1954. augusztus utolsó napja.
Háromszáz kilométeres utazás után megérkeztem a fővárosi középiskolába, ahol másnap kezdődik az új tanév. El kell jutnom Kőbányára a diákotthonba. Nem ismerem Budapestet, tele vagyok szorongással, félelemmel. Kihez fordulhatok? Kitől kérhetek útbaigazítást? Riadtan álldogáltam az iskola udvarán, amikor az épület előtti lépcsőn elindult felém egy fiatal nő és azt kérdezte: „Kislány, honnan jöttél?”
„Büdszentmihályról” – válaszoltam.
„Ki kísért el?”
„Senki, egyedül jöttem.”
„Jesszusom, ilyen messziről egyedül? Pécsi lányok,– kiáltott egy csivitelő csoport felé – mivel mentek ki Kőbányára?”
„Taxival, Joli néni” hangzott a válasz.
„Ezt a kislányt vigyétek magatokkal!”
„Sokan vagyunk egy kocsira” – szabódtak a lányok.
„Nem baj, húzódjatok összébb, el ne hagyjátok őt ” – hangzott az ellentmondást nem tűrő tanári parancs.
Oldódott a feszültségem, elszállt a félelmem. Már nem vagyok egyedül ebben a nagyvárosban, mellém állt Berhidi Jolán tanárnő.
A biztonságot nyújtó, szeretetteljes otthonból, családja köréből 1945. január 27- én szovjet katonák elhurcolták Berhidi Jolánt, a húszéves másodéves egyetemistát.
Az éhezés, az orosz tél, a fogság megpróbáltatásai rövid időn belül kikezdték egészségét. Törékeny teste nem bírta az orosz földeken végzett nehéz fizikai munkát. Megbetegedett, kórházba került, de ott is dolgoznia kellett, ápolta a betegtársait. Közös ágyban aludt egy tüdőbeteg nővel. Később pedig tífuszos fertőzést kapott. Az őt kezelő orosz doktornőre nagy hálával emlékezett vissza, mert a doktornő segített abban, hogy a nagybeteg fiatal lányt hazaengedjék, tőle kapta azt a pokrócot is, amely a télikabátja volt hazáig.
Berhidi Jolán tanárnő nem született szerencsés korszakban. Életének nyolc évtizede alatt megtapasztalta a gyűlöletet, a háborút, a szegénységet, az ideológiai zsarnokságot, a vasfüggöny mögötti elszigeteltséget. Ezek között a viszonyok között kereste és találta meg saját világát, amelynek középpontjában hivatása, a pedagógus munka állt.
1963-ban sikeresen letette az eszperantó nyelvvizsgát. Levelezéseit ezen a nyelven folytatta. A világ minden részéről írtak partnerei a rákosligeti VIII. utcába. Volt olyan nap, hogy négyszáz levelet hozott a postás.
A levelezést korábbi hobbyja, a szalvétagyűjtés is motiválta. Tizenhatezer darab katalogizált, szebbnél szebb papírszalvétát őriz egykori otthona. Harminchatezer darabos szalvéta gyűjtemény halála után is együtt van.
SzBdR