Egykori iskolámba…
…lenne a stílusos kezdés, ha még Rajna tanár úr lenne az osztályfőnököm, egyben magyar-tanárom, vagy „Csak fel a fejjel fiúk, aztán semmi optimizmus”. Ahogy a mai szkeptikus magyarságra jellemző lehet. De Iványi tanár úr már a múlt század hatvanas éveinek végén ezt látta és ezzel búcsúzott az érettségi előtt tőlünk. Persze nem csak ezt a két Embert kellene megemlíteni az elmúlt majd’ fél évszázad távlatából. Az Ő emberségük és mentalításuk határozta meg az akkor nebulók ars-poeticáját és kísért el egész pályánk során. Kiket említenék még meg? Hát Ispit, azaz Ispánovics doktor-tanár urat, Kirner Dezső bácsit, Laki tanár urat, Feketéné Katinka nénit és sokakat, sokakat még, de hát így hatvan felett az emlékezet is véges. Talán Gizi nénit is. Aki ugyan a mi osztályunkban legfeljebb csak helyettesített, de Ő volt a KISZ-es segítője az iskolának akkor, amikor kellett. És volt még egy csapat.
Nem beszélnék arról, hogy az I. István Közgazdasági Technikum – Pénzügyi tagozat szakmailag mit adott. Merthogy az akkori igazságok és tanok ma már rég letűntek akár a társadalmi és pénzügytechnikai átrendeződések. De mindenekelőtt a technikai fejlődés következtében. Nem beszélnék a közismereti tárgyakról sem. Merthogy ha már elértük a nyugdíjas kort, akkor az annyit is jelent, hogy megtanították és megtanultuk a mindennapokhoz kellő alapokat. Ugyanígy az osztálykirándulásokról sem. Mert az csak azoknak emlékezetes, akik ott voltak és suttyomban szívták el azt a pár cigit, vagy élték meg a soha vissza nem térő kamasz-szerelmek különböző fokozatait.
Elsőben, (persze ma a kilencedikben) azaz 1963. szeptemberében társadalmi munkaként zöldbabot szedtünk az Óbuda TSz földjén, valahol a Pünkösdfürdő közelében, de pontosan ott, ahol ma a Békásmegyeri lakótelep terül el.
Én ott és akkor barátkoztam össze Kleisz Antival, aki ’vagy harminc évig a legjobb barátom volt. Sajnos ma már egy senki által nem ismert dimenzióban létezik, leginkább szerettei és az én emlékezetemben, ugyanúgy, mint Korompai Vali, a felesége és szintén osztálytársunk, vagy Nagy Zsuzsa, Musch Eszti, Urbán Pufi, Várszegi Gyula – és állíthatnék még sok-sok igazoltan hiányzónak emléket, ha lenne osztály-névsorom. Szégyenszemre nem emlékszem mindenki nevére, ahogy a tanárokéra sem, pedig sokat jártam a tanáriban. Merthogy – talán két évig – szerkeszthettem és csinálhattam az iskolarádiót Szalay igazgató-helyettes úr irodájában. Vajon működik-e még, vagy annak helyét is átvette az internet?
A Mester utcában – a mi időnkben – a 20-as és 30-as villamosok jártak, autóbusz sosem. Az 54. sz. házban volt egy kis trafik, ahol darabra is adtak cigit, a sarkon egy Közért, ott a „-,30 filléres” Balaton kockát vettük (igen, amikor még volt fillér, akkor így kellett írni!). A suli büféjében az akkor még üveges kakaót és friss sóskiflit vehettük, de aki gyors volt és felvitte a ládákat reggel, annak a kifli ingyen volt. És az iskola bejárata nem a mai, a díszterem felőli volt, hanem az 58. sz. kapu.
Lehetne most nosztalgiázni, de mindenki tudja, hogy mit jelent a felnőtté válást megelőző középiskolás kor. Hagyjuk ezt, de egyet, legalábbis az én életemben leginkább meghatározót említenék zárásként meg. Nem tudom, ma hogy van, de a mi időnkben az iskola és a kollégium egy épületben való elhelyezkedése miatt igen nagy arányban voltak köztünk mozgáskorlátozottak. Tudjátok, a mi korosztályunk volt az, amelyet „derékba kapott” a Heine-Medin, azaz gyermekbénulás járvány és nem mindenkinek jutott a Sabin csepp (talán még ma is így hívják).
Szóval számunkra ez annyit jelentett, hogy a hátránnyal élők, a segítségre szorulók jelenléte. Így az Ő napi gondjaik, nehézségeik a szemünk előtt játszódtak le és azok számunkra („egészségesek” számára) teljességgel természetesek voltak. Ha egy géppel járó társunk megállt a lépcső alján, akkor biztos lehetett abban, hogy egy-két percen belül két srác „gólya-viszi-a-fiát” fogással felkapta, fel-, vagy levitte, letette és mindenki ment a maga dolgára. Másik az a kitüntetés, hogy a kerekes-székét (akkor még csak kocsiját) és/vagy járógépét karbantartani a Dózsa György úti „Művégtag-gyár”ba kellett vinni. Ahhoz kellett – természetesen – kísérő és akár Zsuzsi, akár Eszter, akárki kiválaszthatott. Ez pedig a jó 10 kilométeres séta mellett igazolt hiányzás volt, de nem is ez a lényeges. Hanem mi? Hát az, hogy mindennapjainkban megtanultuk az élet maga természetességében a másság elfogadását és tiszteletét. De nem utolsó-sorban az elesettek segítését olyan módon, hogy az ne sajnálatot tükrözzön, hanem belőlünk jöjjön.
Szóval: a szakmai és közismereti tárgyak, a kamaszkor természetes élményein túl, vagy azokat inkább megelőzve számomra ezt jelenti az István
„Legyetek jók – ha tudtok!”
Füzes Gábor – ma már GáborBá’
nyd. köztisztviselő
1963-67. között a „D” osztály nebulója
