Így emlékszünk mi:
Wéber István egykori csapatkapitány
Ha valaki egyszer arra kérne, hogy írjak egy visszaemlékezést Patonyi Lászlóról, minden bizonnyal egyetlen lehetséges cím jutna eszembe, a „Főnök”.
Bizonyára munkatársai, rokonai, iskolán kívüli barátai idegenkednének e megszólítástól, viszont mi, ifjú labdarúgók, akik a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola – akkor még I. István Közgazdasági Szakközépiskola és Antos István Kollégium – padjait, tantermeit, ágyait, szobáit koptattuk, mi csak így neveztük Őt. Nem tudom ki volt az első, aki ezt a maffiózós hangzású megszólítást merészelte alkalmazni, de aztán mi folytattuk és emlékszem, még azok a lányok, akik barátnőként hozzánk tartoztak, bizony ők sem „Tanár úrnak” vagy „Igazgató-helyettes úrnak” szólították. Szinte kiváltság volt Őt „Főnök”-nek szólítani, hiszen ez azt jelentette, hogy ahhoz a körhöz tartoztunk, amelynek tagjai ezt megengedhették maguknak, pontosabban Ő volt az, aki megengedte ezt nekünk. Írásomban talán majd összevissza kapkodok, ahogy az emlékek előtörnek a régmúlt homályából. Nincs kronológia, mely meghatározná ezeket a gondolatokat, de talán az egyetlen dolog az idő, mely rendet teremthet ennyi év után az emlékek sokaságában.
1976-ban, óriási izgalommal testemben-lelkemben vonatoztunk édesanyámmal Budapestre. Egy ismeretlen világ nyílt meg előttem, melyről semmit sem tudtam, de nagyon vártam. Régi környezetemet szűknek éreztem és ebben az iskolában láttam azt a lehetőséget, mely rá¬nyitja szememet a nagyvilágra. Felvételi beszélgetésre igyekeztünk, az iskola folyósólyára belépve azt gondoltam, hogy ekkora épület nincs is a világon, az aula, a széles lépcsők, a hosszú út az igazgatói irodáig, félelmet, tiszteletet, izgalmat ébresztett bennem. Ezen vegyes gondolatokkal, szorongással léptem be az irodába, ahol talán három ember tartózkodott, erre már nem emlékszem pontosan. Ami bizonyos: egyikük Patonyi László igazgatóhelyettes volt. Nem is emlékszem milyen kérdésekre számítottam, nagyon jó tanulmányi eredményekkel jöttem, bizonyítványom kínálta önmagát, de az meglepett, hogy benn az volt az első kérdés, milyen poszton játszom a pályán. Félszegen válaszoltam: közép-hátvéd épp lehetnék.
Ez később kiderült nagy tévedés volt, de erre az együtt töltött idő során pontosan a Főnök jött rá. Mivel ezen a beszélgetésen a bizonyítványom és a vállalt posztom biztosította az iskolába való bejutásomat, nagy önbizalommal léptem ki a többiek közé, akik még az ajtó előtt szorongtak. Ha jól emlékszem még ezen a napon a tornateremben volt egy próbajátékunk, itt már Patonyi László irányított bennünket, és néhány öregdiák mustrálta az újoncokat. Néhány erőteljes kapura lövésem volt, össze-vissza futkostunk, nem ismertük egymást, mindenki próbált valamit mutatni, de csak bénáztunk egy nagyot, klasszikus grundfoci volt, persze az is jó valamire, ha más nem, hát mozognak a „kölykök”. Már nem tudom hány gyereket választottak ki ezen a próbajátékon, de talán három-négy újonc máris részt vehetett a balatoni expressz táborban augusztus végén a szokásos egyhetes edzésprogramban.
Életemben először voltam olyan helyen, ahol tudatosan edzették a fiatalokat és tudatosan foglalkoztak velük. Már ekkor érezhető volt a Főnök elhivatottsága, futballszeretete, és feltétlen rajongása a Ferencvárosi Torna Club, azaz az FTC, a „Fradika”, a „Fradi” – és még ki tudja, hogyan nevezik, becézgetik – iránt. Emlékszem nagyon gyengék voltunk fizikailag és persze csapatszellem tekintetében is. Ez nem keserítette el az edzőt, mert Ő már látta, tudta, hogy kiből mit lehet kihozni. Szeptemberben aztán elkezdődött, az újdonságok dömpingszerűen tódultak ránk, az iskola,, a kollégium közössége, a sport, a rendszeresség, tengernyi élmény, tobzódtunk benne. A Főnök nemcsak az edzőnk lett, hanem az orosztanárunk is. Az általános iskolai orosztanárunk olyan kemény volt és oly magas követelményt támasztott velünk szemben, hogy Patonyi tanár úrnál bizony megéltem abból több éven keresztül, míg csak tanultuk e tantárgyat.
Az igazi kapcsolatunk a foci volt, minden mennyiségben. Egyre erősödtünk, ahogy haladt az idő, a kezdeti szerencsétlenkedést kezdte felváltani egyfajta begyakorlottság és a magabiztosság is megvetette alapjait sokunkban. Mindezt a Főnök tanításának, lelkesedésének és a futball iránti feltétlen alázatának köszönhettük. Többször léptünk pályára olyan csapatok ellen, akiket nem ilyen lelkes és hozzáértő szakember vezetett és előfordultak szinte megalázó arányú győzelmek. Persze néha borsot törtek az orrunk alá, voltak csapatok, akik erősebbek voltak tőlünk, vagy egyszerűen csak elszálltunk a be¬képzeltségtől és azt hittük,, hogy félgőzzel is győzhetünk. Ilyenkor a Főnök mindig nagyon letolt bennünket meccs után az öltözőben, mert tudta, érezte, hogy ha becsülettel odatesszük magunkat, akkor nem szenvedtünk volna vereséget. Egyre többet jártunk össze iskolán, edzésen túl is, elmentünk Fradi meccsekre, jégkorong-mérkőzésekre, kettős meccsekre a Népstadionba, kártya partik voltak a lakásán, snapszer, ulti, igazi magyar játékok.
Annak ellenére, hogy elsősök és újoncok voltunk nem éreztük a felsősök gőgjét, időnként kibabráltak velünk, de mintha ők is látták volna, hogy kiből lesz majd vezéregyéniség és kik fognak kikopni a csapatból, gyorsan befogadtak bennünket. Voltak, akiktől tartottunk, de mindez csak amolyan híresztelés eredményeként alakult így. Nem bántottak bennünket komolyabban a felsősök, talán ebben is része volt Patonyi Lászlónak. Nem gondolom, hogy jó véleménye lett volna az oly sok helyen divatos be¬avatásokról. A második félévben már rengeteg sportprogramban vettünk részt, sokat erősödtünk és a nagy bajnokság mellett a tornateremben is játszottunk esténként, heti egy-két alkalommal. Ebben szintén szervező és vezéregyéniség volt a tanár úr és Csányi Sándor nevelőtanárunk, akik részt vettek ezeken az esti játékokon. Az első év végére elhagytuk erőben, fizikumban azon társainkat, akik nem sportoltak, sokkal erősebbek, egészségesebbek, határozottabbak, magabiztosabbak voltunk.
A Főnök kitartóan foglalkozott velünk és alakította egyéniségünket. Velem kapcsolatban gyorsan rájött, hogy a középhátvéd poszttévedés. Szervezésre, irányításra születtem a pályán és középső középpályás posztra tolt előre, ahol kedvemre vehettem részt mind a védő, mind a támadó játékban. Csendes és kimondatlan szövetséget kötöttünk, Ő már akkor tudta, hogy másodikban a serdülő, harmadikban az ifi csapat kapitánya leszek. Én nem vártam ezeket a rangokat, de büszke voltam arra, hogy rám osztotta mindkettőt. A további években szinte minden ön-magától fejlődött. A kapcsolatunk minden tekintetben folyton erősödött. A sport rendszeressége, a fizikumunk erősödése, a nyár végi expressz táborokban a Balaton mellett folytatódott.
Majdnem elfeledtem: a Moszkvics, nos ez az autó, melynek több típusát diákként élvezhettem A Főnök autóválasztása annak idején egyfajta különcség lehetett, hiszen mindenki Trabanttal, Wartburggal, és a nagymenők Zsigulival, Ladával jártak. Nos, Ő esküdött a Moszkvics különböző típusaira, melyeket bátran, vakmerően vezetett az autópályán, zötyögve és gyorsan. Ez akkoriban gyorshajtás volt, ma is az lenne, hiszen 120 helyett Időnként 160-at mutatott a számláló, ami igazi száguldásnak minősült. Mögötte ülve elképzeltük a jövőnket, amikor majd mi is vezetők leszünk és száguldozunk vakmerően. Azt hiszem időnként olyan dolgokat műveltünk, melyeknek a szülők nem feltétlenül örültek volna, de ma már tudom: abszolút jó kezekben voltunk és folyton óvott, figyelt minket, s ez igazán nem lehetett egyszerű dolog számára. Harmadik és negyedik osztályos koromban Varsóban jártunk, amolyan középiskolás válogatott csapattal.
Nagy hibát követtem el, nem intéztem el az útlevelet időben, ezért nagyon megharagudott rám, de aztán a cselekvést választotta. Nem ismerte a kudarcot, együtt bementünk a IX. kerületi kapitányságra, és útlevelem elkészült az Ő segítségével egy-két nap alatt. Minden bizonnyal e segítség nélkül sosem jártam volna Varsóban, ahol aztán két egymást követő évben is játszottunk lengyel diákok ellen. Aztán eljött az iskola vége, érettségi, az utolsó bajnokság. Nem is fogtuk fel, mit is jelent ez, hiszen életünk talán legfontosabb, legbefolyásolóbb négy éve után oda jutottunk, hogy egy sikeres vizsgával lezárjuk az egészet és el kell válnunk mindentől, ami oda kötött. Ő már nyilván megszokta ezt az érzést, hiszen minden évben elbúcsúzott olyan diákoktól, akik ígéretes tehetségek voltak a futballpályán, vagy épp az orosz teremben, aztán jöttek az újak- és újabbak.
Amint vége lett ennek az egész életemet meghatározó négy évnek, összetegeződtünk, innen kezdve már nem „A Főnök” volt, hanem Patonyi Laci, a volt edző, a volt igazgató-helyettes. Furcsa érzések kerülgettek annak idején, ismerkedtem albérlőként a várossal, a felnőtt élettel. Sokáig jártunk vissza focizni Lacival és másokkal együtt heti egy alkalommal esti időpontokban. Az érettségi utáni évben még Balatonra is elkísértem a csapatot egy barátommal, amikor ott edzőtáboroztak.
Aztán ahogy az sajnos természetes, távolodtunk egymástól az elkövetkező években. Mindig jó szívvel gondoltam arra az emberre, aki oly sok mindent áldozott értünk életéből. Sok mindenre megtanított minket, a csapatot. Megtanultuk tőle, hogy amit csinálunk, azt szívvel-lélekkel érdemes tenni. Egyikünk sem tudhatja, hogy milyen ember lenne ma, ha nem vesz részt ebben a csapatjátékban, amelyet Laci biztosított számunkra. Sokat tanultunk tőle anélkül, hogy erről akkor tudomásunk lett volna. Ma már bizonyára többen tisztában vagyunk azzal, hogy sokat kaptunk ettől az embertől, aki életét az iskolának, a diákoknak, a focinak áldozta. Soha nem gondoltunk arra, hogy drága idejét más¬hol, más dolgokkal is tölthetné.
Természetes volt számunkra, hogy Ő ott van és foglalkozik velünk. Ez az elhivatottság viszi előre az emberiséget. A Mester u. 33 szám alatt élt egy ember, aki a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolának és diákjainak, futballcsapatának szentelte életét, s ha mással is foglalkozott bármikor, arról mi nem tudtunk, csak mi voltunk számára, ezt éreztük az ott töltött négy esztendő alatt.
Köszönettel és tisztelettel tartozunk Neki mindannyian, akik a keze alatt váltunk emberekké, férfiakká. Sokat adott nekünk, talán többet is, mint amennyit egy pedagógus adhat, hiszen több volt Ő nekünk, egyfajta egyvelegét kaptuk annak, ami egy tanár, egy igazgatóhelyettes és egy edző egy személyben adhat azoknak az embereknek, akikkel foglalkozott. Mindig tisztelettel gondolok Rád, talán egyszer még találkozunk.
Üdvözöllek: Wéber István csapatkapitány.
