Dr. Várkonyi Vera – Lépcsőfokok II.
Érettségi éve: 1966
jogász, közjegyző
„’aszimmetrikus’ gyerek voltam”
1966-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Technikumban. Érettségi után dolgozott pénzügyesként a Ganz-MÁVAG-nál, volt újságíró és idegenvezető. 1969-ben kezdte meg tanulmányait a jogi egyetem esti tagozatán munka mellett. Ügyvédi, jogtanácsosi szakvizsgát tett le a gyes mellett, majd közjegyző lett.
A Budapesti Állami Közjegyzők Irodájában dolgozott két évtizeden át. A rendszerváltást követően közjegyzőként magánpraxist működtet. 1970-ben kötött házasságában két gyermeke született.
Lukácsi Béla:
– Készülve a beszélgetésre, utánanéztem kicsit a múltjának, és sötét foltokat találtam benne. Mondjam, hogy miket?
Várkonyi Vera
– Hogyne, majd én is kiegészítem…
Lukácsi Béla:
– Könyvvitel hármas, tervezés hármas, pénzügy hármas, szakmai gyakorlat hármas, és mindez az érettségi évében! Mi ennek a magyarázata?
Várkonyi Vera
– Ennek az a magyarázata, hogy életem négy legrosszabb éve volt a középiskola. Jó, ezt azért ilyen egyértelműen talán mégse lehet kijelenteni, de az ember életében ez az időszak mégis az egyik legmeghatározóbb korszak, amikor az értelme kinyílik, és elkezd gondolkodni a világról. Én világéletemben „aszimmetrikus” gyerek voltam, mert történelemből, magyarból, nyelvekből mindig átlagon felül teljesítettem. Ugyanakkor a fizika, kémia, de főleg a matematika oly mértékben okozott nehézségeket, hogy ez már az általános iskolában is rányomta a bélyegét a tanulmányaimra. Később meg még inkább.
Az általános iskola végén a szüleim úgy döntöttek, hogy mi után nem tartozom az éltanulók és zsenik közé, ne gimnáziumba menjek; lánygyerek, legyen valamilyen szakmája. Ezért aztán valami teljesen ismeretlen okból a Pénzügyi Technikumba kerültem. Az általános iskolában a történelem és a földrajz mellett a biológia volt a kedvenc tantárgyam, ezért már az első nap után sírva mentem haza, mert megtudtam, hogy itt nincs biológia. Abban a percben megutáltam az egészet. Hetekig ezen bánkódtam, és akkor megsajnáltak a szüleim.
A nagybátyám talált egy másik iskolát, ahová nagy protekcióval át is vettek. Mivel azonban én rettenetesen félős, visszahúzódó gyerek voltam, belegondoltam abba, hogy akkor nekem most megint egy új iskolába kellene mennem, pedig valamennyire már megszoktam az itteni gyerekeket. Szóval, meglehetősen gyermeki módon álltam hozzá, és végül azt mondtam, hogy inkább maradok.
Lukácsi Béla:
– Végül is ez a négy év rettegés és szorongás volt?
Várkonyi Vera
– Nem. Inkább azt mondanám, hogy kisebbségi érzésem volt. Mint egy igazi kamaszlány, csúnyának és sikertelennek éreztem magam, és ez majdnem az érettségiig így volt. Azért mondom, hogy majdnem, mert a negyedik évben nagyon érdekes fordulat állt be az életemben. Egyrészt kezdtem kinyílni, és eldöntöttem, hogy harcolok a sorsommal, és igenis, tovább akarok tanulni. Mivel a francia és a magyar volt a két kedvenc tárgyam, magyar–francia szakos tanár akartam lenni. Másrészt pedig az történt, hogy egyik percről a másikra megértettem a szaktárgyakat. Valahogy megvilágosodtam.
Megértettem könyvvitelt is, amiből addig szinte állandóan bukásra álltam. és innen kezdve csak jó osztályzatokat tudtam kapni, négyest, ötöst. Az a hármas a félévi jegy lehetett, az érettségit emlékezetem szerint ötösre sikerült megírnom. Addig csak a pénzügyet értettem, amit Busa tanárnő, később Szabóné, Gizike tanított. Szerintem ők voltak a két legjobb tanár az iskolában, teljesen érthetően tanítottak.
Lukácsi Béla:
– De beleszerelmesedni ettől még nem sikerült a szaktárgyakba, ugye?
Várkonyi Vera
– Egyáltalán nem, erre változatlanul ott volt a magyar, a történelem és a nyelvek. A harmadik változás pedig az volt, hogy rájöttem, még nekem is lehetnek sikereim az életben. és jöttek a fiúk, a szerelmek, egyéb sikerek. Úgy éreztem, most már én is vagyok valaki. Úgy értem, nem vagyok kevesebb, mint a többiek.
Lukácsi Béla:
– Ami a magyart illeti, volt Rajna tanár úrnak egy nagyszerű magyar szakköre. Legalábbis az én időmben…
Várkonyi Vera
Abban az időben nem volt még ez a magyar-szakkör. Rajna tanár úrral felhőtlen volt a viszonyom, én voltam az egyetlen az osztályban, akinek nem kellett írásbeliznie magyarból.
Lukácsi Béla:
– Ha mai fejjel tekint vissza arra a négy évre, picit más a kép?
Várkonyi Vera
– Ez borzasztóan érdekes, mert ahogy az ember öregszik, egy csomó dolog nyilvánvalóan átértékelődik. Viszont változatlanul az a véleményem, hogy a két legjobb tanárom, Busa Márta és Gizi néni volt. Emberileg is meg tudták fogni a népséget, és szakmailag is nagyon világosan magyaráztak. Busa tanár urat emberileg nagyon átértékeltem. Ahogy ő, mint osztályfőnök beszélgetett velünk, próbált nekünk erkölcsi útmutatót adni, ahogy lehetett vele vitatkozni, azt nagyon értékeli az ember, főleg a mai világban. Ma már egy csomó kérdésben nem vitatkoznék vele, mert utólag neki volt igaza.
Anélkül lehetett vele vitatkozni, hogy ott lett volna bennem a görcs, hogy ebből még valamilyen bajom származhat, esetleg másként fog majd megítélni. született jó ember volt, csak a szeretetét lehetett érezni. Még ha esetleg szemtelen is voltam, soha nem éreztem benne olyat, hogy ő engem emiatt kevésbé kedvelne.
Lukácsi Béla:
– Az érettségi után mikor járt először az iskolában?
Várkonyi Vera
– Azt hiszem, az ötéves találkozón.
Lukácsi Béla:
– Ezeket rendszeresen megtartották?
Várkonyi Vera
– Nem. Volt az ötéves találkozó, aztán a tízéves, majd egy pár kimaradt. Számomra nagy reveláció volt a hosszú kihagyás után megtartott negyvenéves találkozó. kicsit féltem tőle. Attól féltem, hogy talán meg se ismerjük egymást, meg ki tudja, kinek hogy alakult az élete, találok-e közös hangot ezekkel az emberekkel. Azokkal, akikkel esetleg akkoriban se voltam olyan közeli kapcsolatban. Körülbelül tizenöten jöttünk össze a kőfaragó utcai vendéglőben, és a legnagyobb döbbenetemre mindegyikükkel volt közös témánk, azt kell mondanom, hogy abszolúte szeretetteljes volt a légkör.
Úgy éreztem, hogy beilleszkedtem ebbe a közösségbe, és szerintem a többiek is így érezték. Akik nyugdíjasok, márpedig rajtam kívül mindenki az, rendszeresen összejárnak, én is tudok róluk, olykor küldenek e-maileket, ha valakinek van valami gondja-baja, akkor bejön ide. Megnyugtató érzés volt, hogy akik eljöttek az érettségi találkozóra, azok mind sikeres emberek voltak.
Lukácsi Béla:
– Volt tehát az a bizonyos megvilágosodás, ami után eldöntötte, hogy szeretne továbbtanulni. Az előzmények alapján azt gondolná az ember, hogy a Bölcsészkar volt a természetes folytatás. Ehhez képest mi most a közjegyzői irodájában beszélgetünk.
Várkonyi Vera
– Nos, a felvételin szembesültem azzal, hogy a magyar–francia szakra a százhúsz jelentkezőből csak húszat vesznek fel, és hogy nekem Franciaországban több évet töltött diplomatagyerekekkel, meg írók-költők külföldre járó gyerekeivel kell versenyeznem. Nekem, aki ismeretlen okból 1974-ig nem kapott útlevelet. Mindig visszautasították.
Lukácsi Béla:
– A franciát az Istvánban kezdte tanulni?
Várkonyi Vera
– ott kezdtem, és nagyon megszerettem. De a heti két óra nem volt elég a felvételihez.
Lukácsi Béla:
– Tehát valami munkát kellett találni.
Várkonyi Vera
– Kénytelen voltam elhelyezkedni, ráadásul a szakmában. Egy darabig a Ganz-MÁVAG-ban dolgoztam pénzügyesként, és nem igazán szerettem. A következő évben megint megpróbáltam a felvételit. Akkor már rátanultam a franciámra, de ez még mindig nem volt elég. A magyarom jó lett volna. szóval, nagyon hiányzott a nyelvi környezet. Azokkal a gyerekekkel nem tudtam a versenyt felvenni. Egy átlagos képességű ember nem tudja ezt a hendikepet ledolgozni. és akkor, a hatvanas években lehetetlen volt nyelvi környezetben lenni.
Olyan hölgyhöz jártam franciára, aki maga is iskolában tanulta, soha nem volt francia környezetben. Hozzám képest, persze, egy zseni volt, mert ilyen körülmények között tanult meg négy nyelvet. Egyébként újságíró volt, és nekem borzasztóan megtetszett a szakmája. Arra gondoltam, hogy ez nekem talán menne. Akkoriban még egy ilyen nagy cégnek, mint a Ganz-MÁVAG, volt hetente megjelenő rendes újságja.
Megkerestem az újságírókat, hogy tudnának-e nekem valami munkát adni, természetesen nem kérnék pénzt érte, csak ki akarom próbálni magam. Nagyon kedvesen fogadtak, rengeteg biztatást kaptam tőlük, és kiderült, hogy ez megy nekem. Minden hónapban kaptam egy-két témát, hogy menjek el ide, menjek el oda, riportokat csináltam, megtetszett ez a dolog. Nahát, akkor újságíró leszek! Az a hölgy, aki engem franciára tanított, ráadásul távoli rokonom is volt, az MTI-ben dolgozott. Bevitt oda és mindent megmutatott. Ez akkora dolog volt! Láttam a telexgépeket, ahogy jönnek a hírek Prágából. Mert akkor Prágában volt a központ, minden hír onnan jött. Nagy élmény volt.
Lukácsi Béla:
– De mégse lett újságíró.
Várkonyi Vera
– Kiderült, hogy az újságíráshoz egyetemi végzettség kell. A bölcsészetről már lemondtam, úgyhogy elkezdtem nézni a felvételi tájékoztatót, hogy mégis mi lenne jó nekem. Hohó, hát a jog! Oda magyar–történelem kell, az meg megy nekem. Nem is volt semmi gond, simán felvettek, sőt, azzal a pontszámmal még nappalira is mehettem volna. De édesapám akkor halt meg. Szükség volt valami keresetre is, úgyhogy a nappalit, azt nem mertük vállalni. Az öt és fél év alatt annyira megkedveltem a jogot, hogy már az egyetem alatt is jogi munkakörben próbáltam elhelyezkedni. Az újságírás meg elfelejtődött.
Lukácsi Béla:
– Emlékszik még az utolsó cikkére?
Várkonyi Vera
– Hogyne, az borzasztó nagy siker volt számomra. Az Illés-együttessel csinálhattam riportot, ami akkor kisebb lázadásnak számított. Az egyik grafikus barátom az újságban még egy rajzot is készített szörényi leventéről.
Lukácsi Béla:
– Ez a cikk is a Ganz-MÁVAG lapjában jelent meg?
Várkonyi Vera
– Igen, egy teljes oldalas cikk volt, nagyon büszke voltam rá. szerintem már nincs meg, otthon se, legalábbis anyám iratai között nem találtam. Mert én elég korán férjhez mentem, és elkerültem otthonról.
Lukácsi Béla:
– Milyen érdekes lenne ezt most elolvasni, mert kordokumentum. De a média, ha másképpen is, azért megvan még, ugyanis szakértőként rendszeresen szerepel a Klubrádióban. És ez több, is mint szakértőség, kell hozzá valamiféle kommunikációs véna is.
Várkonyi Vera
– Meg gyakorlat is. Amikor először kellett kiállnom emberek elé, az azért nagyon ijesztő volt. De az ilyen kihívások jót tesznek az embernek, nem?
Lukácsi Béla:
– Feltétlenül. Egyébként hol kellett kiállnia az emberek elé?
Várkonyi Vera
– Amikor elegem lett a szakmai munkából, akkor háromnegyed évre elmentem idegenvezetőnek a Balaton környékére. Később családi okok miatt ezt már nem tudtam vállalni. Tehát ki kellett állnom 40-50 ember elé, és beszélni nekik, irányítani őket. Ebből fellépést is tanul az ember meg pszichológiát is. Ez 1968-ban volt. Az egyetemet pedig 1969-ben kezdtem.
Lukácsi Béla:
– Tehát miután kilépett a Ganz-MÁVAG-ból, idegenvezető lett, ami félig-meddig szabadúszás volt akkoriban is…
Várkonyi Vera
– Igen, és nem is tudtam munkahelyi ajánlást szerezni. Idegenvezetőként megismerkedtem egy szakszervezeti vezetővel, aki azt mondta, hogy menjek hozzájuk dolgozni, és garantálja nekem, hogy javasolni fogják a tovább tanulásomat. Így is lett. Egy fél évig ott is pénzügyi területen dolgoztam, de ezt jobban szerettem, mert nagyon jó volt a közösség. Fél év után átvettek a jogi osztályra. De még az egyetem alatt váltottam, és az egyik kerületi Ingatlankezelő Vállalathoz mentem.
Már itt fejeztem be az egyetemet, és a jogtanácsosi vizsgát is itt tettem le. Azt kell mondanom, hogy az Ingatlankezelő Vállalat szakmailag az egyik legérdekesebb, legtöbb kihívással járó munkahely volt. Az ügyvédség nyilván még nagyobb kihívás lett volna, gondolkodtam is az ügyvédkedésen, és már majdnem döntöttem, amikor másfél éven belül jött a két gyerek. A gyerekeket sétáltatva egyszer összefutottam egy idős házaspárral, akik egy kisfiúval jöttek-mentek, bicikliztek.
A kisfiú egy ügyvédnőnek a gyereke volt, és miután az ügyvédek este dolgoznak, egész nap meg tárgyalnak, tulajdonképpen ők nevelték a gyereket – pénzért. Kérdezték tőlem, hogy szerintem érdemes–e ezért gyereket szülni. Abban a percben lemondtam az ügyvédségről. Az ügyvédi jogtanácsosi szakvizsgát a gyes alatt tettem le. Az esti egyetemnek az volt az egyedüli értelme, hogy a jogi területen eltöltött éveket beszámították, tehát a szakvizsgát a gyes alatt le tudtam tenni.
Lukácsi Béla:
– Kemény próbatétel lehetett munka mellett esti egyetemre járni…
Várkonyi Vera
– Fárasztó volt, mert hétre jártam dolgozni, és egy héten háromszor, fél négytől este nyolcig ültem az egyetemen.
Lukácsi Béla:
– Végül meglett a gyessel nehezített szakvizsga is.
Várkonyi Vera
– Letettem a szakvizsgát, és a gyes után még fél évet dolgoztam, de egyre inkább kezdett nekem nem tetszeni a jogtanácsosság. Csak egy apró példát mondok, abból leszűrheti, milyen körülmények között dolgoztam. A postát központilag a vezérigazgató-helyettes bontotta. Egyszer raportra hív, és mutatja az aláhúzott bírósági jegyzőkönyvet, hogy micsoda dolog az, hogy én elismertem a felperes keresetét. Mondom neki, hogy azért, mert teljesen nyilvánvaló, hogy mi követtük el a hibát. Erre azt válaszolta, hogy ezt én, mint jogtanácsos nem tehetem meg, nekem tűzön-vízen át a mundér becsületét kell védenem.
Akkor is, ha ez hülyeség. én meg azt mondtam, nekem fontosabb az, hogy arcvesztés nélkül kerüljek ki egy ilyen ügyből. Hogy is mondjam, kicsit feszültté vált a viszonyunk, de akkor én már amúgy is gondolkodtam azon, hogy vajon való-e ez a munka nekem. Nagyon sokat jártam tárgyalni az akkori állami közjegyzőségre. Nagyon érdekes ügyekkel találkoztam, tetszett az egész környezet, és az egyik tárgyalás után megjegyeztem a közjegyzőnek, aki sokat mesélt a munkájáról, hogy engem tulajdonképpen nagyon érdekel ez a munka, ha lenne üresedés, akkor jönnék. Abban a pillanatban felugrott, berángatott a vezető közjegyzőhöz, hogy talált egy „madarat”, aki oda akar menni. A következő hónapban már ott dolgoztam. Még korábban voltam egy meghallgatáson a minisztériumban is, mert én hosszútávon bíró szerettem volna lenni.
Egy fél év múlva szóltak is, hogy van üresedés valamelyik bíróságon, de addigra már úgy megszerettem a közjegyzőséget, hogy maradtam. Nagyon jó közösség volt, csupa korombeli, fiatal, kisgyerekes nő, hasonló problémákkal, és teljes volt a szakmai szabadságunk is. Azalatt a huszonhárom év alatt nekem se a vezető közjegyző, se a bírósági vezetők, akik háromévente vizsgálták a munkánkat, soha nem mondták, hogy valamit ne úgy csináljak, ne úgy döntsek, mint ahogy én azt meg tudom indokolni.
Lukácsi Béla:
– Itt inkább volt esélye, hogy az ember megőrizze a szakmai tisztességét, mert még ügyvédként is, bármennyire is független az ember, előfordul, hogy a saját meggyőződésével kell szembemennie.
Várkonyi Vera
– Abszolúte így van, noha fájdalmas dolgok azért itt is vannak. látom valakiről, hogy erkölcsileg egy senki, mégis az ő javára kell döntenem, mert a jog mellette áll. De, mint tudjuk, az erkölcs és a jog nincs mindig fedésben. Ez a munka ráadásul abból a szempontból is szabad volt, hogy mellette menedzselni tudtam a gyerekeket is. Tehát ide-oda, különórára vinni őket. Ez az úgynevezett BÁKI (Budapesti Állami Közjegyzők Irodája) a Bajza utcában volt, és a gyerekek a közelbe, az akkori Népköztársaság útjára jártak iskolába.
Lukácsi Béla:
– Akkor még ember nem gondolhatta, hogy ez egyszer csak magánpraxissá válik.
Várkonyi Vera
– Egyáltalán nem gondolhatta. én úgy terveztem, hogy állami közjegyzőként megyek majd nyugdíjba.
Lukácsi Béla:
– Ebből csak két dolog nem valósult meg, az „állami” és a nyugdíj…
Várkonyi Vera
– A nyugdíjba menetel az külön történet. Hatvanhét éves vagyok, tehát rendes nyugdíjas, de miután a luxemburgi bíróság megállapította, hogy nem volt meg az arányosság a bírák és ügyészek nyugdíjba menetelében, ezért rám a hatvankilenc év az irányadó. Egyébként már rég elmentem volna nyugdíjba.
Lukácsi Béla:
– Az ön irodájáról minden hivatalos helyen külön megemlítik, hogy az országban egyedüliként jogosult francia nyelven okmányokat kiadni. Hogy tett szert erre a jogosítványra?
Várkonyi Vera
– Jaj, ez nagyon érdekes történet! Amikor már szó volt arról, hogy esetleg megalakul a magánközjegyzőség, az egyik volt közjegyző kollégám, aki a nyolcvanas években került a minisztériumba, és nagy része volt ennek a menedzselésében, felvette a kapcsolatot a közjegyzők nemzetközi szervezetével, az úgynevezett latin Unióval. Ennek az elnöke idejött, hogy tárgyaljon az akkori igazságügy-miniszterrel, Balsai Istvánnal.
Megerősítendő, hogy visszaállítják azt a típusú magánközjegyzőséget, amelyik az angolszász országokon kívül kisebb-nagyobb eltérésekkel, de hasonló alapelvek alapján szinte mindenhol működik. És ez a volt kollégám emlékezett rá, hogy én valamikor tanultam franciául. Milyen kedves dolog lenne, mondta, ha kimennék az urak elé a repülőtérre és szólnék hozzájuk franciául egy pár szót. Mert ő hiába beszél perfektül angolul és németül, a latin Unió hivatalos nyelve a francia. Na, előszedtem a franciakönyveimet, és állati idegesen, a kezemet tördelve mentem ki eléjük. Ráadásul aznap reggel a férjem vitte a gyerekeket, és a kocsinknak nekilöktek egy másik, külföldi rendszámú kocsit. Az utolsó percben jött meg, én már azt hittem, ki se jutok a repülőtérre.
Úgyhogy én egy összetört Lada Szamarával mentem elébük, még jó hogy a csomagok befértek. A két kanadai úr, mert akkor kanadai volt az elnök, és a kísérője is, jót röhögtek a történeten. Életükben először láttak Ladát. A ferihegyi úton befelé végig mutogattak, hogy Lada, Lada. De a lényeg, hogy itt voltak néhány napig, és amikor az elnök búcsúzott, akkor azt mondta nekem, hogy érdemes lenne foglalkoznom a franciával, mert mielőtt megalakul nálunk a magánközjegyzőség, ők Kanadában fel tudnának nekem ajánlani egy párhetes ösztöndíjat. Hogy szakmailag, meg nyelvileg is belejöjjek kicsit ezekbe a dolgokba. Így kerültem három hétre Kanadába, részint a közjegyzőség, részint az Igazságügyi Minisztérium vendégeként. Hát, mit mondjak, az én akkor féléves francia tudásommal ez lórúgás volt. Mert előtte vagy húsz évig nem foglalkoztam a nyelvvel.
Lukácsi Béla:
– Nem is beszélve a jogi nyelvről…
Várkonyi Vera
– Állítom, hogy a jogi nyelvben a mai napig erősebb vagyok. A nyelvvizsgát végül is 1992-ben tettem le. Rengeteget számított, hogy utána talán tizenkét évig is én képviseltem az országot a latin Unióban. Tehát a tanácskozásokon részt kellett venni, fel kellett szólalni, szakmai anyagokat kellett előkészíteni. Mindez hasznos is volt, meg érdekes is.
Lukácsi Béla:
– Hogy ebben a Latin Unióban vannak franciák, kanadai franciák, nyilván olaszok is, spanyolok, ezt érti az ember. De hogyan kerülünk ebbe mi?
Várkonyi Vera
– Úgy, hogy a közjegyzőség nemzetközi szervezetét hívják latin Uniónak. Ez egy elnevezés. onnan ered, hogy a közjegyzőségnek olasz és francia gyökerei vannak, később spanyol is, úgyhogy most már a tanácskozásokon a spanyolra tértek át, főleg ha Dél-Amerikában van a kongresszus. Ott a közjegyzőség erősebb intézmény, mint az ügyvédség, tehát több közjegyző van. Országonként változó, hogy a jogrendben hogyan határozzák meg, mi az, amit kötelező közjegyzői okiratba foglalni, mert közhitelűnek kell lennie. És mi az, ami magánokiratban is teljesen megfelelő, tehát amit ügyvéd is csinálhat.
Az olasz a legtisztább közjegyzői rendszer az egész világon. Ők azt mondják, hogy egy országnak vannak közhitelű nyilvántartásai, ingatlan, cégnyilvántartás, gépkocsi, hajó, mert náluk a hajónak nagyon nagy szerepe van, tehát ha valamilyen módosítást kell átvezetni, sokkal biztonságosabb, ha az közhitelű okiraton alapul. Tehát adásvételt kizárólag közjegyzői okiratba lehet csak foglalni. Ez egy nagyon tiszta rendszer.
Lukácsi Béla:
– Most is jár az Unió konferenciáira?
Várkonyi Vera
– Már kiöregedtem belőle, átengedtem a fiataloknak.
70
Lukácsi Béla:
– A francia jogosítvány végül is hasznosult? Az ember arra gondol, hogy nem nagyon sok olyan ügy lehet nálunk, amelyben franciául kell az okiratot kiállítani.
Várkonyi Vera
– Magyarországon lényegesen kevésbé tud hasznosulni, mint a német vagy az angol nyelv, mert még az itt levő nagyon kevés francia cég is az angolt használja üzleti nyelvként. Magánügyekben szoktak keresni, házassági szerződés, végrendelet, adásvétel miatt, tehát olyan ügyekben, amelyekben ragaszkodnak a saját nyelvükhöz.
Lukácsi Béla:
– A hosszú évtizedek közjegyzősködése mellett mennyi maradt meg a történelem és a biológia iránti érdeklődéséből?
Várkonyi Vera
– A történelem változatlanul a fő vadászterületem.
Lukácsi Béla:
– Ez mit jelent a napi gyakorlatban?
Várkonyi Vera
– Annyit, hogy mivel rengeteg történelmi tárgyú könyvet olvastam el, és nem regényekre, hanem szakkönyvekre gondolok, talán jobban el tudom helyezni és értelmezni a folyamatokat. A biológia azóta is érdekel, imádom az állatokat, valamilyen állat mindig volt mellettünk.
Lukácsi Béla:
– Most is van?
Várkonyi Vera
– A héten pusztult el a macskám, de már nagyon öreg volt.
Lukácsi Béla:
– A családjáról kérdezhetem?
Várkonyi Vera
– Igen. Még 1970-ben mentem férjhez, és azóta is ő a férjem. Közgazdász és ma már nyugdíjas. A közgazdaság mindig közel állt hozzám is, mert noha a szaktárgyakkal bajom volt, azért valami szakmaiságot csak fölszedett az ember ebben az iskolában. A lányom megvalósította az én gyermekkori álmaimat, mert biológus lett. A fiam közgazdászként dolgozik, de előttem ismeretlen okokból elvégezte a jogi egyetemet is.
Lukácsi Béla:
– Ön pedig egy-két évig még biztosan aktívan dolgozik ebben az irodában.
Várkonyi Vera
– Igen, és nyugdíjas koromra egy biztos programom már van. Első utam az olasz Intézetbe fog vezetni, hogy végre rendesen megtanuljak olaszul. Nagyon szeretem a nyelvet, az Unióban sok minden ragadt rám, de tanulni még nem volt alkalmam.
Lukácsi Béla:
– Az olasz, mint nyelv ragadta meg, vagy…
Várkonyi Vera
– A kultúra is. szinte mindenhol jártam már Olaszországban. A latin Uniónak amúgy is Róma a központja, nagyon sokat voltam ott. Utoljára viszont tíz éve jártam ott egy kongresszuson, úgyhogy már nagyon hiányzik. Most tavasszal családilag megyünk el, viszem a testvéremet és a sógornőmet is, mert ők még nem voltak. Sok minden van, amit még látnom kell, vagy újra látnom. Franciaországban is rengetegszer voltam szakmai úton, és azokat mindig összekötöttük egy magánúttal is.
Lukácsi Béla:
– Ha szabad ilyet kérdeznem, hogyan tartja karban magát? Mert láthatóan fitt, karcsú, sportos. Van valami rendszeres sport az életében?
Várkonyi Vera
– Maximum a jóga és a biciklizés az, ami viszonylag rendszeres. Anyai nagyanyám szikár alkatát örököltem, ez tehát abszolúte genetika. Mind az öt nagynéném és édesanyám is, ha nem is kövérek voltak, de teljesen más típusúak.
Lukácsi Béla:
– A jóga hogyan, honnan jött?
Várkonyi Vera
– Onnan, hogy itt van a munkahelyem közelében. Nagyon kényelmes, már öt éve járunk oda az egyik kollégámmal, nagyon jól karbantartja az embert. Igyekszem legalább egy héten egyszer jógázni.
Készült 2015 márciusában
