Lukácsi Béla – Lépcsőfokok I.
Érettségi éve: 1969
rádiós
„amit csináltunk, az hiteles volt”
1969-ben érettségizett, majd egy év katonaság után a jogi egyetemen szerzett diplomát. 1977-ben bírói szakvizsgát tett, de nem sokkal utána a Rádió felé fordult az érdeklődése. Kezdetben külsősként, majd állandó munkatársként több mint három évtizeden át készített műsorokat. A Magyar Rádió Tudományos Szerkesztőségének volt a munkatársa, majd vezetője. Műsorai a genetikától az űrkutatásig igen széles spektrumban, és mindig igényes színvonalon foglalkoztak tudományos ismeretterjesztéssel. Közel egy évtizede tanítja is a szakmát a Budapesti Kommunikációs és Gazdasági Főiskolán. Munkásságát az évek során Akadémiai Újságíró-díjjal, Pulitzer-emlékdíjjal, és Hevesi Endre díjjal ismerték el.
Kovács Endre
– Akkor most a hóhért akasztják.
Lukácsi Béla
– (Nevet) szó szerint.
Kovács Endre
– Rádiós pályafutásod alatt rengeteg interjút készítettél tudósokkal, művészekkel, különleges emberekkel. Nem tudom, számon tartod-e ezeket?
Lukácsi Béla
– Nem, nem, de amikor 2011-ben nyugdíjba mentem, akkor ki kellett pucolni a szekrényemet, mert tele volt magnótekercsekkel. és amikor takarítottam, rendezgettem, hogy mire van szükség, mire nincs, akkor derült ki, hogy milyen sok ember fordult meg nálam. No de harminckét évről beszélünk!
Kovács Endre
– Én az iskolarádióból ismertelek meg, és bennem már akkor kialakult az a vélemény, hogy te született rádiós vagy.
Lukácsi Béla
– De kár, hogy ezt akkor nem mondtad (nevet ), mert lehet, hogy rövidebb lett volna az utam a Rádióhoz.
Kovács Endre
– Azóta ez már kiderült, nem?
Lukácsi Béla
– Azóta kiderült, de őszintén szólva az iskolarádió nincs benne az előzményekben.
Kovács Endre
– Mert?
Lukácsi Béla
– Nem tudom…, nincsenek túl éles emlékeim erről. Voltak bizonyos műsorok, amelyekben részt vettem, de egyet se tudnék most közülük megemlíteni. Nem is volt az valami hosszú történet, és akkor bennem a rádiózás, az újságírás fel se merült.
Kovács Endre
– Az iskolaújságra emlékszel?
Lukácsi Béla
– Igen.
Kovács Endre
– A nevére is?
Lukácsi Béla
– Igen, fillér. oda te is írtál.
Kovács Endre
– Hogyne. Kezdetleges, stenciles technikával készült. Egyébként jópofa volt, de mint sajtótermék fabatkát sem ért, amint erre esetleg a nevéből is következtetni lehet. Arra viszont jó volt, hogy megtanuljuk, hogyan nem szabad újságot csinálni.
Lukácsi Béla
– csak egyetlen dologra emlékszem, hogy írtam egy cikket Kodály temetéséről. Utóbb próbáltam ezt megkeresni, de nem sikerült. Azok a példányok már valószínűleg nincsenek meg.
Kovács Endre
– Akkor kezdjük el valahol az elején! Hogyan lettél Istvános?
Lukácsi Béla
– Amikor csináltuk a könyvet az egykori diákok visszaemlékezéseiből, akkor az összes írás átment a kezemen. Majdnem mindenki kitért rá, hogyan került az iskolába, s körülbelül a fele társaság azt írta, hogy véletlenül, valahogy odakeveredett. Hát az én esetem is valami ilyesmi. Nem akartam gimnáziumba menni, mert féltem a rajztól, ábrázoló geometriától és a biológiától. Itt meg nem volt biológia, és rajzolni se kellett. A véletlen pedig ott jön be, hogy édesapám – aki pedagógus volt – kolléganőjének, Danhauser Anikónak az édesapja a Mester utcában tanított. ő volt Dani bácsi, gondolom, te is ismerted. Ő tanította nekünk a németet.
Kovács Endre
– Akkor nem is kérdezem, hogy miért nem gimnázium, pedig a pályádat, a személyiségedet ismerve ez lett volna a kézenfekvő.
Lukácsi Béla
– Utólag én is azt mondom, nagy marhaság volt, hogy nem gimnáziumba mentem. Az általános iskolai biológia tanárnőnek az „érdeme”, hogy nem szerettem a biológiát. Utólag veri az ember a fejét a falba, hogy milyen hülyeség volt ez. A biológiánál csodálatosabb dolog kevés van. Ugyanakkor ezzel a helyzettel nyertem is. Megismertem egy iskolát, amelyről sok mindent lehet mondani, de az biztos, hogy jól éreztük ott magunkat. Úgy rendben voltak a dolgok. Neked is ez a tapasztalatod, nem? Kaptunk ott valamit.
Kovács Endre
– A tantárgyakkal, tanárokkal kapcsolatban milyen konkrétabb emlékeid vannak?
Lukácsi Béla
– Sokat gondolkodtam rajta, hogy nekem mit adott az iskola, kik adták azt a valamit, hogy milyen neveket tudnék felsorolni…, és hát Isten bocsássa meg, minden tanárt nem tudok besorolni ebbe a kategóriába. De aki nagyszerű tanár volt és nyomot hagyott bennem, az Dezső bácsi, azaz Kirner tanár úr, vagy említhetném dr. fekete Józsefnét, Katinka nénit, aki a földrajzot tanította, aztán osztályfőnökünket, Pósfai Elemérnét… és Széles Lajost. Ha megengeded, akkor széles Lajosról picit bővebben is beszélnék.
Ő volt a tornatanárunk, kezdőként akkor került oda, amikor másodévesek voltunk. és egyszer csak azon vettük észre magunkat, többen, hogy élvezzük a tornaórát. Hogy egy őszinte embert látunk, aki a lelkesedését átteszi ránk is. Elkezdtünk sportolni. én például kosárlabdáztam az iskola csapatában, s hogy ez később az egyetemen, sőt azután is megmaradt, azt neki köszönhetem. és ő volt az, akinél a magánélet, a személyiség teljesen egybeesett azzal, amit hirdetett. Egészség, mozgás, odafigyelés, koncentráció. s azt is mindig mondta, hogy nemcsak a labdát kell rúgni, hanem tanulni is kell. Nagyon-nagyon jó szívvel gondolok rá, nekem nagyon sokat adott.
Kovács Endre
– A többiekről is tudnál pár szót mondani?
Lukácsi Béla
– Rajna tanár úr. ő tanította nekünk az irodalmat. Vitán felül állt a műveltsége és az a törekvése, hogy ezeket a gyerekeket ne hagyja csak a kötelező tanulmányok környékén, hanem vezesse be őket az irodalomba. Ő tartotta a szakköröket is, neki is sokat köszönhetek. A mai napig tudom azokat a memoritereket, amiket föladott. De miután az volt a szokása, hogy nem egész verseket adott föl, hanem csak általában az első két-három versszakot, az egész verseket már nem tanultam meg, úgyhogy a legtöbbnek csak az elejére emlékszem pontosan. De nem volt az az igazi tanár típus, én legalábbis így emlékszem rá.
Kovács Endre
– Nagyon korrekt és jóindulatú ember volt, de kicsit távolságtartó, kicsit hiányzott belőle a humor.
Lukácsi Béla
– Ő kicsit merev volt, de a tudását mindenki elismerte, s azt is, hogy mi mindent adott nekünk. Nekem is van egy kis történetem róla. Egyszer föladta memoriternek azt a verset, hogy „A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna, szerelmeink emléke mért zavar ma…”. Az volt a szokása, hogy ezeket az óra elején mindig kikérdezte. Valakit felállított, aki el is kezdte mondani, hogy „a Mirabeau-híd alatt fut a Rajna”. Egy pillanatig mindenki döbbenten hallgatott, mert ez a tévesztés hihetetlenül morbid volt. Elképzeltük, illetve azt nem lehetett elképzelni, hogy Rajna tanár úr egyáltalán fut valahol, s akkor kitört a nevetés. Ekkor ő is kuncogott valamit, hömhöm, de azt nem lehet mondani, hogy kifakadt volna belőle a nevetés. Ez az egyetlen olyan emlékem róla, amikor picit fölengedett.
Kovács Endre
– És kiket említettél még, velük kapcsolatban milyen emlékeid vannak?
Lukácsi Béla
– Moravcsik Mária tanárnő fiatal, kezdő tanárként oroszt tanított nekünk. Az orosz eleve furcsa dolog volt, mert érthető okokból bujkált az emberben valami tudat alatti vagy éppen tudatos ellenkezés. pedig az én atyai nagyanyám orosz volt, tehát nekem az orosz szó nem hangzott idegenül, értettem is egy csomó dolgot. De kötelező tantárgyként mégis furcsa volt. Moravcsik tanárnőnek viszont sikerült valamit elültetnie bennünk. ő nem maradt meg azoknál a hülye olvasmányoknál, hogy „Pianyér Abrószimov…”, ezekre biztosan emlékszel te is, hanem dalokat tanultunk, klasszikus szövegeket. Ezek közül is megmaradt néhány. szóval, ő is azok közé tartozik, akik hatással voltak rám. Évtizedek után találkoztam vele, és ugyanaz a megnyerő, sudár, minden formalitástól mentes személyiség…, jó volt őt látni.
Kovács Endre
– Igen, kevesekben maradt meg az a lelkesedés, ami benne még megvan. Nagyon aranyos, szívós munkával engem is ő beszélt rá, hogy írjak a jubileumi kiadványba, amit te szerkesztettél. A többi tantárgyhoz hogyan viszonyultál?
Lukácsi Béla
– Igazából egyik szaktárgyat se szerettem. Egy olyan szaktárgy viszont mégis volt, amelyiket szerettem, a politikai gazdaságtan. Az adott valamit, az egyetemen is jóformán abból éltem, amit Pósfai Elemérné megtanított nekünk. A matematika akkor is sejtettem, később pedig tudtam – lényegesen gyengébb volt, mint a gimnáziumban. És azt is tudom most már, hogy a tantárgy tanítása – Bíró tanár úr – valahogy nélkülözte azt az izgalmat, ami ahhoz kellett volna, hogy az ember lelkesen menjen bele ebbe a tudományba.
Meglehetősen gyakorlati szempontú tanítás volt. Határozottan emlékszem, hogy amikor például a logaritmust tanította, a lényeget nem magyarázta el. Nem világította meg előttünk a problémát, hanem csak azt mondta el, hogyan kell a táblázatot használni. Tehát nem a mi, a miért, hanem a hogyan felől közelített a problémához. De hasonlókat mondhatok a fizikáról is. Ennek is egy szoftabb változatát tanultuk. Ispánovits tanár úr biztosan nagyon műveltember volt, értett hozzá, de ő se tudott közel kerülni hozzánk, meg mi se őhozzá.
Kovács Endre
– Már idős ember volt ő is.
Lukácsi Béla
– Igen, és amint később megtudtam, elég zaklatott magánélete és pályafutása volt. Utólag tényleg sajnálom őt, amiért olyan sok mindenen keresztül kellett mennie, de mi ezt akkor nem tudtuk. később, amikor már a Rádióban voltam és ismeretterjesztéssel foglalkoztam, sok-sok könyvet kellett elolvasnom, meg sok olyan fizikussal is találkoztam, aki egyszersmind nagyszerű ismeretterjesztő is volt. Innen tudom, hogy milyen érdekes is ez az egész, s milyen érdekesen lehetett volna tanítani.
Kovács Endre
– Azzal nem kacérkodtál, hogy esetleg közgazdasági vonalon tanulsz tovább?
Lukácsi Béla
– Nem. Soha.
Kovács Endre
– Hogyan alakult ki, hogy milyen irányba szeretnél továbbmenni? Mert, gondolom, az egyértelmű volt, hogy továbbmész.
Lukácsi Béla
– Igen, és az is, hogy ez valószínűleg valami humán dolog lehet, leginkább a magyar és a történelem. Abban biztos voltam, hogy vagy a bölcsészkarra, vagy a jogra fel fognak venni. Viszonylag tájékozott voltam, legalábbis akkor azt hittem. Hogy a jogra mentem, azt az döntötte el, hogy az egyik osztálytársamnak az édesapja bíró volt. Elhívott bennünket a munkahelyére, ahol végignéztünk egy büntető tárgyalást. Nekem annyira megtetszett, annyira érdekes volt, amit csinált, hogy arra gondoltam, megpróbálom én is. és milyen különös, nekem sikerült a felvételi, a fiának azonban nem!
Kovács Endre
– Katona voltál-e?
Lukácsi Béla
– Hogyne, Kalocsán a forradalmi Ezredben. Te szintén?
Kovács Endre
– Igen, ugyanott. Hogyan viselted a katonaságot?
Lukácsi Béla
– Rosszul.
Kovács Endre
– Nem hiszem, hogy van olyan közöttünk, aki erre azt mondaná, hogy jól. Legfeljebb árnyalatok vannak.
Lukácsi Béla
– Azt senki se szerette, hogy csicskáztatják, üvöltöznek vele, hogy nem azt csinálja, amit szeretne, nem alhat eleget, bár én nem voltam nagy alvó, fel tudtam pattanni, amikor kellett. De a kiabálást, a durva beszédet tényleg nagyon nem szerettem. Ugyanakkor voltak, akik a katonaságnak bizonyos elemeit szerették. például meglehetősen sok ember szeretett lőni. Nem tudom, neked volt-e olyan tapasztalatod, hogy egyesek már a lőgyakorlat puszta gondolatától lázba jöttek. Én meg ha tehettem, odaadtam nekik a muníciómat, hogy lőjetek helyettem. Annyira utáltam. Ráadásul nem nagyon voltam otthon.
Kovács Endre
– Mindig elkövettél valamit?
Lukácsi Béla
– Nem, csak valahogy mindig mások mentek haza. A véradószabadságom a mai napig is bent van.
Kovács Endre
– Te hogy emlékszel, akkoriban foglalkoztatott minket az a kérdés, hogy milyen hadseregnek vagyunk mi a katonái? Jelentett ez valamit abból a szempontból, hogy mennyire lehetett elviselni?
Lukácsi Béla
– Nézd, az ember azt tudta, hogy a hadsereg nagyon a lényegéhez tartozik a rendszernek, annak a kornak. és ott sokkal pregnánsabban jött elő minden: a szabadságmegvonások, az ideológiai megfegyelmezés, megfélemlítés és a többi. Nem tudom, mennyire emlékszel, már rögtön az elején – bocsánat – beszaratták az embert. Hogy itt aztán nem lehet csak úgy levelezgetni, ha meg külföldi a partner, azt előre be kell jelenteni, olyasmit nem lehet hazaírni, hogy rossz a bánásmód, s hasonlók. Mert különben nem mész az egyetemre. A mi történetünk azzal kezdődött, hogy az egyik gyerek nyílt levelezőlapon azt találta írni a szüleinek, hogy „a kaja rossz, de kevés”.
Azonnal összehívták az ezredet, őt kiállították elénk, s azt mondták, hogy nem fog egyetemre menni. Ez volt a nyitány. Az ember rögtön becsinált, és nem mert beszélni. Rövidre zárva: tudtuk, hogy a tiszteket, főleg a politikai tiszteket kemény szűrőn választották ki, beszéltek is összevissza mindenféle butaságot, de elkönyveltük, hogy ez hozzátartozik a dolgokhoz, és semmi másra nem gondoltunk, csak arra, hogy túléljük valahogy a tizenegy hónapot.
Kovács Endre
– Ezután elkezdted a jogi egyetemet. Hogyan élted meg ezt az időszakot?
Lukácsi Béla
– Az borzasztó nagy öröm volt, hogy elsőre felvettek az egyetemre. Túljutottam a tizenegy hónap szenvedésen, és elkezdhettem valamit. Az csak később derült ki, hogy ez azért nem volt olyan izmos, nagy egyetem. Azt kell mondanom, hogy egy-két jelentős tanártól eltekintve a jogi kar középszerű volt. Ami mégis döntő volt számomra ebben az öt évben, hogy olyan emberekkel kerültem egy csoportba – most már nincs ilyen, mert kreditrendszer van –, akiknek családi hátterüknél, egyéni képességeiknél, kíváncsiságuknál, törekvéseiknél, műveltségüknél fogva már addigra is nagyon sok minden összejött. és ők sodortak, vittek magukkal. Az első külföldi utamra, Prágába is a csoporttársaimmal mentünk. Nekem valószínűleg évekig nem jutott volna eszembe. Prága azóta is az én második városom.
Kovács Endre
– Igen, a felsőfokú tanulmányoknak talán a legnagyobb hozadékuk az ott kialakuló kapcsolati háló, ami aztán az egész életedet végigkísérheti.
Lukácsi Béla
– Ha most megnézem a csoporttársaimnak a listáját, akkor azt látom, hogy van köztük országgyűlési képviselő, nagyon neves újságíró, egykori ombudsman, egyetemi tanár…, tehát elég jól teljesítettek.
Kovács Endre
– Elvégezted az egyetemet, elkezdtél dolgozni. Mint jogász?
Lukácsi Béla
– Igen. Fogalmazónak mentem a Pest Megyei Bíróságra. Ez a szakvizsgáig számolva két és fél-három év. Jó szakmai híre volt ennek a bíróságnak. csak később, a folyamatos munkában derült ki, hogy bizony 1975/76/77-et írtunk, s hogy az igazságszolgáltatás is csak része az állami gépezetnek, s mindannak, ami akkor Magyarországot jelentette. És abban voltak nem nagyon rokonszenves vonások is. Van egy történetem – amit amikor később elmeséltem –, még jogászok se akartak elhinni. Voltak úgynevezett bírói napok. Ilyenkor a megye összes bíráját berendelték a központba és gyakorlatilag politikai tájékoztatót tartottak nekik. Olyan volt, mint az óvoda vagy az elemi iskola. Ültek a padban a diákok, a bírák, és a bíróság elnökhelyettese – aki az ötvenes években pár hónap alatt szerezte meg a doktorátusát – tartotta a politikai tájékoztatót. Előtte házi feladatba kaptuk, hogy tanulmányozzuk át a szovjetunió nem tudom hányadik kongresszusának a téziseit.
Tudni illett, hogy eszerint hány százalékkal fog nőni az ipari termelés, a mezőgazdaság és így tovább. s ezt visszakérdezték. Az elnökhelyettes rámutatott valakire, hogy doktor valaki, mondja meg, hogy… Akkor az illető fölállt, és mondta, hogy nyolc százalék. furcsa volt látni, hogy egyébként nagy tekintélyű bírák, tényleg nagyon értelmes emberek még önként is jelentkeztek felelésre.
Kovács Endre
– Tehát te is részt vettél ezeken?
Lukácsi Béla
– Persze, nekünk fogalmazóknak is ott kellett lennünk, s az egyik alkalommal éppen rám mutatott az elnökhelyettes. Hogy mondjam meg… én pedig azt válaszoltam, hogy nem gondolnám, hogy most itt szerepelni akarok. Ezen nagyon meglepődött, mert el se tudta képzelni, hogy ilyesmi előfordulhat. próbált egy másik fogalmazót felszólítani, de az se volt hajlandó. és akkor kitört botrány. fölment ez a történet egészen a minisztériumig. Ezután engem beosztottak egy olyan bírónő mellé, aki arról volt híres, hogy szereti megnyomorgatni a fogalmazókat. Innen kezdve egy ideig fizetési meghagyásokat kellett stemplizgetnem, kitölteni a rubrikákat. Ez volt a napi munkám. Végül ez alapozta meg bennem az elhatározást, hogy innen el fogok menni. A szakvizsgát még letettem és utána elmentem.
Kovács Endre
– És utána?
Lukácsi Béla
– Egy ideig semmiféle értelmes állás nem nézett ki. Akkoriban a kelenföldi Prielle Kornélia utcában volt egy kenyérgyár. Meghirdettek egy éjszakai rakodói állást. A futószalagról kellett a forró kenyeret levenni és a polcra tenni, majd amikor már kicsit kihűlt, akkor ládákba pakolni és a kocsikra fölrakni. A kocsik kora hajnalban szállították ki az üzletekhez. lehet, hogy ettél olyan kenyeret, amit én pakoltam a futószalagról a ládába. Miután ez éjszakai munka volt, nem bírtam sokáig csinálni. Négy-öt hónap után abba kellett hagynom. szerencsére ezután találtam jogászi állást, rövid ideig két helyen is jogtanácsos voltam. Viszont ekkor már külsőztem a Rádiónál.
Kovács Endre
– Mennyi ideig dolgoztál külsősként?
Lukácsi Béla
– Öt évig.
Kovács Endre
– Más munkád nem is volt ez alatt az idő alatt?
Lukácsi Béla
– Csak a legelején, aztán már nem. Meg lehetett élni a külsőzésből.
Kovács Endre
– Ezalatt megtanultad a szakmát, és vártad a lehetőséget, hogy esetleg majd főállásban is…
Lukácsi Béla
– Egyébként, ha nem is volt az ember főállásban, akkor is teljes értékű rádiósnak fogadták el, csak az volt a különbség, hogy nem kaptad havi rendszerességgel a fizetést. De ugyanúgy kezeltek, ugyanúgy elfogadták az ötleteidet, ugyanolyan felelősséggel tartoztál, része voltál a műhelynek. Egyébként nagyon jó műhely volt. Volt. Mert az utóbbi években szétverték a struktúrákat, ma már nincsenek műhelyek, nincsenek szerkesztőségek. De erről nem szívesen beszélnék. A Tudományos Szerkesztőség… hát, legendája volt a Magyar Rádiónak.
Kovács Endre
– Végig ott dolgoztál.
Lukácsi Béla
– Végig. Persze, csinált az ember hébe-hóba mást is, de alapvetően ahhoz a műhelyhez tartoztam, ahhoz az iskolához, ahhoz a szakmai szigorhoz. évtizedes tapasztalatok és a folyamatos műhelymunka alapozta meg azt, hogy amit csináltunk, az garantáltan hiteles volt. Ezt nem mi mondtuk magunkról, ezt mások ismerték el. Mindnyájan megkaptuk az Akadémiai Újságíró-díjat, Pulitzer-emlékdíjat, Hevesi Endre-díjat.
Kovács Endre
– Voltál a vezetője is ennek a szerkesztőségnek.
Lukácsi Béla
– Én voltam az utolsó vezetője.
Kovács Endre
– Mennyi ideig?
Lukácsi Béla
– Három évig, 2011-ig, amikor nyugdíjba mentem.
Kovács Endre
– És amikor eljöttél, gyakorlatilag megszűnt a szerkesztőség is?
Lukácsi Béla
– Igen. Megváltoztatták a struktúrát, ami azt jelenti, hogy formálisan nincsenek szerkesztőségek. Gazdaságossági indokokra, a párhuzamosságok felszámolására, s hasonlókra hivatkozva azt a butaságot találták ki, hogy egy nagy állományban bárki bármire bevethető. Mondjuk, egy sportriporter is tud Beethovenről műsort csinálni.
Kovács Endre
– Az interneten olvastam egy vitáról, amelyben te is részt vettél, ahol az volt a téma, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban is megjelennek áltudományos műsorok, témák. Annakidején ti – ha jól érzékeltem – ki tudtátok szűrni ezeket a jelenségeket, s ha mégis előfordult ilyesmi, akkor erre fel tudtátok hívni a figyelmet, a megfelelő fórumokon ezt szóvá tudtátok tenni. Ezek szerint most nincs ilyen szűrő?
Lukácsi Béla
– Most, hogy úgy mondjam, intézményesen nincs ilyen szűrő. De nem csak a szándék, hanem sokszor a tudás is hiányzik ehhez. Például hallja az ember a Kossuth rádióban, hogy egy magát indológusnak nevező hölgy a magyar őstörténetről is beszél. Arról, hogy ő nem is érti, itt miért nem fogadják el a hun származást, mert ő Indiában tudósokkal beszélgetve mindig azt hallja, hogy a hun, a Hungaria, Hungary az mind ugyanaz, s azok nem értik, hogy a magyarok ezt tudományosan miért nem fogadják el. Úgy látszik, a hölgy nem tudta, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. No, az ilyesmik ellen folyamatosan küzdöttünk, mert a Rádió egyéb szerkesztőségeiben, nem is olyan ritkán, föl-fölbukkantak ilyen figurák. Írtunk levelet rádióelnöknek, adófőszerkesztőnek, az Akadémia elnökének, nem sok eredménnyel. és a mostani helyzet még rosszabb.
Kovács Endre
– Mondhatni, hogy abból a szempontból szerencséd volt, hogy el tudtál jönni nyugdíjba. Az oktatás még megmaradt?
Lukácsi Béla
– Igen, a Budapesti kommunikációs és Gazdasági főiskolán. Amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt elkezdtem, akkor tudományos újságírást tanítottam. Aztán kiderült, erre nem nagyon van igény, úgyhogy ez egy pár év után elhalt, maradt „csak” a rádiós újságírás.
Kovács Endre
– Van még néhány dolog, amiről beszélnünk kellene. Úgy vettem észre, hogy van kapcsolatod a zenéhez is. Ez honnan jön és mit jelent?
Lukácsi Béla
– Ez sokat jelentett. Édesapám zenetanár volt. Egyébként hatvanhat táján szervezett egy énekkart az Istvánban. Ez egy évig működött. Ennek is próbáltam utánanézni, nincs nyoma, nincs dokumentálva. De van, aki emlékszik rá. Amikor voltak az évfordulós ünnepségek, akkor találkoztam olyan véndiákokkal, akik énekeltek benne. No, mindegy. Tehát Von Haus aus volt indíttatás, zongoráztam és csellóztam. Az egyetem kezdetekor ezek elmaradtak, de a zene élvezete, szeretete természetesen a mai napig megmaradt.
Kovács Endre
– Az osztálytársaiddal milyen kapcsolatod van?
Lukácsi Béla
– Igazából azt nem lehet mondani, hogy szoros kapcsolatom lenne velük.
Kovács Endre
– Érettségi találkozók?
Lukácsi Béla
– Negyven év után volt egy, s aztán még egy. El tudod képzelni, hogyan néztünk egymásra negyven év után? Az emlékeinkben az élt, hogy ülünk az érettségi banketten, mindenki ropogós, fiatal, haja van, karcsú, kisportolt, derűs, élénk…,és akkor negyven évvel később kopasz, ősz hajú, szemüveges, nyögő embereket látsz betotyogni. Volt, akit rögtön meg se ismertem. Az utóbbi években három-négy emberrel egyszer-egyszer összejövünk, de ennyi.
Kovács Endre
– Vázlatosan megismerve a pályafutásodat, az a benyomásom, hogy tudatosan vagy kevésbé tudatosan távol tartottad magad a direkt politikától. Jól látom? Miközben abban meg biztos vagyok – és ennek már többször is a tanújelét adtad –, hogy abszolút képben vagy, és mindenről meg is van a véleményed. De ezt megtartottad magadnak.
Lukácsi Béla
– Igen, meg kellett.
Kovács Endre
– A közszolgálatiság miatt is, gondolom.
Lukácsi Béla
– Igen, másrészt nem véletlen, hogy a tudományos ismeretterjesztés mellett kötöttem ki. Ezt általában mindig békén hagyták, jöhetett mindenféle átalakulás, rendszerváltás, tudom is én micsoda. Az, hogy az űrkutatásban vagy a genetikában mi van, nem feltétlenül érintkezett közvetlenül a politikával. Ugyanakkor mégiscsak voltak olyan műsoraink is, ahol picit azért feszegettük a kereteket. Például történelmi műsorokban. Lehet úgy csinálni műsort, hogy teljesen korrekt vagy, de az önmagában áthallásos. Elek László kollégámmal kitaláltuk, hogy csinálunk egy sorozatot az ötvenes évek tudománypolitikájáról. Ehhez a témához még senki nem nyúlt. Ezek akkoriban önmagukban is feszegették a kereteket.
Egyébként én nyolcvankilencben néhány kollégával, baráttal pártot alapítottam. Ez volt az Általános párt, amelyik egy vicces párt akart lenni. Ez is jellemző, hogy akkor hogyan fogtuk fel a valóságot. Akkor még volt valami kis derű a politikában, megengedhettük magunknak a viccelődést. Volt a századelőn Jaroslav Hasekéknak egy pártjuk, a Törvény keretei között Mérsékelten Haladó párt. Ők viccre vették az egészet. Voltak nagygyűléseik, tiltakoztak a mexikói földrengés ellen, indultak a választásokon. Gondoltuk, hogy mi is csinálunk valami hasonlót. Akkor rengeteg párt alakult, de mi egy fillér állami támogatást nem vettünk fel, nem kértünk semmit. Csak állásfoglalásaink és nyilatkozataink voltak. Azt kell mondanom, hogy húsz évvel később a kétfarkú kutya párt a mi köpönyegünkből bújt elő. A választásokon nem indultunk. Volt egy olyan kitétel a törvényben, hogy azt a pártot, amelyik két cikluson át nem állít jelöltet, visszaminősítik egyesületté.
És velünk is ez történt. De a párt tagjai közé tartozott például Szörényi László irodalomtörténész, az Irodalomtudományi Intézet későbbi igazgatója is, akit római nagykövetté neveztek ki. Úgyhogy elmondhattuk, hogy nagykövetet adtunk a hazának.
Kovács Endre
– De ma már nem vállalkoznál hasonlóra.
Lukácsi Béla
– Ááá, nem olyan a légkör.
Kovács Endre
– Még szeretném, ha a családról mondanál pár szót. Arról, amelyikből jöttél, s arról is, amelyikben most vagy.
Lukácsi Béla
– Atyai oldalról jászságiak vagyunk. A hadifogoly nagypapa pedig hozta az orosz nagymamát a családba. édesanyámék makóiak, ott a család fele szlovák, a másik fele magyar. Ötvenkilencig Jászdózsán éltünk, aztán költöztünk Budapestre. közgazdász feleségemmel huszonhetedik éve vagyunk együtt. Az előző kapcsolatomból pedig van egy harminchét éves fiam.
Kovács Endre
– Köszönöm a beszélgetést.
Készült 2013 májusában
