Szabó Istvánné Krajcsik Erzsébet – Lépcsőfokok II.
Érettségi éve: 1978
gazdasági igazgató
„…erős nő lett belőlem”
1978-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. Érettségi után néhány évig dolgozott, majd a pénzügyi és számviteli főiskolán folytatta tanulmányait. Dolgozott az ÉlGép-nél, majd a Habselyem Kötöttárugyárban lett pénzügyi osztályvezető. Amikor a céget felszámolták főkönyvelőként irányította az évekig tartó folyamatot. Tizennyolc éve dolgozik annál a cégnél, ami a tulajdonosváltás óta Monicomp Zrt. néven működik, és ahol 2013-tól gazdasági igazgató. Egy lánya, három fia, és két unokája született.
Pertl Gábor:
– Az Istvános nomádtáborosok facebook-oldalának készítésekor találtam néhány régi fotót, amin Te is szerepelsz.
Krajcsik Erzsébet:
– Orfű, 1976. Nyár, fiatalság, barátság, tisztelet, szabadság, nyitottság a világra, a tudás utáni szomj. Ezek a gondolatok jutnak eszembe, ahogy az Orfűn készített régi táboros képeket nézegetem! Jó látni a régi arcokat! Tanáraim képét látva eszembe jut, hogy Horn Gyuritól megtanultam rendszerezni és helyére rakni a tanultakat, drága Böbétől – a fiatalabbaknak: Böbe „nénitől” – (Jakab Erzsébet) a könyvvitel szeretetét. Máig is egy-egy gazdasági eseményt leakasztófázom magamnak, mert így a kollégáknak is jobban tudom szemléltetni a projektek hatását a cég alakulására nézve.
Böbének köszönhetem az egyik legszebb dalt, amit ott, Orfűn tanultam az esti tábortűznél. „Erdőszélen nagy a zsivaj, lárma…” –, ha olyan társaságban vagyok, ahol szeretik ezt a zenei műfajt, mindig eléneklem, és mondhatom, nagy sikert aratok vele. Emőke néni (Szőke Zoltánné Varga Emőke), bár nem tudta velem megszerettetni a fizikát, de azt megtanultam, hogyan lehet elviselni és túlélni az olyan órákat is, amit nem szeretek. Ezt később a számomra érdektelen munka értekezleteken is hasznosítani tudtam. Gizi néninek (Szabó Balázsné) – bár a képen nincs rajta, de emlékszem, hogy ő is ott volt – nagyon sokat köszönhetek; a személyisége, az okossága, a tenni akarása a jobbért, az igazságszeretete, mind-mind olyan erénye, amihez máig én is igyekszem hű lenni, és továbbadni a környezetemnek.
Hálás vagyok Istennek, hogy elmondhatom, a mai napig kapcsolatban vagyok vele! Nagyon szerettem azokat a táborokat, és nagyon szerettem az Istvánba járni, máig büszke vagyok rá, hogy a falai közt élhettem életem egy részét, és hogy az ott tanultakat máig hasznosítani tudom a munkámban, az életemben!
Pertl Gábor:
– Hogyan lettél Istvános?
Krajcsik Erzsébet:
– Egy angol nyelvi tagozatú általános iskolába jártam, a Lenhossék utcába, ahol harmadik osztálytól tanultunk angolt, heti nyolc órában.
Pertl Gábor:
– Ez akkor nagy ritkaságszámba ment Budapesten is, nemhogy a Középső-Ferencvárosban!
Krajcsik Erzsébet:
– Így van. Ráadásul énekkaros, színjátszó szakkörös voltam, szavalóversenyeken indultam – így egyértelmű volt, hogy a nyelvhez és a színészethez való kötődésem miatt a budapesti Madách Gimnáziumba fogok felvételizni A Madách Gimnáziumnak volt dráma tagozata és heti tizenkét órás angolos osztálya. Mindenki azt hitte, hogy színésznő leszek, és nyolcadikosan én is annak készültem. Nem is okozott problémát a felvételi, már túl voltunk rajta, amikor édesanyám, aki egyedül nevelt engem, elbizonytalanodott: nem volt benne biztos, hogy az érettségi után tud engem támogatni abban, hogy főiskolára menjek. Akkor még a gimnáziumi érettségi tényleg nem ért sokat; az angol nyelvtudás sem volt érték, senkit nem érdekelt, hogy tudsz-e angolul. Az akkori időben pedig gimnáziumi érettségivel szinte lehetetlen volt elhelyezkedni. Így egy este leültünk beszélgetni: ha majd úgy adódik, biztos, hogy a pályámra kerülök, de most egyelőre jobb szeretné, ha szakközépiskolába mennék.
Így álltunk, április volt. Fájó szívvel bementünk az általános iskolám igazgatójához, elmondtuk a problémánkat, és egyben a segítségét kértük, hiszen a felvételi vizsgák lezárultak, így már csak protekcióval tudtam bekerülni valamelyik szakközépiskolába. Jó tanuló, eminens kislány voltam, szeretett, így rögtön segített: azt mondta, jó barátja a közeli I. István Közgazdasági Szakközépiskola korábbi igazgatója, Mitnyán Mihály, akit fel is hívott telefonon. Következő napon behívott az igazgatóiba, és közölte, hogy föl vagyok oda véve.
Pertl Gábor:
– Mit gondoltál nyolcadikosan arról, mi az, hogy „közgazdaság”?
Krajcsik Erzsébet:
– Fogalmam sem volt. Gimibe, színésznőnek készültem, nem is nézegettem se a szakmákat, se más iskolákat. De a váltást nem éltem meg olyan nagy fájdalommal, azt gondoltam, folytatom az angolt tanfolyamon, keresek színjátszó szakköröket, majd lesz valami – akkoriban még mindig azt hittem, én minden körülmények között színésznő leszek bárhova is sodor az élet –, ráadásul tényleg nagyon jól éreztem magam az Istvánban. Korábbi humán beállítottságom ellenére könnyedén, jól tudtam venni az akadályokat és a könyvvitel lett a kedvenc tantárgyam. Amikor Jakab Erzsi bekerült az Istvánba, minket könyvvitelre tanított; és amikor valamiért – mert kollégiumi nevelő is volt – később tudott csak bejönni órára, vagy ki kellett mennie, én voltam az, aki levezette azt a könyvelési feladatot, amit épp csináltunk. Akkor úgy gondoltam, ezt szeretem is, megy is nekem, így könyvvitel-statisztika szakos tanár szeretnék lenni.
Pertl Gábor:
– Várj, nagyon előreszaladtunk! Mi lett a színjátszással?
Krajcsik Erzsébet:
– A színjátszás sajnos elmaradt, bár működött az iskolában irodalmi színpad, de volt sok minden más, például társasági élet, haverok.
Pertl Gábor:
– Igen, ez engem is nagyban segített az István felé. Mi, ugye egy TIT angol nyelvtanfolyamon ismerkedtünk meg, Te már elsős voltál, én nyolcadikos, aztán találkozgattunk a Húsos-pályán Istvános focimeccseken, ahol Te mindig nagyon jó fej társasággal voltál – Borbély Ágival, Pál Esztivel, Andrejkovics Imrével.
Krajcsik Erzsébet:
– Ahogy egy koedukált iskolában ez normális, a legtöbb rendes lány aktuálisan mindig szerelmes volt valamelyik srácba. Az én akkori egyik legjobb barátnőm, Borbély Ági elég sokáig Palásti Lacival járt, aki focista volt, így mi barátnők – Ágival és Pál Esztivel – állandóan meccsekre jártunk; olyannyira, hogy amikor Patonyi tanár úr és a fociszakosztály a nemrég (1974 tavaszán) megépült népligeti Fradi pálya támogatója lett, mi hétfőnként mentünk az Üllői úti stadionba a meccsek után társadalmi munkában takarítani. Valószínűleg azért is maradt el a színjátszás utáni vágy, mert én annyira kiéltem magam más iskolai tevékenységekben. Mindenben részt vettem, KISZ alapszervezetben, nomádtáboroztam, sokáig ODB titkár voltam. Mindig szerettem középpontban lenni, egészséges exhibicionizmusomat a színpad helyett ilyen tevékenységekben éltem ki.
Akkor másodiktól az angolt se folytattam, úgy tíz éve vettem fel ismét a nyelvtanulás fonalát. Bármilyen furcsa, huszonnyolc éve vezető beosztásban dolgozom, de igazán sose kellett használnom a nyelvet. Érteni értek, olvasok is angolul, a beszéddel vannak problémáim.
Pertl Gábor:
– Aztán szinte egyik napról a másikra eltűntél az iskola közéletéből, nem hallottuk a neved az évzárók jó tanulóknak járó jutalomosztásain, mint korábban mindig…
Krajcsik Erzsébet:
– Igen, harmadikban jött egy nagy középiskolai szerelem az életemben, aki szintén focista, méghozzá kapus volt és hozzánk bukott. Ez bizony nem volt egy támogatott kapcsolat, a tanáraim és édesanyám is nagyon le akartak beszélni róla. Rossz tanuló volt, és mindenki féltett tőle engem, a jó tanuló, eminens kislányt.
Pertl Gábor:
– A fiatalember meg – ahogy emlékszem – hírhedt linkóci volt.
Krajcsik Erzsébet:
– A szülei nagyon szerettek engem, és nagyon reménykedtek, hogy majd én megváltoztatom a fiukat. Gyűrűs menyasszony voltam, meg akartam őt menteni, jó útra akartam téríteni, hogy rendesen tanuljon és végezze el az iskolát, szorgalmas, felelősséget vállaló ember váljon belőle. Azokat az energiáimat, amit a tanulásra fordíthattam volna, erre, rá fordítottam. Ilyen „Teréz anya” voltam. Aztán elvitt minket egymástól az élet. Utólag belátom, azoknak lett igazuk, akik óvtak ettől a kapcsolattól, amit én nagyon megszenvedtem. Nagyon vissza is estem, negyedikben abba akartam hagyni az iskolát, hülyeségeket csináltam. Nem züllöttem el, de megtorpant az életem. Azt, hogy nem maradtam ki az iskolából és leérettségiztem, az osztályfőnökünknek, Busa Józsefnek köszönhetem. Óvó tekintettel figyelt rám, miközben én mindent elkövettem, hogy kizárjanak.
Pertl Gábor:
– Lógtatok?
Krajcsik Erzsébet:
– Ott ültem állandóan a Duna-parton. Egyedül! Meg elmentem a filmmúzeumba suli időben.
Pertl Gábor:
– Legalább jó filmeket néztél? Emlékszel néhányra?
Krajcsik Erzsébet:
– Kettőre pontosan. A legyek urára és a Casablancára. Két egészen más stílus, témakör. De ezeket vagy százszor láttam – gyűjtögettem az igazolatlanokat. Annyi igazolatlanom volt, hogy simán kicsaphattak volna. Negyedik első félévében szín egyesem volt matematikából – pedig ahhoz nagyon alul kellett teljesíteni, mert Hegedűs tanár úr hihetetlen türelemmel küzdött a diákok ketteséért. Ennek ellenére – és ez alighanem Busa tanár úrnak is köszönhető – félévkor egy figyelmeztetős kettest kaptam. Megmentettek…
Pertl Gábor:
– Nyilván ilyenkor számítanak valamit a korábban megismert erények, képességek, hogy letettél már valamit az asztalra. Megkésett kamaszkori tombolásnak vélhették.
Krajcsik Erzsébet:
– Azt gondolhatták, a józan eszem majd csak visszajön valamikor. De megszenvedtem. Lehet, hogy ebben benne volt a tizennégy évesen látszólag könnyedén vett trauma, hogy mégse úgy folytatódott az életem, ahogy azt gyerekfejjel elterveztem. Hú, nagyon sajnáltam magamat, nagyon szerencsétlennek éreztem magam! Év végére azért nem volt hármasnál rosszabb jegyem – de a felvételim szóbelijére el se mentem. Hogy nem tanultam tovább, nem mentem könyvvitelstatisztika szakra, az ennek a szerelemnek a rovására is írható. De visszatekintve sem bánom, hiszen azt tartja a mondás, ami nem öl meg, az megerősít. Ez is segített abban, hogy ilyen erős nő lett belőlem.
Pertl Gábor:
– Milyen jó iskolai eseményekre emlékszel?
Krajcsik Erzsébet:
– Nagyon szerettem a kirándulásokat, a táborokat. A sporteseményeket. A tavaszi nyílt napokat! Emlékszem, az egyik ilyen nyílt napon bementünk az egyik terembe, ahol egy idősebb focista srác, Balázs Gábor gitározott, és végre elővehettem a még meglévő angoltudásom – ami talán jobb volt, mint a mostani – és Gábor gitárkíséretével angolul elénekeltem az Ohio folyó partján-t, ami akkor óriási sláger volt. Hatalmas sikert arattam, óriási szenzáció volt. Imádtam a kosárlabdát! Annak ellenére, hogy nem vagyok magas, Németh Margó néni beválasztott a kosárcsapatba. Bár Margó néni elég szigorú volt, róla is jó emlékeim vannak – a lépcsőzéseket leszámítva, mert amikor rosszak voltunk, visszabeszéltünk, akkor mindig lépcsőzni kellett. Jobbik esetben templomköröket futottunk a Haller téren.
Gizi néni nem tanított, csak első évben, de valahogy ő is mindig ott volt az életemben Busa tanár úrral, ők nagyon sokat segítettek engem. Meg később Hegedűs tanár úr is, azzal, hogy nem buktatott meg, és végül is hármasra érettségiztem. Később persze „megjött az eszem”, és sikeres felvételit is tettem, ugyan nem könyvvitel-statisztika szakra, hanem a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, intenzív levelezőre, ipar szakra, amit a munka mellett végeztem el.
Pertl Gábor:
– No de mi történt közvetlenül az érettségi után?
Krajcsik Erzsébet:
– Elköltöztem albérletbe, és sok pénzt akartam keresni. Valahogyan ismét bejött a képbe egy kicsit a színház, a fészek klubba kerültem vendéglátózni, pincérkedni a művészek között. fél évig dolgoztam ott, megismerkedtem ez első férjemmel, aki ott volt szakács, és hamarosan megszületett Dóri lányom. Akkor már az ÉlGép 2. számú gyáregységében voltam pénztárellenőr. Aztán a vidéki otthonlét alatt – Bokodra költöztünk anyósomhoz – baba mellett jártam újra előkészítőre, és huszonkét éves voltam, amikor fölvettek a főiskolára. A munkahelyen nem támogatták az egyetemi felvételit. A főiskola nyújtotta gyakorlati tudást viszont igen.
Az ÉlGép-nél Dr. Bartos Ottóné roppant szigorú főnökasszonyom volt, de tőle és a segítségével tanultam meg a szakmát. Attól kezdve, hogy fölvettek, én a gyáregységen belül voltam minden. Munkaügyön, előkalkuláción, utókalkuláción dolgoztam, bérszámfejtettem, anyagkönyvelő voltam. Dolgoztam a MEO-n (minőségellenőrzési osztály), számláztam, pénztárellenőr voltam… Az üzemkönyvelésre nem akartam lemenni, mert az üzemkönyvelő lenn dolgozott az üzem mellett – ez egy műanyagipari cég volt, fröccsöntő gépek rekeszeket gyártottak –, zajos volt, koszos volt, amellett volt egy kis lyukban az irodája. De azt mondta a főnöknőm: amíg te nem tudod, hogy ezek az emberek mit csinálnak az üzemben, csak a beérkező számlákat látod, amit megírsz, vagy lekönyvelsz, semmit sem fogsz tudni a szakmáról. Csak akkor fogod tudni jól csinálni, ha tudod, az üzemben ki mit dolgozik. Sokat segített ez abban, hogy azóta is, ha megjelenik egy feladat, a megfelelő helyére be tudom illeszteni. Egy céget csak úgy lehet vezetni, ha ismered, hogy mi történik benne.
Harminc éve vezető beosztásban dolgozom, hiszen már a főiskola alatt osztályvezetőt csináltak belőlem. Ott ismerkedtem meg a második férjemmel, Szabó Istvánnal. Az ÉlGép-től elmentem, amikor a három fiam megszületett, már a Habselyem kötöttárugyárban dolgoztam, mint pénzügyi osztályvezető. Ugyan otthon voltam öt évig – egymás után született a három fiú –, de közben elvégeztem az adótanácsadói szaktanfolyamot, arra készültem, hogy mint oly sokan, majd otthonról fogok könyvelni, létrehozok egy kis saját vállalkozást. Hiszen akkor már elkezdődött az állami vállalatok privatizációja, felszámolása, megkezdődött a Habselyem kötöttárugyár felszámolása is, és biztos voltam benne, hogy engem se fognak a gyes után visszavenni. Erre behívatott a cég akkori igazgatója – gondoltam, megbeszéljük, hogyan és mikor számolunk el egymással.
Ehelyett azt mondta, szüksége van rám, mint pénzügyi szakemberre. Ugyan nem tudja, mennyi ideig és hogyan zajlik majd a felszámolás, de azt szeretné, ha én főkönyvelőként visszamennék dolgozni. Ugyan nem fizettek túl sok pénzt, de hatórás munkakör volt, ami a három kisfiú mellett igen kedvező ajánlatnak tűnt – nomeg a felszámolás külön szakma, amiből megint nagyon sokat lehetett tanulni. Szakmailag tehát nagyon vonzó, ugyanakkor fájdalmas feladat volt, hiszen a magyar könnyűipar egyik legnagyobb termelővállalatának a gyáregységeit – a kazincbarcikai, kecskeméti, kiskunfélegyházi, újpesti gyárait sorra adtuk el, épült le a cég. Az utolsó elem végül a pest erzsébeti gyár eladása volt 2000-ben.
Amikor a legkisebb fiam hatéves lett, még mindig tartott a felszámolás, de akkor már kevésnek találtam ezt a feladatot, tovább szerettem volna lépni, váltani akartam. Négy gyerek mellett persze ehhez családi „jóváhagyás” is kell, amit megkaptam, férjem vállalta az ezzel járó többletfeladatokat.
1998-ban egy fejvadász cégen keresztül kerültem be egy akkor alakuló, német tulajdonú építőipari betongyártó cégbe. Hatalmas kihívás volt megismerni egy német számviteli rendszer szerint működő céget, és kialakítani az itteni adminisztrációs rendszerét! Igen ám, de én akkor az építőiparban „nyeretlen kétéves”-nek számítottam, a feketepiacokról csak hallomásból tudtam, ez az építőipari cég meg súlyosan a feketegazdaságban működött. Hiába az új német tulajdonos és egy jól felépített számviteli rendszer, folyamatos, napi harcot kellett vívnom azért a megörökölt magyar tulajdonos-menedzsmenttel, hogy az eladott betonról számlát kell kiállítani, meg hogy az Adriára vásárolt jacht nem számolható el jóléti kiadásként. A feketegazdaságban szocializálódott vállalkozók még csak szürkévé se nagyon akartak válni.
Nagyon sok konfliktusom volt ebből, napi tizenkét-tizenhárom órákat dolgoztam, bizonylatok után kajtattam, mert például az 1997 októberi cégvásárlás óta 1998 februárjáig egy sort se könyveltek, azt se tudták, mi az a bizonylati fegyelem… Így még a három hónapos próbaidő lejárta előtt eljöttem és elkezdtem új munkát keresni.
Úgy gondoltam, négy gyerekkel szóba se fognak állni velem, ennek ellenére könnyen, két héten belül találtam munkát. Megkerestek a jelenlegi munkahelyem jogelődjétől. Érdekes módon csak harmadik olvasatra küldtem el ide az életrajzom, mert angolul és németül beszélő gazdasági vezető munkatársat kerestek, és én németül semmit se tudtam. De ha már nyilván nem véletlenül harmadszor került elém a hirdetés, úgy gondoltam, fel kell hívjam őket, mennyire komoly ez a németnyelv-igény, mennyire kell jól beszélni németül? A HR-es hölgy, akivel beszéltem, azt mondta: elég, ha csak bele tud szólni a telefonba! Így még aznap (kedd volt) beadtam az életrajzomat, csütörtökön táviratban másnapra már be is hívtak beszélgetésre.
Hazamenve mondtam a férjemnek, hogy ide engem fel fognak venni. Az akkori ügyvezetővel, aki interjúztatott, olyan szimpátia és szemkontaktus, egymásra hangoltság alakult ki, hogy biztos voltam benne, engem választanak. Ugyanakkor én egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ezt akarom. Messze is volt a budai, Gyorskocsi utcai munkahely, meg jó lett volna, ha még néhány beadott pályázatomra kapok visszajelzést.
Az ügyvezető vasárnap maga hívott fel, hogy örömmel tájékoztasson, felszállt a füst, engem választottak. Én meg két nap gondolkodási időt kértem, amitől nagyon zabos lett! De két nap múlva délelőtt felhívott, amikor igent mondtam. Délutántól meg sorban kaptam a feladatokat, hívtak az akkor induló TriGránit Rt.-től is, ami a WestEnd beruházására szerveződött. Nagyon vonzó volt a feladat, a céget irányító Demján Sándor neve már akkor is fémjel volt – de hát én már elígérkeztem, és én nem csinálok feneket a számból.
Pertl Gábor:
– Ennek májusban lesz tizennyolc éve, lassan nagykorú leszel a cégnél.
Krajcsik Erzsébet:
– Ennek a munkahelynek köszönhető, hogy sok-sok év után újra találkoztam Gizi nénivel és Böbével. Az utcán futottunk össze, ők itt az utca átellenes épületében vezették a MIOK középiskoláját. Mióta találkoztunk, nem múlt el hónap, hogy ne beszélnék Gizi nénivel. 2009-ben volt tulajdonosváltás, az OTP Bank megvette az akkori tulajdonos hat cégét, és ezekből létrehozta a Monicomp Zrt.-t. Az összes vezetőnek felmondtak, ez volt az új tulajdonos kérése. De nagyon korrekt módon jártak el. Három hónapos, határozott idejű szerződést kötött velünk az új cég, hogy azalatt eldönthessék, kivel akarnak együtt dolgozni.
Ebben az évben, 2010-ben voltam ötvenéves, gondoltam, új élet vár rám, nem fogok pár hónapig dolgozni. A férjem is vezető beosztásban dolgozik egy műanyagipari cégnél, szabadalmai is vannak – igazából a megélhetésünkhöz sose kellett volna, hogy én dolgozzam. Ami a munkára motivált, az egyéni ambícióim, no meg, mert szeretem, amit csinálok. Arra készültem, megtanulok még jobban angolul, elkezdek olaszul is tanulni, jógaórákra járok… Majd keresek magamnak valamit, amivel eldolgozgatok a hátralévő nyolc-tíz évben.
A sors másképp akarta: az új vezetés, nem hogy pusztán igényt tartott rám, hanem rám bízta a hat megvásárolt cég összeolvadásának a jogi, pénzügyi, számviteli ügyintézését, az ügyviteli rendszer kialakítását. Az új cégnél én lettem a gazdasági igazgató, 2013. május 31. óta – amikor az akkori vezérigazgató bekerült az OTP Bankba ügyvezetői igazgatói posztba, engem kértek fel az új vezérigazgatónak. A Monicomp Zrt. a pénzügyi szolgáltató szektor működéséhez elengedhetetlen háttérszolgáltatások széles spektrumát képes magas színvonalon ellátni. ATM-eket és pos-terminálokat szerzünk be, telepítünk és üzemeltetünk, nem csak az OTP Banknak. A cég foglalkozik IT-eszközök kereskedelmével, ellátja azok teljes körű üzemeltetését, szervizelését és a kapcsolódó szolgáltatásokat. Magas színvonalon képes nyomdai szolgáltatások ellátására a nyomtatványok előállításától kezdve a megszemélyesítésen, borítékoláson keresztül egészen a postára adásig. Az összes OTP-s ügyfél a mi munkánk eredményeképp veheti kézbe bankszámlakivonatát. Továbbá a teljes folyamatot lefedő logisztikai tevékenységet végzünk a beszerzéstől egészen az értékesítésig.
Jelenleg már háromszázharminc fő a munkavállalói létszám és körülbelül ötmilliárd forint az éves nettó árbevétel. Mindig azt gondolom, ennél már nem lehet többet elérni; de szerencsénk van, mindig jön új és újabb feladat.
Pertl Gábor:
– Te milyen vezető vagy? Mit vallasz, milyen a jó vezető?
Krajcsik Erzsébet:
– Szigorú, maximalista – ugyanakkor olyan, aki munkatársait is embernek és nem gépnek tekinti. Női vezetőként – azt gondolom – többszörösét kellett bizonyítanom a rátermettségemnek, mint férfitársaimnak. Ettől talán empatikusabb vagyok a női munkatársakkal, mint egy férfivezető, legalábbis egyenlőbb a bánásmód. Nyilván a génjeinkből, a neveltetésünkből is adódik, de akkor még mélyen meghatározta a mi életünket, hovatartozásunkat az iskola, ahová jártunk; meghatározók voltak azok a pedagógusok, akik tanítottak bennünket; hogy megmaradt az alázat a munka iránt, a munkatársak iránt. Ezt az iskola nevelte belénk – és de jó lenne, ha ez ma is így lenne!
Pertl Gábor:
– Összehozott-e a munka más Istvánosokkal a pályád során?
Krajcsik Erzsébet:
– Érdekes, de nem, illetve csak érintőlegesen. Mihalovics Sándorral, mint OTP Lakástakarékpénztáras munkatárssal például találkoztam nem is oly régen, jó néhány kollégám vele kötött itt szerződést. A mi osztályunk az érettségi után nem volt valami összetartó, 2007-ben volt az első (!), de remélem, nem az utolsó találkozónk. Azon még Busa tanár úr is ott volt, nagyon örültem, hogy tudtunk vele még találkozni – a következő évben hunyt el. És találkoztunk az osztályba járó „nagy nevekkel” is, hiszen ide járt Kovács Béla, Lascsik Attila, Papi Attila* – mindegyiküket szerettem, tisztelem. De én se tartottam a kapcsolatot az osztálytársaimmal, Borbély Ágival és Pál Gabival is csak egy ideig; Gabival kölcsönösen keresztszülei lettünk még a gyerekeknek, de pár év után elhalványodott a kapcsolat.
Pál Gabi néhány éve meghalt. Gabi és a szintén Istvános Görög Laci közös gyermeke, keresztlányom: Görög Hajnalka énekes, előadóművész. Tavaly vettem fel vele ismét a kapcsolatot, miután egy újságcikkből rájöttem, hogy ő az én keresztlányom – aki mellesleg súlyos beteg, krónikus cukorbetegségben és veseelégtelenségben szenved. Arra készülök, ha már nem lesz itt szükség rám, valamilyen karitatív feladatot szeretnék végezni, ennek első lépése Hajni segítése. Valamilyen hospice szolgálatra gondoltam, esetleg arra, hogy bekapcsolódom egy alapítvány munkájába segítőként, mentorként.
Pertl Gábor:
– Keveset beszélsz a családodról, gyermekeidről, pedig az sem kisebb büszkeség!
Krajcsik Erzsébet:
– István, második férjem, műanyag-feldolgozó mérnök, van egy közgazdasági diplomája is; ma már saját műanyagipari cégét menedzseli üzlettársával. Dóri lányom az OTP-nél dolgozik, jelenleg gyeden van – már van két fiú unokám, Balázs és Dominik – és a Szolnoki Főiskolán készül a diplomavédésére. István fiam először a közgázra jelentkezett nemzetközi tanulmányokra, majd egy év után pályát módosított, fölvették a pécsi orvostudományi Egyetemre, ahol most negyedéves – bár kezd ebből is elege lenni, és lehet, hogy újabb pályamódosítás előtt áll. Balázs a gazdasági főiskolán végzett nemzetközi tanulmányokat, franciául, portugálul, angolul, oroszul beszél, egy informatikai cégnél sales-es. Önkéntesként, önköltségen, saját spórolt pénzén megy a nyáron Rióba, az olimpiára. Mind a három fiú vívott; legkisebb fiam, Bence jelenleg vívóedzőként dolgozik Kínában.
Szerencsés embernek mondhatom magam, mert Isten áldása kíséri az életünket, és olyan emberek vettek körül egész életemben, akikkel jobbá, szebbé tesszük a világunkat!
* Kovács Béla kémkedés gyanújába keveredett jobbikos EU-képviselő. Lascsik Attila 1995–1996-ban az ÁPV Rt. vezérigazgatója, Papi Attila 1998–2000-ben az ÁPV Rt. privatizációs vezérigazgató-helyettese.
Készült 2016 márciusában
