Szabó Balázsné dr. (1956) – Lépcsőfokok I.

Szabó Balázsné dr. – Lépcsőfokok I.

Érettségi éve: 1956

pedagógus, iskolaigazgató

 „Mindig tanár akartam lenni”

1956-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Technikumban. Elvégezte a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet először pénzügy, később tanár „A” szakon. Első munka helye 1960-tól az I. István Közgazdasági Technikum volt öt évig. Innen a felsőoktatásba került. A Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki főiskolán adjunktus lett, miután elkészítette doktori disszertációját a pénzügyi szakoktatás reformjáról.

1973-tól húsz éven keresztül az István igazgató asszonya volt. Ez az időszak az iskola történetének egyik legprogresszívebb korszaka.

Nyugdíjba vonulását követően is aktív maradt. A Magyar Iparszövetség oktatási központjában dolgozott tovább, és vállalt újra igazgatói szerepet 2008-ig.

2009-ben létrehozta a Volt Istvánosok Baráti Körét, aminek elnökeként tevékenyen ápolja az Istvános hagyományokat, és tovább segíti az iskola munkáját.

Lukácsi Béla:

– Három évvel ezelőtt történt, hogy éppen paradicsomot vásároltam a piacon, amikor megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen női hang arra próbált rávenni, hogy vegyek részt az Istvános Baráti Kör munkájában. Akkoriban olyan volt az életem, hogy nem akartam külön munkákat vállalni, nem akartam elkötelezni magam, meg tulajdonképpen az iskolával se volt már kapcsolatom évtizedek óta. Körülbelül két perc után azonban azt vettem észre magamon, hogy igent mondtam a felkérésre. Ez az ismeretlen hang te voltál. Hogy csinálod? Felhívsz valakit, s az illető kis idő múlva már az ujjad köré van csavarva. Kitől örökölted ez a képességet?

Szabó Balázsné:

– Anyai nagyanyámtól. Elmondok két aprócska történetet róla. Negyvenötben bekopogott hozzánk egy piszkos, elnyűtt ruhájú nő, s tört magyarsággal kérte, hogy megszállhasson nálunk, meg hogy kimoshassa a ruháját, kicsit pihenhessen. Napok óta nem is evett semmit. A nagymamám erre azt mondta neki, hogy tessék beljebb jönni. Anyukám meg tiltakozott, hogy még bajunk lesz belőle, ha mindenféle jöttmentet befogadunk. S Maruszja egy időre ott maradt. Elővette a szüleinek, a testvéreinek a fényképét, sírt-zokogott. Utólag már tudjuk, hogy orosz kém volt, de nem mert visszamenni a szovjetunióba, mert Sztálinék az ilyeneket kinyírták. A másik „papagáj” szerén esete volt. Mi csak így hívtuk, fűszerboltjuk volt a sarkon. Zsidók voltak, az egész családot elvitték, rajta kívül senki nem jött vissza. Mindenüket elvették. Nagymamám azt mondta: gyere, szerén, maradj itt, amíg összeszeded magad.

Lukácsi Béla:

– Tehát neki volt ilyen bizalomteremtő képessége, ő volt ilyen melegszívű. Ez hol történt?

Szabó Balázsné:

– Büdszentmihályon, ahol én is születtem. Az ötvenes években aztán Tiszavasvári lett belőle. Pedig soha nem is volt Tiszája.

Lukácsi Béla:

– Meddig éltetek ott?

Szabó Balázsné:

– A szüleim végig ott éltek, én általános iskolába oda jártam, de tizennégy éves koromban elkerültem otthonról.

Lukácsi Béla:

– Az Istvánba?

Szabó Balázsné:

– Nem. Ez nagyon érdekes történet. én egészen kicsi koromtól kezdve tanítónő akartam lenni. folyton korrepetáltam a fél osztályt. A nyíregyházi tanítóképzőbe adtam be a jelentkezésemet. Még ma is előttem van, ahogy jön az igazgató és azt mondja, hogy na, te se leszel pedagógus, mert nem vettek fel a tanítóképzőbe. Egyébként soha nem derült ki, hogy miért. Tehát nagy hirtelen iskolát kellett választani. Volt az osztályban egy nagyon jó tanuló fiú, Novák Guszti, aki tetszett is egy kicsit, s ő Nyíregyházára ment a pénzügyi technikumba. Gondoltam magamban, hogy ha a Gusztinak ez jó, akkor nekem is jó lesz. Fogalmam se volt, hogy mi az a pénzügyi technikum.

De a nagymamámtól nem csak a jó tulajdonságokat örököltem, hanem egy asztmát is. Ezzel végigkínlódtam a gyerekkoromat. Elkezdtem az első osztályt, de többet voltam kórházban, mint az iskolában. A szüleim vittek mindenhová, míg végül a debreceni kórházban azt mondta valaki, hogy a Hajós-klinikára vigyenek, mert Magyarországon egyedül Hajós professzor foglalkozik komolyan az asztmával. Így kerültem Budapestre. De a kezelés szeptemberig nem fejeződött be, ezért a professzor úr azt mondta, hogy az iskolából is el kell jönni Budapestre. Szalay László minden további nélkül át is vett. Úgyhogy az Istvánt az asztmámnak köszönhetem.

Lukácsi Béla:

– Az, hogy tanár akarsz lenni, azért tovább is dolgozott benned?

Szabó Balázsné:

– Nagyon is. Igen jól érettségiztem, mindenből dicséretet kaptam, kivéve a matematikát. Az közepes lett. Amikor az érettségi elnök, dr. Zsabka József kihirdette az eredményt, elkezdtem vigasztalhatatlanul sírni. odajött hozzám és megkérdezte, hogy miért sírok, hiszen általános dicséretet kaptam. Mondtam neki, hogy nem is ezért sírok, hanem azért, mert én tanár szerettem volna lenni, a bölcsészkarra menni, de ezzel a magyar–történelem tudással nem lehet. Ezért a közgázra adtam be a jelentkezésemet, tehát úgy látszik, hogy tényleg nem leszek tanár. Azt mondta erre, hogy óh, nem kell fel – adni, mert a közgázon is van tanárszak. Erről én nem tudtam.

Be is rohantam az egyetemre, de abban az évben éppen nem indult tanárszak. Előtte is minden évben indult, utána is, csak épp abban az évben nem. Így lettem pénzügy szakos hallgató. Engem abszolúte nem érdekelt se a pénzügy, se a közgazdaság, ennek ellenére, mint rendes, becsületes gyerek mindent megtanultam, mindenből levizsgáztam, nem is rossz eredménnyel. Akkoriban az egyetemeknek, mielőtt elbocsátották a hallgatókat, jellemzést kellett róluk írniuk. Nálam a sok jó tulajdonság mellett ez a mondat is ott volt a jellemzésben:

„Az előadásokat csak ritkán látogatta, s ha ott volt, akkor is olvasott.” Később Mitnyán Mihály, az akkori igazgató ezt a jellemzést a tantestület előtt felolvasta. Még azt a fáradságot se vette, hogy előbb belenézzen, hogy mi van a szövegben. Halálra röhögte magát az egész tantestület. Az én régi tanáraim is ott voltak.

Lukácsi Béla:

– De a Közgáz után még nem az István következett…

Szabó Balázsné:

– Ez megint érdekes történet. A fővárosi Adóügyi osztályon voltam szakmai gyakorlaton. A végén megkérdezte tőlem a személyzetis, hogy nem akarok-e oda menni dolgozni. Mondtam, hogy szívesen. A munka ugyan nem érdekelt, de nagyon okos, szellemes, művelt emberek között, jó társaságban voltam. Alá is írtam valami szándéknyilatkozatot. és ekkor történt, hogy az egyetem aulájában ki mással találkoztam össze, mint Zsabka Józseffel, az érettségi elnökömmel. kérdezte, hogy kislány, maga még mindig tanár akar lenni? Győrben keresünk egy pénzügytanárt, akar menni? Rohantam haza mint az őrült. 1959-ben férjhez mentem Szabó Balázshoz, akivel a Frankel Leó úton laktunk egy kis lakásban.

Mondom neki, hogy megyünk Győrbe. Rögtön azt mondta, hogy szó sincs róla. ő már végzett mérnök volt, a Royalnál dolgozott, az volt ez első munkahelye. Mi a fenének mennénk Győrbe? Úgyhogy újra sírva mentem a pénzügyminisztériumba. Zsabka József azt mondta, hogy egy hét múlva hívjam fel, mert úgy tudja, hogy az Istvánban az egyik kollégiumi nevelő el akar menni. s mit ad isten, tényleg el is ment. Megkaptam az állást, s rögtön beiratkoztam az egyetemre kiegészítő tanár szakra.

Lukácsi Béla:

– De hatvanötben mégis elkerültél az iskolától.

Szabó Balázsné:

– Nem voltam sokáig nevelőtanár, mert nappal pénzügyet tanítottam. Jó néhány órám volt délelőtt. Nem csinálhattam rosszul, mert amikor ott az épületben megalakult a levelezőközpont, akkor vezetője, Batizi László oda csábított. Délelőtt megtartottam az óráimat, egy héten egyszer pedig vidékre kellett mennem. Négy kihelyezett levelező képzésen, kiskőrösön, Kiskunfélegyházán, Baján és Tatabányán a szakmai tárgyakat én tanítottam. Ez se tartott sokáig, mert váratlanul meghalt Fekete Béla tanár úr, aki pénzügyet tanított. Engem rögtön átvettek a nappali tagozatra főállású tanárnak.

Ez hatvanötig tartott. Ekkor érettségizett az első osztályom. Negyvenkét lány nevelését bízták rám a fiatal tanárra.

Négy esztendő alatt igyekeztem átadni nekik mindazt, ami addig személyiségem részévé vált. A szakmai tantárgyak mellett felkelteni a kulturális érdeklődésüket, tanulás iránti igényüket. Ösztönösen tettem, amit tettem. Egyszer osztálykirándulásunkon elmentünk szülőházamba is a faluba, láthatták milyen egyszerű körülmények között nőttem fel. Megszerettük egymást. Ballagáskor a szívem szakadt meg, hogy örökre el kell válnunk. Akkor nem gondoltam, hogy a kötelék olyan erős, hogy halálunkig tart. A hatvan év feletti lányokkal ma is rendszeresen találkozunk. Néhányukkal napi, baráti a kapcsolatunk.

A ballagás után baráti társaságban hallottam, hogy a szabó Ilonka utcában megalakul az Építőipari Felsőfokú Technikum, ahová dupla fizetéssel keresnek egy politikai gazdaságtan tanárt. Ráadásul a heti huszonnégy órával szemben csak nyolc órát kellett tartani. Keservesen, bánatosan döntöttem, de mégis csak ott volt az üres lakás, amit be kellett rendezni, Péter fiam kicsi volt még, úgyhogy elmentem a Szabó Ilonka utcába. Miután földrajz–polgazd–jog „A” szakon végeztem, megvolt a szükséges képesítésem, s a Marxizmus Tanszéken kezdtem a munkát.

Lukácsi Béla:

– Hetvenháromban pedig már igazgatóként jöttél vissza az Istvánba…

Szabó Balázsné:

– Egyszer megcsörrent a piros telefon – amire egyébként nyolc évet vártunk. Bogdán Emil hívott, aki a pénzügyminisztérium személyzeti főosztályán dolgozott. Elkezdett mesélni az iskoláról, hogy ott van lift is, telefonközpont is, s én nem is értettem, hogy miért mondja ezeket. Akkorra már eltelt annyi idő, hogy kicsit már távolodott is az István. Végül azt mondta, hogy lakos elvtársnő beszélni akar velem. ő volt a főosztályvezető, igazi elvtársnő volt.

Lukácsi Béla:

– Mozgalmi múltja is volt…

Szabó Balázsné:

– Igen, és humortalan, szikár nő volt, akitől én féltem. Amikor jött látogatóba, az iskolába, akkor mindig elmentem valahová.

Kérdeztem Bogdán Emilt, hogy miért akar velem találkozni. Majd ő elmondja. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan valaki valamilyen magas beosztásba került az osztályomból, s információt kér tőlem. Az gyakran előfordult, hogy ilyen ügyekben felhívtak. Elmentem tehát lakos elvtársnőhöz, aki kertelés nélkül rögtön belevágott a közepébe. Mitnyán elvtárs nyugdíjba akar menni, meghirdették az igazgatói állást, van is egy pályázó, de őt a tantestület nem fogadja el.

Szabó elvtársnőt viszont elfogadná. Énvelem megfordult lakos elvtársnő irodája. Hogy én?! Erre én abszolúte alkalmatlan vagyok. Lelki szemeim előtt azonnal megjelent az egykori igazgatóm, Takaróné, akinek a nyomába nem érhetek.

Erre lakos elvtársnő azt mondta, csak akkor derül ki, hogy ki mire alkalmas, ha csinálja. Hogyha nem próbálja meg, akkor sohase fog kiderülni. Megígérte, amennyiben egy-két éven belül kiderül, hogy nem megy, akkor a számviteli főiskolára egy ugyanolyan adjunktusi állásba fognak visszahelyezni, amilyenből jövök.

Lukácsi Béla:

– Ebből lett aztán húsz év próbaidő…

Szabó Balázsné:

– Hát, igen. kikísért az ajtóig, s azt mondta, hogy vállalja el, Szabó elvtársnő, mert akkor teljesítjük a párt nőpolitikai határozatát is. Szoktam is mondani, hogy én a párt nőpolitikája miatt lettem igazgató.

Lukácsi Béla:

– Mint mondtad, mindig tanítani akartál, de megfordult a fejedben valaha is, hogy egy nagyobb közösséget is vezetnél?

Szabó Balázsné:

– Soha. Maximum a kollégiumi közösséget, amelyben volt tizenöt lány, vagy egy iskolai osztályt. Mindig ösztönösen távol tartottam magam ettől.

Lukácsi Béla:

– Végül is nem ismeretlen közegbe kellett menned, téged is ismertek.

Szabó Balázsné:

– Ennek volt jó, de volt nagyon nehéz oldala is. Nem egyszerű dolog kollégává válni annak a gyereknek, aki ott tanult.

Emlékszem, nagyon sokáig nem tudtam tegezni a kollégákat, amikor oda kerültem tanárnak sokan ott voltak még akkor a régiek közül, Papp Margit néni, a matektanárom is, aki a Baár-Madas Református Gimnáziumból került az Istvánba. Amikor huszönöt év múlva mentem a Baár-Madasba a legidősebb fiúunokám, Balázs szülői értekezletére, a folyosón a fiatal Papp Margit néni nézett le rám egy tablóról. könnyes szemmel érkeztem a szülői értekezletre. Az osztályfőnök nem értette, s kérdezte, hogy mi baj van. Semmi baj, maga is matematikus, ugye tudja, ki Papp Margit?

Hogyne. Na, ő volt az én matektanárom, aki hármast adott. s milyen igaza volt.

Lukácsi Béla:

– Tehát beléptél, s azt mondtad, hogy jó napot kívánok, itt az új igazgató?

Szabó Balázsné:

– Dehogyis. szeptember elsején kezdődött a tanév, és én tizennyolcadikáig totojáztam, hogy mit csináljak. Nem mertem megmondani a főnökömnek, hogy el akarok menni. Közben egy presszóban külön találkoztam a párttitkárral és a szakszervezeti titkárral. Agitáltak, hogy menjek, elmondták, hogy milyen jó lesz. Mitnyán pedig minden nap felhívott, hogy azonnal jöjjek, mert másnap már nem megy be. Nagyon nehezen döntöttem. Jött lakos elvtársnő is, mindenki kivonult, hogy bemutatják az új igazgatót. Ez a nap életem egyik legnagyobb csalódása lett. Mitnyán igazgató urat búcsúztatták.

Képzelj el egy tanári szobát, tele tanárokkal. A régi igazgatót egy csokor virággal búcsúztatja egy tanár, az új igazgatót egy csokor virággal köszönti egy tanár. És sehol egy gyerek, egy diák! Aztán bementünk az igazgatói irodába, az igazgató úr előszedte a kulcsokat, mutatta, hogy mi micsoda. Borzasztó volt. Kinyitotta a páncélszekrényt, s elővett egy nagyon szép dobozt. Mondta, hogy erre nagyon vigyázzak, mert hallatlan értékek vannak benne. Átadta a dobozt, és nem volt benne semmi. A pénzverdéből kapta az iskola, különböző forintok voltak benne. Később meglett, mint kiderült csak kölcsönkérték, de nem hozták vissza az irodába. Ez volt a humorosabb része a dolognak, a szomorú viszont az, hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy az igazgató urat meg a virágot haza kéne vinni. Ott volt még a sok papírja is, amit összecsomagolt.

Úgyhogy Balázzsal mi vittük őt haza. Azt éreztem akkor, hogy itt valami nagyon nagy baj van, hogy itt történt valami. Valamikor ott voltak a tanáriban azok a gyönyörű berendezések, a hosszú asztalok, a szekrények. Ezeket pozdorjabútorokra cserélték, meg olyan boxokra, amelyekben háttal ültek egymásnak a tanárok. Mi történt itt? Ahogy lenni szokott, a gyenge vezetés mellett szépen kialakultak ezek a viszonyok.

Lukácsi Béla:

– Nyilván nem törődtek ilyesmivel.

Szabó Balázsné:

– Aztán egyszer kibújt a szög a zsákból. Azt mondta a párttitkár nem jó ez így, hogy te folyton kint vagy a tanáriban, meg a gyerekek között. De hiszen honnan tudnám meg, hogy mi történik az iskolában? – kérdeztem. Ő azt válaszolta, mi

majd bejövünk az irodába és elmondjuk. Akkor értettem meg, hogy miért ragaszkodtak hozzám. Azt gondolták, hogy visszajön ide ez a kis fiatal nő, s majd ugyanúgy tudják folytatni az addigi életformát.

Lukácsi Béla:

– Ez már előrevetítette, hogy lehetnek konfliktusok. Ennyi év távlatából most már elmondhatjuk, hogy szép csendben felforgattad az iskolát.

Szabó Balázsné:

– Az a tananyag, amit már én is végig tanultam az évek során, alig változott. Mindössze kicseréltek néhány tankönyvet. Világirodalomból például mi csak a szovjet irodalmat kaptuk, aztán bekerült más is, de közel se a gimnáziumi tananyag. Tudtam, hogy az életben nem fogom utolérni őket irodalmi műveltségben, zenében. szóval én ezt végigkínlódtam.

Amikor a férjem Pogány Frigyes művészettörténeti előadásait hallgatta a Műegyetemen, éppen abban az időpontban tartotta a közgázon a költségvetési pénzügyi előadásokat Dobrovits Iván. oda mentem hozzá, hogy tanár úr, nagy baj van, mert egy időben van a két előadás, és én mindkettőre járni szeretnék. Semmi baj, mondta, csináljon jó jegyzeteket, s a félév végén cserélünk. Maga ideadja a sajátját, én meg odaadom a Dobrovits-jegyzetet. Jelesre vizsgáztam nála. Ilyen vargabetűkkel kellett behozni a lemaradást.

Vagy a nyelvek. Az oroszon kívül szegény Dani bácsinál tanultunk valami németet, de az se sokat ért. Tehát a saját bőrömön éreztem, hogy milyen hiányok vannak a pénzügyi szakoktatásban.

Lukácsi Béla:

– El is kezdtétek megreformálni. Ez amolyan partizánakció volt?

Szabó Balázsné:

– Nem. A nyolcvanas évek elején, közepén már egyre tarthatatlanabbá vált, hogy a szakmai tárgyak még mindig a direkt irányítási rendszerre vonatkoztak. Mi tanácsi pénzügyeket tanítottunk, miközben a gyerekek akkor már pénzintézeteknél, vállalkozásokban kezdtek elhelyezkedni. Nekem egyetlen főművem van, a doktorim. Ebben a pénzügyi szakoktatás két évtizedét elemeztem, s a végén volt néhány javaslatom is. Ezek alapján kidolgoztunk egy reformkoncepciót, s én elkezdtem ezzel házalni. A pénzügyminisztériumban azt mondták, hogy ez már nem az ő asztaluk. Az oktatási Minisztérium is eltolta magától. két ember volt, aki el is olvasta és jónak is találta: Benedek András, az országos pedagógiai Intézet szakképzési igazgatója, és Mihály Ottó pedagógiai kutató. sokat jelentett, hogy Horn Gábornak, aki akkor nálunk tanított, voltak mindenféle kapcsolatai, ötletei, s a barátja, Gyenes Károly az Oktatáskutató Intézetben dolgozott. Így be tudtunk csatlakozni az országos közoktatási és fejlesztési program alprogramjába, és pénzt is kaptunk.

Először csak a szakmai tárgyakra gondoltunk, de jöttek a többiek, a közismeretisek is, hogy náluk is összegyűlt egy csomó tapasztalat. Szinte nem volt a tantestületnek olyan embere, aki ne kapcsolódott volna be. A matematikusok is. Ők is nagyon akarták, de nem tudtak mást kitalálni, minthogy a jó matematikusokat külön osztályba kell tenni. Nekik ez volt a kísérlet. Mindig tervezem, hogy utánamegyek ennek az osztálynak. Állítólag nagyon nagy karriert futottak be.

Lukácsi Béla:

– De a természettudományokat összevontátok.

Szabó Balázsné:

– Csináltunk egy komplex tárgyat, a tudománytörténetet. De ami szerintem a legzseniálisabb volt, az a komplex esztétika tárgy, benne a zene, az irodalom és a képzőművészetek. Lothringer Éva csinálta meg, fantasztikus volt.

Lukácsi Béla:

– Aztán jött a hétköznapi kultúra is…

Szabó Balázsné:

– Hogyne. Abból indultunk ki, hogy a tizennégy-tizenöt éveseknek nem lehet számvitelt tanítani. Bevágják, de nem tudják, hogy mi az. Megalapozni persze, meg kell, de a hétköznapokból. Ezért aztán bevezettük a családi, háztartási gazdálkodást.

A tananyag ott alakult ki a műhelyben, a könyvet a kollégák írták meg. lektoraink a legjobb szakemberek voltak.

Lukácsi Béla:

– Ez fontosabb, mint amit én kérdezni akartam. Én valójában a viselkedéskultúrára gondoltam.

Szabó Balázsné:

– A külön viselkedéskultúra csak ötödéven jött be. Mi azt mondtuk, hogy alapozni, gyakoroltatni kell, ki kell alakítani a készségeket a számvitelhez, statisztikához, egyebekhez, de konkrét munkahelyekre nem tudunk képezni. Így a megszerzett tudásnak egy jelentős része elveszett, mert az illető a speciális munkakörében azokkal nem foglalkozott. Ezért az ötödévet úgy szerveztük meg, hogy a felhasználó pénzügyi szervezet megmondta, hogy mire, hány főre van szüksége, s finanszírozta is a teljes oktatást…

Lukácsi Béla:

– Ez egy nagy újítás volt…

Szabó Balázsné:

– Ez nagyon nagy újítás volt. Akkor alakult meg nem régen az APEH, az első csoportot ők finanszírozták. Ők választották ki a gyerekeket az érettségizettek közül, ösztöndíjat adtak nekik, finanszírozták a teljes képzést, s garanciát vállaltak arra, hogy utána el is helyezik őket az ApEH-ben. A szakmai tárgyakat ők tanították, a számítástechnikát és a viselkedéskultúrát pedig mi. Aztán volt egy bankos, majd egy biztosítási évfolyam is. érdekes módon a vállalkozási irány elakadt, próbálkoztunk a Gabonatröszttel, de nem jött össze.

Tehát ebben mi nagyon nagy fantáziát láttunk, s ez a tantestületet is felforgatta. Mert minden tanár alkotott valamit, s nagyon odafigyelt a munkájára. Tudta, hogyha jön a felmérés, a beszámoló, akkor neki bizonyítania kell, hogy az, amit elgondolt, sokkal jobb annál, mint ami előtte volt. Hát persze, ez konfliktusokkal is járt.

Lukácsi Béla:

– Minden újítás jár valamennyi szorongással, feszültséggel, s nem vagyunk egyformák. Neked nyilván erre is figyelned kellett. Féltek tőled a kollégák, szigorú voltál? Mivel tudtad fenntartani a rendet?

Szabó Balázsné:

– Egyáltalán nem voltam szigorú, s mégis tartottak tőlem. odafigyeltek, hogy mit mondok. A mai napig se tudom, hogyan csináltam. Tény, hogy az első pillanattól kezdve azt gondoltam, hogy egy iskolában az igazgatónak kell a legtöbbet dolgoznia.

Lukácsi Béla:

– Hányra jártál be?

Szabó Balázsné:

– Fél nyolcra, háromnegyed nyolcra, és még az este hét óra is sokszor ott ért.

Lukácsi Béla:

– Az irodaajtó mindig nyitva volt, ugye?

Szabó Balázsné:

– Nyitva volt. és soha nem azt mondtam, hogy csináljátok, hanem azt, hogy ezt meg kell csinálni, ki jön velem, gyerekek? Másrészt nagyon sokat dolgoztam, az idősebb kollégák néha mondták is, hogy menj már haza, mit fognak szólni otthon, ki neveli a te gyerekedet. és az is fontos volt, hogy én kezdettől fogva úgy gondoltam, ők ugyanolyan diplomások, mint én, tehát nincs igazi hierarchia, teljesen egyenrangúak vagyunk.

Lukácsi Béla:

– Volt olyan, hogy valakinek fegyelmit kellett adnod, netán ki kellett rúgnod?

Szabó Balázsné:

– Volt. A nagy munkában rengeteget hibáztunk. De hadd térjek vissza a kísérletre. Ennek voltak még fontos elemei. Amikor még mindenhol heti két órában az oroszt tanították, mi négy órában tanítottuk az angolt. Amikor még sehol nem volt számítógép, akkor nekünk az OTP berendezett egy tantermet Commodore 64-ekkel.

Lukácsi Béla:

– Na, ez hogy történt? Reggel arra ébredtél, hogy nincs számítógépetek, s felhívtad a vezérigazgatót?

Szabó Balázsné:

– Volt már az iskolában egy böhöm nagy gép, a fene se emlékszik már a márkájára. Egy darab. Hát persze, hogy érdekelte a gyerekeket, mindig ott lógtak rajta. Azt meg olvastam valahol, hogy az OTP át akar térni a számítógépes rendszerre. Jó, áttér, de kikkel? Ehhez senki sem ért. s akkor fogtam magam és bejelentkeztem Tisza László vezérigazgatóhoz.

Lukácsi Béla:

– Ismerted?

Szabó Balázsné:

– Nem én. Fölhívtam a titkárnőjét, aztán bementem Tiszához – akiről kiderült, hogy a nyíregyházi pénzügyi technikumban végzett –, s mondtam neki, hogy egyetlen gépünk van, azon lógnak egész nap a gyerekek, magához pedig jönnek az új káderek, jó lenne, ha olyanokat tudnánk küldeni, akik tudják kezelni a számítógépet. Egy éven belül felszerelték – saját költségen – a géptermünket. Igen ám, de a Commodore-ok gyorsan avultak, az iskola meg sose volt gazdag. A következő, komolyabb géppark beszerzését már Horn Gábor intézte. A fene se tudja, hogyan intézte el, de a KISZ KB adott nekünk gépeket, mi meg cserébe elmentünk dolgozni. szedték a gazt a gyerekek a sín mellett valahol a Balatonnál.

Jól emlékszem, már iskolaidő volt, amikor egyszer Jakab Böbe, az igazgatóhelyettes telefonál, hogy azonnal menjek, s vigyük haza a gyerekeket. Ez nem igazi munka, csak kamu.

Lukácsi Béla:

– De a fegyelmit még nem mondtad el…

Szabó Balázsné:

– No, igen. sok angoltanár kellett, s felvettünk valakit, akiről kiderült, hogy nem tud angolul. Akkor egy életre megtanultam, hogyha nyelvtanárt veszel fel, akkor beszélni kell vele. Baromi nehezen szabadultunk meg tőle. Beperelt bennünket.

Lukácsi Béla:

– Egyébként ismerted a kollégáid életkörülményeit, tudtad, hogy kinek milyen problémái vannak?

Szabó Balázsné:

– Persze, tudtam. Amikor elvállaltam az igazgatóságot, azt mondtam, jó, de nekem is vannak kéréseim. Az egyik az volt, hogy restaurálják a Körösfői-freskót. Kaptunk rá hatvanezer forintot. A második az volt, hogy legyen még egy igazgatóhelyettesi státusz. Az iskola megkapta az igazgatóhelyettesi státuszt, s nekem ki kellett valakit választanom. Mindenkivel külön-külön elbeszélgettem. Ez jó apropó volt arra is, hogy mindenkivel megismerkedjem. Patonyi Laci úgy lett az igazgatóhelyettes, hogy a beszélgetés során azt mondta, szeretek tanítani. szeretem a gyerekeket, szeretem ezt az iskolát.

Ő lett az én emberem.

Lukácsi Béla:

– Beültél órákra is?

Szabó Balázsné:

– Rendszeresen. De azt mindig mondtam, hogy én csak módszertanilag tudok hozzászólni, szakmailag nem. Arra ott van a szakfelügyelő. De volt még egy dolog, ami összehozta az iskolát, s amire rettentően büszke vagyok, az ügyeleti rendszer.

Amikor én odajöttem, akkor karszalagos gárdisták szaladgáltak a folyosón, és vigyáztak a rendre. A pénzügyminisztérium gyönyörűen felújította az épületet, csodálatosan szép, tiszta, rendezett volt minden. Előtte viszont csúnyán firkáltak, bokáig jártunk a szemétben. A rendet, tisztaságot meg kellett őrizni. s ezért találtuk ki a gyerekekkel közösen ezt a bizonyos ügyeleti rendszert. Ez azt jelentette, hogy minden egyes gyerek egy bizonyos időszakban részt vesz az iskolai rend, fegyelem és tisztaság fenntartásában. Valaminek a gazdája lesz.

Egy osztály két hétig volt ügyeletes, s minden osztályra sor került. Az osztályfőnök vezetésével beosztották, hogy ki hol lesz, ki locsolja a virágokat, kié lesz a portaszolgálat, ki megy a tanáriba fél nyolctól a telefonügyeletet ellátni, ki lesz a folyosón, ki kezeli a liftet, ki veszi át a termet a hetestől. A hatodik óra után is olyan tisztaság volt, hogy aki bejött hozzánk, nem akarta elhinni, hogy itt előtte gyerekek voltak. Az ügyeleti munkát értékelték, és ez bekerült a magatartásjegyekbe. Ez csodálatos volt. Mert mindegyik gyerek, még a legnyuszibb is kapott egy területet, amiért felelnie kellett. A két hét leteltével a díszteremben volt az ügyeletátadás, elmondták a problémákat, megbeszélték, hogy mi mindenen kellene változtatni. Volt egy eset, amikor a fiú WC-ben berúgták az ajtót, s lett rajta egy nagy lyuk. Jött az ügyeletes osztály, hogy valaki szétrúgta az ajtót, de nincs meg, hogy ki.

Én akkor nem voltam bent az ügyeletátadáson, csak Jakab Böbe, az igazgatóhelyettes. Mondja a fiúknak, hogy na, ki mondja meg, hogy ki volt? Persze, senki. Jó, ha nem mondjátok meg, akkor minden fiú fizetni fog. Elvitetjük az asztaloshoz az ajtót, és megcsináltatjátok. Ekkor megszólalt Horn Gábor, hogy ez pedagógiailag helytelen, majd ő kifizeti az ajtót. Böbe dühösen rohant le hozzám, hogy ez hülye. De kifizettettük az ajtót vele. Sokáig járta a mondás, hogy „vállalja, mint Horn Gábor a WC-ajtót”.

Lukácsi Béla:

– Amikor olvastam, hogy milyen utazásokat csináltatok, egészen el voltam ájulva. A hatvanas években egyáltalán nem, de a hetvenes, sőt a még a nyolcvanas évek első felében sem volt magától értetődő, hogy a gyerekek Nyugatra utazzanak testvériskolákhoz. Ki találta ki, hogy legyenek ilyen programok? És hogy értétek el, hogy ezeket egyáltalán engedélyezzék?

Szabó Balázsné:

– Az első a bolzanói út volt 1985-ben. Vehetjük iskolapéldának. A hatalom ekkor már direkt módon nem akadályozott meg bizonyos dolgokat, de indirekt eszközökkel mindent elkövetett, hogy mégse jöjjön létre valami. Takaróné fia, Takaró Emil fölhívott, hogy egy bolzanói tanárnő, Csávási Ildikó, aki egyébként Kolozsvárott végezte az egyetemet, Budapestre hozza az osztályát, s egy iskolába is szeretnének elmenni. Befogadnám-e őket? Mondtam, hogy boldogan, jöjjenek. Megnézték az iskolát, még egy sportdélutánt is csináltunk nekik, összebarátkoztunk. A gyerekek a gyerekekkel, mi meg a kísérőtanárokkal. Egy év múlva kaptunk Ildikótól egy levelet, hogy az iskolában a nemrég meggyilkolt Olof Palme emlékére csinálnak egy nagy összejövetelt, amelyre meghívták a máltai, nyugatnémet, osztrák, amerikai testvériskolák tanulóit – és minket.

S küldték a szabályos meghívólevelet. Hát, mi elindultunk engedélyt kérni. Az Oktatási Minisztériumban azt mondták, hogy akkor adják ki az utazási engedélyt, ha szerzünk az MNB-től úgynevezett valutamentes csereigazolást. Az MNBben azt mondták, hogy akkor adják ki az igazolást, ha már van utazási határozat a minisztériumtól. Azok meg hetente telefonáltak, hogy várnak bennünket, mi a gyerekeket már kiválasztottuk, mindenki nagyon boldog volt, csak éppen papírunk nem volt arról, hogy mehetünk. Bementem a minisztériumba a külügyi osztály vezetőjéhez, s azt mondtam neki, hogy addig onnan el nem megyek, amíg valami megoldást nem találunk. Ezt nem lehet se azzal az iskolával megcsinálni, se a mi gyerekeinkkel. Leültem az előszobában. Ha estig kell ott ülni, akkor estig fogok. Ő bement, csinálta a dolgát, én meg ott ültem kint. Egy idő után kijött az osztályvezető, és azt mondta, hogy akkor ő most súg nekem valamit.

Egyéni látogató útlevéllel vigyük ki a gyerekeket, s ha a szülők megbíznak bennünk, akkor ehhez a minisztériumnak nincs semmi köze.

Lukácsi Béla:

– Ehhez viszont tényleg külön meghívólevelek kellettek.

Szabó Balázsné:

– Most képzeld el, az egyéni meghívókat le kellett másolni, s a gyerekek váltották ki ennek alapján a látogató-útlevelet. Közben meg telt az idő. Találtunk egy szülőt a Budapesti Rendőr főkapitányságon, aki közbenjárt. Böbe ment be a BRFK-ra, dühösen jött vissza, hogy őt letolták, mert egy fertőbe, kábítószeresek közé viszi a gyerekeket. Micsoda szélhámosság, miért vállaljuk a felelősséget, hogy Nyugatra visszük őket. Ott lesznek az amerikaiak is, s mi minden fog történni ezekkel a gyerekekkel. Mikor az utazás előtti utolsó előtti napon indultam haza, lohol utánam az iskolatitkár, hogy a minisztériumból fontos levél jött. Megküldték az utazási határozatot. Az utazás előtt egy nappal. De végül összeállt a dolog, elutaztunk, s nagyon jól sikerült. Tudod, milyenek az olaszok, tejben-vajban fürösztöttek bennünket. Amikor eljöttünk, a szülők zokogtak a bolzanói állomáson.

Aztán voltunk Svédországban, Ausztriában, s elmentünk Szardíniára és Németországba is.

Lukácsi Béla:

– Úgy látom, a sikerhez azért kellett egy adag bátorság is…

Szabó Balázsné:

– Bátorság is, és most már nem csinálnám végig. Sokszor gondolok arra, hogyan volt nekem ekkora bátorságom huszonegynéhány lánnyal Szardíniára menni. Akik közül többen mindjárt belegabalyodtak a fiúkba. Az első diszkó után aranyláncokkal jöttek haza. Hiába mondtuk, hogy nem kell hinni nekik, nem kell komolyan venni. Ezek a szárd fiúk meg fogják kérni ennek az árát, ők nem olyanok ám, mint a budapesti gyerekek.

Lukácsi Béla:

– Gondolom, te magad, illetve ti is szerettetek utazni.

Szabó Balázsné:

– Igen. A felnőtt személyiség is csiszolódik, nevelődik, változik. Ehhez három dolgot mondok. Ilyen szempontból is nagy szerencsém volt a férjemmel, Balázzsal. Ő építészmérnök, más az érdeklődési köre, másfajta igényei is vannak. Aztán az én legjobb barátom a művészettörténész Dercsényi Balázs volt, akivel mindig mindent meg lehetett beszélni. Amikor meghalt, úgy éreztem fele életemnek vége van. Ennek egy évtizede, de még most is érzem hiányát. A harmadik dolog pedig Erdély. Nagy Géza Sáromberkén, egy pici faluban volt református lelkész. A vele való barátságot is az iskolának köszönhetem, mert ő az iskolatitkárunknak, Horváth Katinak a nagybátyja. Egyszer itt volt Budapesten, s bejött az iskolába. Egy életre szóló barátság szövődött ebből. Péter fiunk huszonegynéhány éves korában Sáromberkén, Géza bácsinál keresztelkedett meg – a tudtunk nélkül. Tehát nem csak ránk, hanem a gyerekre is rettenetesen nagy hatással volt. s tudod, belekóstolni Erdély, az ottani magyarság életébe, az rengeteget jelentett.

Lukácsi Béla:

– A táborozások egyedi akciók voltak? Volt belőlük nyolc-tíz ugye?

Szabó Balázsné:

– Tizenhat nyáron táboroztunk, én tizenháromban voltam. A régi tábori hagyományt a hetvenes évek közepén az iskolánk ifjú tanára, Horn György elevenítette fel. Táboraink részévé váltak az évek során az iskola nevelési rendszerének. Éjjel-nappal együtt lenni tanítványainkkal a civilizált világtól elzárva, sátrakban szalmazsákon aludtunk, gulyáságyúkban főztünk.

Megtanultak a gyerekek egymásért dolgozni, közösen játszani, népdalokat énekelni, portyázni. A közösségi és érzelmi nevelés csodálatos színterei voltak a táboraink, tele ötletekkel, diákhumorral. én a táborban egy tanár voltam, a táborvezető beosztottja. Ezek az együttlétek számomra is feledhetetlenek.

Lukácsi Béla:

– Már régen meg akartam kérdezni, hogy lett ilyen világverő híres focicsapata az iskolának? Nézi az ember a serlegeket, s nem hisz a szemének. Ráadásul nem a tornatanár, nem is valami külső profi edző csinálta meg a csodát, hanem egy nyelvtanár. Ez hogy lehet?

Szabó Balázsné:

– Úgy, hogy a testnevelőtanár nem szerette a focit. Széles Lajos nagyon fociellenes volt. Mindent szeretett, legfőképpen az atlétikát, de például a tornateremben nem is engedte a focizást, félt, hogy tönkremegy a terem. Ezek a fiúk meg futballozni szerettek volna.

Lukácsi Béla:

– Patonyi László pedig gondolt egyet, s csinált egy csapatot?

Szabó Balázsné:

– Amikor eldőlt, hogy Patonyi László lesz az igazgatóhelyettes, akkor azt mondta, hogy van egy kérése. Mi? Hogy ő csinál egy futballcsapatot. A szemébe nevettem, hogy Laci, ezt nem gondolhatja komolyan?! Akkor évfolyamonként volt egy vagy két vegyes osztály, s abban négy-öt fiú, a fele mozgássérült. Ezt, itt, fiúk nélkül?! De megváltozott a tanulóifjúság összetétele! Egyrészt a számítástechnika változtatta meg, mert alapvetően a számítástechnikára jöttek a fiúk, másrészt a foci. Laci sokat dolgozott általános iskolában. Elment oda, és toborozta a gyerekeket. Ez volt az élete. ő volt az edző, a menedzser, a szervező, rengeteget dolgozott velük. Amerikába egyszer én is velük mentem. felszálltunk a repülőre, s ő leült valahol hátul, mintha ezt az egész utazást rajta kívülálló erők hozták volna létre. csendben meg – húzódott.

Lukácsi Béla:

– Ki fizette ezeket az utakat?

Szabó Balázsné:

– Összeszedte rá a pénzt. Ez az egész borzasztóan nagy felelősséggel, kockázattal járt. Nem véletlen, hogy Laci hatvanéves korában meghalt. Hogy ez milyen feszültségekkel járt, arra jó példa az ausztráliai utazás. Akkor én is velük mentem. Beneveztek a Kanga Kupára. Egyszer jön Laci, hogy nagyon nagy a baj. A repülőre megvan a pénz, de nincs szállás. Segítsek. Hogy segítsek? Sidneyben?

Lukácsi Béla:

– Gondolom, volt valaki Sidneyben, aki a Mester utcában végzett…

Szabó Balázsné:

– Nem, hanem Büdszentmihály szülöttének, Kabai Jánosnak a gyerekei kerültek Ausztráliába még 1949-ben. Egyébként Kabai János volt az, akinek sikerült egy különleges eljárással a mákgubóból kinyerni a morfiumot. De én is csak annyit tudtam, hogy Ausztráliába mentek a gyerekei, de hogy hová, azt nem. Apósom Kabai első asszisztense volt. Anyósom ekkor még élt, s megkérdeztük tőle, hogy tudja-e a címüket. Tudta, Sidneyben voltak. Felhívtam a Kabai lányt, Ilonát, hogy nem tudna-e segíteni. Gondold el, ez olyan volt neki, mint derült égből a villámcsapás. Megígérte, hogy egy hét múlva fel fog hívni. Talált egy Bányai László nevű újságírót, aki ötvenhatban ment el.

Ennek volt egy gyönyörű lyukas zászlója is, meg is mutatta a gyerekeknek. No, ez az újságíró összetoborozta a magyarokat. Mindenki vállalt két-három gyereket. Mikor megérkeztünk, ott vártak a szülők, hogy viszik a gyerekeket, de Laci azt mondta, hogy előbb megnézi a helyszínt, hol is lesznek a meccsek. S amikor látta, hogy itt olyan távolságokról van szó, mint Budapest–Kecskemét, akkor azt mondta, hogy amíg a meccsek vannak, ő egyetlen gyereket se enged el. Ha mindenki szanaszét van, nem fognak odaérni a meccsekre. Utána majd vihetik őket. Nem tudom hogyan, de elintézte, hogy ott a tornateremben, a földön alhattak. Amikor aztán vége lett a tornának, akkor mehetett mindenki. Tejben-vajban fürdették őket Sidneyben. És még a Kanga Kupát is megnyertük.

Lukácsi Béla:

– 1993-ig voltál igazgató. Muszáj volt nyugdíjba menned, illetve abbahagyni az igazgatóságot?

Szabó Balázsné:

– Úgy éreztem, hogy elfáradtam. Kilencvenháromban megcsináltam a kutatási beszámolót, az volt az utolsó, amit megcsináltam. Úgy gondoltam, hogy elég volt, most már kicsit pihennem kell. Meg elfogytak az ötleteim is. A Szent István név visszavétele se volt egyszerű dolog. Az is külön harc volt a minisztériummal, hogy milyen tananyag legyen az érettségin. A kísérlet során ugyanis más tananyagot tanultak a gyerekek. Végül olyan kompromisszum született, hogy a gyerekeknek a hagyományos anyagot is tudniuk kellett, plusz, amit mi tanítottunk. Talán a művészetnél engedték, hogy a komplex tárgyból feleljenek. Szóval, nagyon nehéz időszak volt, elfáradtam. Azon kívül nagyon megviselt az, hogy a legjobb angoltanárok, a legjobb közgazdászok elmentek. Minden egyes kilépőt a saját kudarcomnak tekintettem. Biztosan azért megy el, mert én valami rosszat csináltam. Nem úgy bántam vele, ahogy kellett volna. Úgyhogy elmentem.

Lukácsi Béla:

– De az iskolától azért nem szakadtál el. Tulajdonképpen azóta, hogy betetted a lábad az iskolába, életednek kisebb-nagyobb részét a mai napig kitölti. Most is szervezel, Baráti Kör, kiadványok, ünnepségek és a többi.

Szabó Balázsné:

– Ez már tényleg szenvedéllyé vált. Volt egy időszak, amikor nem mentem, amikor Hegedűsék nem hívtak. Ez nem azt jelentette, hogy elfelejtettem az iskolát, csak aludt bennem. Böbe is elment egy alapítványi iskolába, s én óraadó lettem nála. Egyszer csak azt mondta a főnök, hogy segítsek ennek a „lánynak”, legyek a helyettese. Ez nem rajtam, hanem rajta múlik. Böbe kijelentette, hogy senkit sem engedne be az irodájába, csak engem. később össze akarták vonni a vidéki tagiskolákat az anyaiskolával, háromezer-hatszáz diákkal. Azt mondta dr. Kiss István, a főnökünk: Nagyi, most szükség van a te iskolaszervező gyakorlatodra, csináljuk meg az iskolát. Újra igazgató lettem.

Lukácsi Béla:

– Otthon ki volt az igazgató, ha volt egyáltalán?

Szabó Balázsné:

– Péter fiammal kapcsolatban borzasztó lelkifurdalásom van. Mikor először beszéltem neki erről, hogy te itt az udvaron nőttél fel, meg ki mindenki vigyázott rád, akkor kihúzta magát, s azt mondta: látod, mégis milyen rendes ember lett belőlem? Ezen ne bánkódj! És tényleg derék ember, ötgyermekes családapa lett belőle. Visszament szülőföldünkre, megváltani a világot. Amikor elvállaltam az Istvánt, akkor leültünk, s mondtam nekik, hogy ez nem nyolcórás munka, nem olyan, hogy itthon leszek. Ehhez kell, hogy ők is hozzájáruljanak. Mind a két „fiú”, Balázs is, Péter is azt mondta, hogy ők mindent vállalnak, vállaljam én is. Ez így is történt. Igyekeztünk mindent megszervezni. én az iskolából ételhordóban mindennap hazahoztam az ebédet, amikor Péter már nagyobb volt, akkor már önállóan járt le a Nyomdászüdülőbe a kis ételhordójával. Rengeteget segített nekem az én drága jó édesanyám.

Lukácsi Béla:

– Hiányzik neked a nyüzsgés, a tennivalók, a sűrű napirend? Mert ha az ember ehhez hozzászokik, akkor szüksége van arra, hogy mindig a megfelelő hőfokon legyen, hogy tegyen valamit.

Szabó Balázsné:

– Azt gondolom, hogy azt az időt, amit kap az ember, nem azért kapja, hogy saját magát szórakoztassa. Nem csak azért kapja, hogy jól érezze magát a világban, hanem azért, mert még fontos, hasznos dolgokat kell tennie. Szokták kérdezni, amikor a három fiúunokámról kellett a tanév során gondoskodnom, hogy hogyan bírom. Azt szoktam erre mondani, hogy higgyétek el, ha az Úristen feladatot ad, akkor erőt is ad hozzá. én soha nem unatkozom. Mindig találok tennivalót. Mondok neked egy példát. lehet, hogy megmosolyogtató. Zsuzsi unokámtól, aki most Miskolcon a jezsuitáknál harmadikos, kaptam egy füzetet karácsonyra. A füzeten az áll, hogy ide írd fel azokat, amiket szeretnél továbbadni az unokáidnak vagy a dédunokáidnak, mert a szó elszáll, az írás megmarad. Zsuzsika kockás füzetét muszáj teleírnom. Aztán megtaláltam egy kitűnő könyvet, Ausch Sándornak a könyvét a KGST-ről.

Eszembe jutott, hogy valamikor szakmai körökben azt mesélték, hogy Ausch egyszer lement sétálni, és soha többet nem látták. Na, elkezdtem utána kutatni az interneten, s azt találtam, hogy ismeretlen körülmények között halt meg. Engem most annyira izgat, hogy mi történt, hogy tényleg úgy volt-e, hogy csak lement sétálni. Tudod, mindig beleakadok valamibe. ott van Dani bácsi is, nincs befejezve a róla szóló emlékfüzet. szeretnék Kirner Dezső tanár úrról is írni, de addig, amíg egyet le nem zárunk, addig én egy másikba nem kezdek bele.

Lukácsi Béla:

– Gondolkodtál már azon, hogy mekkora súlya van ennek a húsz évnek? Jelentős dolgok születtek, jelentős események voltak, csináltál olyat, amit más nem, szóval valamit letettél az asztalra.

Szabó Balázsné:

– Akkor lehetne ezt igazán megválaszolni, ha az ember ismerné a gyerekek életútját. Mi történt azokkal, akik akkor oda jártak? Tehát, ha azokat szóra lehetne bírni. Mint ahogy egy közülük, Dedák Pista leírja, ha nem találkozik velünk, akkor sohase lett volna makroközgazdász. Milyen eredménye lett annak, hogy fölforgattuk az iskolát? Ami kézzelfogható eredmény, azt te is látod. Megszépült az iskola, odakerült a tűzzománc, hogy azt a szent István-ábrázolást csak szétverni lehet…

Lukácsi Béla:

– Igen, de megvan-e a belső elégedettség benned, hogy ezt a húsz évet lehet vállalni?

Szabó Balázsné:

–Szerintem igen. Bizonyos dolgok sokszor eszembe jutnak, hogy ma már biztosan nem úgy csinálnám, nem olyan amatőr módon, de azt hiszem, hogy úgy az egészet lehet vállalni. Ez volt a hivatásom.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

2014 márciusában.