Lovrencsics Gergő – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 2007
válogatott labdarúgó
„amikor Ronaldo jön szembe…”
1988. szeptember 1-jén született Szolnokon. A futballt édesapja szerettette meg vele már egészen kicsi korában. Általános iskoláit Gödöllőn végezte. 2003-tól volt a Szent István Szakközépiskola sportosztályos tanulója, és az iskola csapatának oszlopos tagja. 2007-ben érettségizett. Negyedikes korában már az MB II-es budafoki csapatban edzett, ahonnan előbb a Pécs MFC, majd a Lombard Pápa szerződtette. 2012-től négy évig a lengyelországi Lech Poznan játékosa volt. 2016-tól a Ferencváros tagja. Ott volt a valóságos eufóriát kiváltó 2016-os nyári Európa-bajnokságon is, ahol Portugália és Belgium ellen lépett pályára. A magyar válogatottban tizenhat mérkőzésen játszott eddig. Azt mondja: a futballkarrierjében döntő szerepe volt annak, hogy a Mester utcában tanult – futballozni is.
Somogyi Zsolt:
– Azt tudjuk, hogy te is a Szent Istvánban tanultál, azt is, hogy játszottál a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságon, és most a Ferencváros futballcsapatának tagja vagy – de azt nem, hogy honnan kerültél az iskolába. Milyen út vezetett oda, és milyen onnan tovább – hogy jutottál el egészen az Európa-bajnokságon szereplő magyar válogatottba?
Lovrencsics Gergő:
– Hosszú történet…
Somogyi Zsolt:
– Hallgatlak.
Lovrencsics Gergő:
– Kezdjük Szolnokon! Ott születtem, a szüleim odavalósiak. Édesapám a mai napig karbantartóként dolgozik, édesanyám pedagógusként dolgozott ott, az első éveim ott teltek. Szinte biztos, hogy a labdával is ott, Szolnokon ismerkedtem meg. Apu nagyon szerette a futballt, és bár nem jutott el a profik szintjére, jó kis játékos volt. Azt hiszem, már akkor tanítgatott rúgni, cselezni, amikor még a labda nagyobb volt nálam. Még Szolnokon kezdtem az általános iskolát, de aztán a család a munkalehetőségek miatt közelebb költözött a fővároshoz, másodikos koromtól Gödöllőn éltünk.
Somogyi Zsolt:
– 1988-ban születtél, tehát ez már a kilencvenes évek közepén történhetett.
Lovrencsics Gergő:
– Igen, azt hiszem akkoriban megváltoztak a munkafeltételek, Budapesthez akartak közelebb kerülni, miközben a vidéki életformát is meg akarták tartani valamennyire, de én erre nem emlékszem pontosan, hiszen nagyon kicsi voltam még. Azt tudom, hogy a gödöllői Hajós Alfréd Általános Iskolába jártam tovább.
Somogyi Zsolt:
– És a futball?
Lovrencsics Gergő:
– Apu már itt, Gödöllőn alakította meg a Góliát Diáksport Egyesületet, ahol egészen kicsi gyerekekkel kezdtek el foglalkozni. Abból a korosztályból többen is eljutottak az NB I-be, és az az érdekes, hogy egyáltalán nem én voltam a legjobb, a legügyesebb, de az biztos, hogy mindig jobb akartam lenni, az akarattal tehát nem volt probléma.
Somogyi Zsolt:
– Azért a tehetséggel sem lehetett olyan sok gondod, hiszen úgy tudom az MTK már egészen korán le akart igazolni.
Lovrencsics Gergő:
– Ez igaz, olyan kilenc-tíz éves lehettem, amikor ez szóba került, de olyan magas volt a tagdíj, hogy azt a szüleim nem tudták volna kigazdálkodni. Tudni kell, hogy akkoriban az MTK volt a legjobb utánpótlás-nevelő egyesület, ott játszottak a legtehetségesebb fiatal játékosok, persze, hogy örömmel mentem volna. Úgy gondoltam, nagyon jó játékosok között játszhatok, fejlődhetek tovább. Amikor kiderült, hogy ez nem jön össze, sírtam elkeseredésemben, de nem volt mit tenni.
Somogyi Zsolt:
– Térjünk még vissza egy pillanatra a szüleidhez: mi van velük most?
Lovrencsics Gergő:
– Apu a Gödöllői Egyetemen karbantartóként dolgozik, anyu is maradt a pedagógusi pályán, Gödöllőtől nem messze, Valkón igazgatóhelyettes.
Somogyi Zsolt:
– Akkor fontos volt a tanulás is?
Lovrencsics Gergő:
– Persze. Apu mindent megtett, hogy jó futballista legyek, de az edzés, a játék soha nem mehetett a tanulás rovására, ezt egyikük sem engedte volna. Amikor szóba került, hogy középiskolásként a Szent Istvánba kerülhetek, a futball miatt megkaptam volna azt a lehetőséget, hogy nem is kell felvételiznem, ám a szüleim, bár szerették volna, ha itt folytatom a tanulmányaimat, ebbe nem mentek bele. Úgy neveltek, hogy ne legyen szükség protekcióra, a saját erőmből érjek el sikereket, az ugyanis mindig visszaüt, ha valaki jogtalan előnyhöz jut. Persze időnként kényelmes igénybe venni az effajta segítséget, de utólag azt mondom, örülök, hogy ilyen közegben nevelkedtem, talán ezért juthattam el ilyen messzire. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok, és ha keményen dolgozom, annak lesz eredménye.
Somogyi Zsolt:
– Hogy kerültél éppen ebbe az iskolába?
Lovrencsics Gergő:
– Ó, ez egy nagyon érdekes történet, szoktuk is emlegetni családon belül. Az általános iskolás időszak alatt végig fociztam, emiatt fontos szempont volt, hogy olyan középiskolát találjunk, ahol minőségi oktatás folyik, de van lehetőség emellett futballozni is, lehetőleg minél komolyabb szinten. Apu ismerte Patonyi Lászlót, A Főnököt, talán játszottunk is az Istvános csapattal, mielőtt csatlakoztam volna ehhez az egyesülethez. A történet a következő: akkoriban már nagyon jó, híres csapata volt az iskolának, és az újságok beszámoltak a csapat valamelyik külföldi túrájáról. Talán Malajziában járhattak a srácok, erre már nem emlékszem, de az biztos, hogy valamelyik újság, azt hiszem, a Nemzeti Sport beszámolt erről a nemzetközi tornáról.
Mivel abban az időszakban éppen az volt a téma, hogy melyik középiskolába jelentkezzek, egyáltalán nem volt véletlen, hogy ezt az újságot kinyitva a szüleim „ottfelejtették” a konyhaasztalon. Én meg jöttem haza edzésről, ahogy szoktam, beköszöntem a nappaliba a szülőknek, és megkérdeztem: „van valami finomság vacsorára?” Persze, mondták, mint akik oda sem figyelnek, csak menjek ki a konyhába… Aztán ők ott bent azt hallgatták, hogy hirtelen milyen nagy lett a csönd a konyhában: tudták, hogy megtaláltam az újságot és épp azt olvasom. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt a vacsora, de arra igen, hogy az újsággal a kezemben mentem vissza hozzájuk: írnak itt egy jó kis iskoláról, és én ide szeretnék jelentkezni.
Somogyi Zsolt:
– Itt már, feltételezem, te voltál az egyik legjobb.
Lovrencsics Gergő:
– Ne gondold! Legfeljebb a középmezőnyhöz tartozhattam, hiszen nagyon jó játékosok játszottak ebben a csapatban, voltak utánpótlás-válogatottak, a csapatkapitányunk az a Gyömbér Gábor volt, aki éveken át szerepelt a Ferencvárosban, most pedig a Puskás Akadémia játékosa. Igaz, később én is voltam csapatkapitány, de eleinte tényleg csak egy voltam a sok közül. Sőt, még a posztom sem volt meg, hiszen először védőt játszottam, aztán az idő előrehaladtával lépegettem előre: előbb középpályásként is pályára küldtek, végül csatárként fejeztem be a pályafutásomat az iskolai csapatban, és ebből is sokat tanultam, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, hogy melyik pozícióban mire van szükség.
Somogyi Zsolt:
– Mire emlékszel vissza az iskolai időszakból?
Lovrencsics Gergő:
– Harmath Zsolt volt az osztályfőnökünk, és akkor már létrehozták a sportosztályt, oda jártak a futballisták: Hegedűs Ádám, Kutasi Zsolt, Vajda Bálint és a többiek, jó közösség volt a mienk. Mivel Gödöllőről jártam be, nagyon korán kellett kelnem, vagy vonattal mentem a keletibe, és onnan huszonnégyes villamossal jutottam el a sulihoz, vagy a HÉV-vel az Örs vezér teréről közelítettem meg az iskolát. Délután edzettünk, szóval bőven este volt már, amikor hazaértem, de út közben volt idő tanulni, így bár nem számítottam jó tanulónak, azért a négyes átlagot teljesíteni tudtam. Természetesen a futball volt a meghatározó. Az egyik legszebb emlékem, amikor Szicíliába utaztunk, bár maga az utazás nem volt a legkényelmesebb, hiszen harminchat órát zötykölődtünk a buszon.
Somogyi Zsolt:
– Erre az időszakra esik egy nagyon szomorú pillanat, amely döntően meghatározta az iskolai futballéletet. 2004 januárjában váratlanul elhunyt a csapat megálmodója, létrehozója, edzője, menedzsere, Patonyi László. Egykori tanítványait már felnőttként, az iskolától távol érte ez a hír, de te akkor éppen ott tanultál – hogy emlékszel vissza erre?
Lovrencsics Gergő:
– Tisztán előttem van, amint az egyik óráról jövünk ki a tanteremből és azt látom, hogy többen, főleg a futballisták ott állnak a folyosón, és zokognak. Elsőre nem is értettük, mi történhetett, aztán meghallottuk a hírt… Nem túlzás, sokkolta az iskolát, a tanárokat és a tanítványokat a Főnök halála. Azt gondolom, nem juthattam volna el ilyen messzire a futballkarrierem során, ha nem ebbe az iskolába járok, és nem találkozom vele, ha akkor nem az ő csapatában futballozom.
Már csak azért is ezt gondolom, mert még a Főnök kötött együttműködési megállapodást a Budafokkal, amely akkor az NB II-ben szerepelt. A legtehetségesebb Istvánosoknak lehetőségük nyílt az akkor másodosztályú csapattal edzeni, így negyedikben én már Budafokra jártam futballozni – onnan még később, sokszor csak este tizenegy körül értem haza. Hogy aztán hajnalban újra elinduljak az iskola felé. De a futballkarrierem szempontjából ez meghatározó lépés volt, hiszen bemutatkozhattam az NB II-ben, sőt tizennyolc évesen még a Ferencváros ellen is játszottam bajnoki mérkőzést. Így szakmailag is sokat köszönhetek a főnöknek, megrázott a halála, még most is rossz érzés erről beszélni.
Somogyi Zsolt:
– Beszéljünk inkább rólad, a sikereidről: a profi karriered innen már ismerős lehet a szurkolók előtt.
Lovrencsics Gergő:
– Azt hiszem, igen. Budafokról a Pécs szerződtetett, onnan pedig pápára kerültem, és pályára léphettem az első osztályban. Pápán keresett meg egy menedzser, aki azt mondta, szerinte jó esélyem lenne Lengyelországban futballozni, de először nem vettem komolyan a szavait, úgy gondoltam, előbb még az NB I-ben kellene bizonyítanom. De amikor megérkezett a Lech Poznan ajánlata, egyrészt nagyon örültem, másrészt ki akartam magam próbálni, úgy voltam vele, egy újabb lépcsőfokot megtehetek. Nagyon szép időszakot töltöttem el Lengyelországban, amint odakerültem, rögtön pályára léphettem az Európa Ligában.
Ráadásul az első meccsemen gólt rúgtam és gólpasszt adtam. A bajnokságban is jól teljesítettünk, a szurkolók megszerettek, a játékostársak befogadtak, ez nagy segítség volt ahhoz, hogy igazán jól érezzem ott magam. Persze a legfontosabb az volt, hogy keményen dolgozzak, és minden edzésen, minden mérkőzésen maximumot próbáljam meg kihozni önmagamból. Másképp ezen a szinten képtelenség érvényesülni. Volt olyan bajnokság, amely során a legtöbb gólpasszt adtam, jelöltek a legjobb Lengyelországban játszó külföldi labdarúgó címére, és ezeket komoly szakmai elismerésnek tartom.
Somogyi Zsolt:
– Időközben pedig bekerültél a magyar válogatottba, majd jött az 2016-os nyár, és egy talán soha nem tapasztalt futballőrület.
Lovrencsics Gergő:
– Óriási dolog volt a Norvégia elleni pótselejtezőn kiharcolni az EB-részvételt, és bár mindenki nagyon boldog volt, arra talán senki nem számított, hogy milyen őrületes hatással lesz a teljesítményünk a magyar szurkolókra. Hihetetlen érzés volt megérkezni az Ausztria elleni mérkőzésre, hiszen már a bordeaux-i stadion felé menet mindenhol magyarokat lehetett látni, piros-fehér-zöld zászlókat lengettek az emberek, és tízezernél is több szurkoló buzdított minket a helyszínen, itthon pedig minden nagyobb város főterén, Budapesten pedig több helyen is óriási kivetítő előtt, együtt szurkoltak az emberek. Amikor pedig az internetes oldalakon láttuk, hogy milyen felhajtás övezte és követte a meccseinket, az szinte felfoghatatlan volt.
Nyertünk, boldogok voltunk mi is, de hogy több tízezer ember megállítsa a forgalmat a nagy körúton, az emberek a villamosmegállók tetején táncoljanak, fesztiválhangulat legyen az utcákon, az hihetetlen volt számunkra is. Jó volt megérezni, hogy a futball, a magyar válogatott képes összehozni az embereket, tudunk felszabadultan örülni és ünnepelni, azt hiszem, ilyesmire tényleg csak a labdarúgás képes.
Somogyi Zsolt:
– A beszélgetést pedig kivételesen Lisszabonban, a világhírű Luz Stadionban, a Benfica otthonában fejezzük be.
Lovrencsics Gergő:
– Ilyen az élet… Az Európa-bajnokságon is találkoztunk Portugáliával, sajnos ez a márciusi világbajnoki selejtező már kevésbé sikerült, kikaptunk három–nullra, de Cristiano Ronaldo és a többi világsztár ellen így is élmény volt pályára lépni. Ráadásul éppen Ronaldo szerepelt az én oldalamon, és azért az nem egyszerű, amikor a Real Madrid világklasszisa hozza feléd a labdát, és valahogy le kellene szerelned. Ezúttal jobbak voltak, de a futball ilyen – megyünk tovább, hogy a következő mérkőzés jobban sikerüljön.
Készült 2017 márciusában
