Dr. Bolla Dezső – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 1955
tanár, geográfus, és helytörténész
„…ahonnan elszármaztam, azt szolgáltam…”
1955-ben érettségizett az I. István Közgazdasági Technikumban, nehéz, vándorlásokkal teli négy év után. Majd 1959-ben a közgazdaság-tudományi egyetemen gazdasági földrajz szakon szerzett diplomát. Rövid közigazgatási szakmai gyakorlat után a pedagógia irányába fordult: Csepelen a 12 évfolyamos Iskola tanára lett. Már a diplomamunkája készítésének idején elkezdett helytörténettel foglalkozni, ami Csepelen teljesedett ki. Alapítója lett a csepeli Helytörténeti Gyűjteménynek, egyik meghonosítója a csepeli honismereti munkálkodásnak. 1980-tól a Hazafias Népfront munkatársa, majd a Csepel Galéria Helytörténeti Gyűjteményének vezetője. Ötvenhat éve vesz részt a honismereti mozgalomban, Csepel díszpolgára.
Bolla Dezső:
– Két párhuzamos osztály volt akkor, amikor én kezdtem a középiskolát. 1951-tôl 1955-ig politikailag zavaros korszak volt az életünkben, az ország életében. Ez rányomta a bélyegét az egész középiskolai időszakunkra. A másik meg az, hogy nem kötődtünk az épülethez. A Mester utcába iratkoztunk be, de utána ott semmilyen tanítási órán nem vettünk részt. Számviteli főiskolává minősítették az épületet, azután kitelepítették ezt az akkor már nagy múltú iskolát.
Gyenes Károly:
– Hova?
Bolla Dezső:
– Sehova, tulajdonképpen. Akkor ősszel egy ideig a Teleki Blanka közgazdaságiba jártunk délután, aztán meg a református gimnázium épületébe. Ha jól emlékszem az első tanévet ott fejeztük be. De még megvolt a református gimnázium is, tehát ott is csak megtűrtek voltunk.
Gyenes Károly:
– Vándorélet volt?
Bolla Dezső:
– Igen. Amikor beiratkoztam, utána behívattak, hogy menjünk el Zombára gyapotot kapálni. Ez volt az első iskolai működésem, hogy Zombán, a tolnai dombok között gyapotot kapáltunk. Nem nagyon tudtuk, hogy melyik a gyapot, melyik a gaz, lévén hogy nem voltunk parasztgyerekek. ott töltöttem egy vagy két hetet szörnyű körülmények között, egy kirabolt kúriában, szalmán feküdve.
Gyenes Károly:
– Ez 1951 nyarán volt.
Bolla Dezső:
– És úgy bántak velünk, mint a cselédekkel, szóval reggel pálinkát kaptunk, akkor ittam életemben először pálinkát.
Gyenes Károly:
– Tizennégy évesen.
Bolla Dezső:
– Igen és utána kezdődött a középiskola.
Gyenes Károly:
– Akkor ez egy tiszta fiúiskola volt.
Bolla Dezső:
– Igen, fiúiskola volt. A vándorlás nem jelentett számomra újdonságot, mert 1944–45-ben ugyanezt éltem át, csak akkor elemi iskolásként.
Gyenes Károly:
– Hová jártál elemi iskolába?
Bolla Dezső:
– Itt jártam Csepelen, csak amikor az 1944. április harmadikai bombázásnál kibombáztak bennünket, akkor Tökölre menekültünk, ott jártam egy pár hetet iskolába, aztán hazajöttünk szerencsére, és akkor itt éltük meg a felszabadulást. Csepel tényleg fölszabadult, mert kimentek a németek és pár órán keresztül senki nem volt benn az orosz megszállásig. Talán már januárban beindították a tanítást Csepelen, de akkor jöttek az újabb orosz egységek, azok meg laktanyának, kórháznak használták az iskolákat. Így egyik nap egyik iskolába jártunk, másik nap másikba, úgyhogy nem volt újdonság nekem az a vándorlás. Az alma máter hangulatot egy olyan épület kelti valahol, ahova kötődik az ember. Ha én egy régi patinás iskolában érettségi elnökösködtem, egészen más hatás ért, mint egy jellegtelen modern épületben. Mert – ahogy mondják – minden épületnek megvan a szelleme.
Ahol aztán végre úgy-ahogy a mienk is megvethette a lábát, az a Bethlen téren történt. Egy megszüntetett zsidó gimnázium épületébe telepítettek bennünket és végül ott érettségiztünk le. Hogy aztán később mikor került vissza az iskola a Mester utcába, nem tudom, de azt hiszem, egy-két év múlva.
Gyenes Károly:
– Miért választottátok a Mester utcai középiskolát?
Bolla Dezső:
– Abból a földrajzi megfontolásból kerültem én oda, a szüleim inspirációjára, hogy közel volt Csepelhez. Amiből aztán az lett, hogy a város egészen más részére jártam éveken át, az akkori rossz közlekedési viszonyok között. Nem volt gyerekjáték, mert sokszor volt napközben is áramszünet, de ha járt a villamos, akkor is a lépcsőkön lógtunk a zsúfoltság miatt, ami szórakozás volt nekünk, de azért a keleti pályaudvarig elutazni Csepelről naponta, nem volt egyszerű dolog. Itthonról az új HÉV-vel mentünk, mert már megvolt a gyorsvasút. Belenőttünk egy – legalábbis műszakilag – némileg javuló világba. Elkészült a Boráros téren a híd, akkor már a villamos átjárt Budára. Szóval belekerültünk abba a hangulatba, hogy épül és gazdagodik az ország. persze, gyerekként nem fogtuk föl annak súlyos politikai vonatkozásait.
Gyenes Károly:
– De legalább béke volt, a sok háborús élmény után.
Bolla Dezső:
– Igen, mert például 1944-ben, az első totális bombázásnál, a pincétől, ahol mi meghúzódtunk, húsz méterre esett le a bomba, és elvitte a házunk tetejét. A németek a házunk falától tizenöt méterre állították föl az ágyújukat, amivel lőtték az oroszokat, mi még segítettünk is nekik tölteni. Aztán bejöttek az oroszok és lehajtottak bennünket Csepelről Szigetszentmiklósra, úgyhogy nem volt újdonság nekem a rendezetlen állapot. A Bethlen téri iskola aztán lassan otthonossá vált számunkra, tanulószobások voltunk, ebédet is kaptunk, a tanárok is velünk étkeztek.
Gyenes Károly:
– Szakmai vonzódásról akkor ne is beszéljünk.
Bolla Dezső:
– De igen, mert az az igazság, hogy nekem történelmi-közgazdasági érdeklődésem volt, és azt hittük, hogy ez a technikum jó lesz. Annak idején egy füzetet is adtak ki az iskoláról, amit én elolvastam, abban azt írták, hogy majd később politikusok, meg közgazdászok leszünk.
Gyenes Károly:
– Ezt még a nyolcadik osztályban megkaptátok?
Bolla Dezső:
– Igen. és kaptunk egy olyan iskolarendszert, ami teljesen átmeneti volt: 1951 idején a fölemelt ötéves terv, aztán szálin halála, 1953. április 5., meg Rákosi bukása, úgyhogy változó szakasza volt a történelemnek, úgy is mondhatom, az ötvenhathoz vezető korszaka volt az életünknek. Mindenesetre, mi egyre értelmesebben tudtuk azt felfogni.
Gyenes Károly:
– Mi volt az első iskolai élményed?
Bolla Dezső:
– Hogy bementünk az iskolába és marha sok lány volt ott, az első tanítási nap valahogy így játszódott le.
Gyenes Károly:
– De hát ez egy fiúiskola volt.
Bolla Dezső:
– Igen, de nekünk a Teleki Blanka Közgazdaságiba kellett mennünk, ami egy lányiskola volt a Mester utca elején, ami talán társiskolája is volt valamilyen fokon az Istvánnak. Az osztályunk sem volt valami szerencsés összetételű, kevés volt benne az értelmiségi származású gyerek, inkább proligyerekek voltunk, és nem is a jobb proletár gyerekek, hanem inkább a lumpen felé hajló egyszerűbb családokból származók, meg sok volt a vidéki. Talán negyvenen voltunk, elég szedett-vedett társaság. Igazán értelmiségi származású nem is volt, legfeljebb egy-kettő. Talán a stéringer leó, aki korán meghalt, ő színészi vénával is rendelkezett, tehetséges volt. Aztán volt még két osztálytársunk, akik érdeklődők voltak, az egyik egy szabónak a fia, aki jól tanult, és volt egy másik, aki a papi pálya felé orientálódott. Aztán volt egy olyan jobb csoport, akikhez én is csapódtam, de igazán nem tartoztam őhozzájuk sem, mert nem voltam polgárgyerek.
Gyenes Károly:
– Milyen család volt a tietek?
Bolla Dezső:
– Abszolút munkás.
Gyenes Károly:
– A Weiss Manfrédnál?
Bolla Dezső:
– Apám a Weiss Manfréd Művekben dolgozott. csepeli proletárcsaládban nőttem fel, de olyanban, amelyik elérte az értelmiségi szintet. Voltak könyveink, és rádiónk is, ami nagy szó volt abban az időben, elég szerény, de takaros körülmények között éltünk.
Gyenes Károly:
– Merre laktatok Csepelen?
Bolla Dezső:
– A temető felé, csillagtelepen. Elég jó helyen, mert a kertünk vége egy mezőre nyílott, úgyhogy szabadon éltünk, az akkori proletár viszonyok között viszonylag elfogadható színvonalon. két szobánk volt, ketten voltunk testvérek, volt egy bátyám, aki eltűnt a háborúban, így egyedül maradtam. Apám értelmes, művelt, kultúrember volt, nem ivott, jó apa volt.
Gyenes Károly:
– A család téged értelmiségi pályára szánt?
Bolla Dezső:
– Arra szántak, azt hiszem, hát nézd, az a fölemelkedés, az az emancipáció, amit hozott 1945 – amiről most nem beszélnek –, megadta a lehetőséget. A bátyám proletárgyerekként a polgárit elvégezte, ami nagy szó volt akkor és ő így bekerülhetett esztergályostanoncnak a WM-gyárba, tehát már tanult szakmája volt. A ’45 utáni korszak leg nagyobb juttatása a magyar népnek az volt, hogy tömegesen tanulhattak az egyszerű gyerekek, a parasztgyerekek, a munkásgyerekek. Amire korábban nem jutott erő még egy gazdagabb parasztcsaládban sem, mint a feleségeméknél is, legföljebb egy gyereket taníttattak, a többit már nem tudták.
Apámnak gazdag munkásmozgalmi múltja volt, a csepeli Vörös ezred katonájaként ’19-ben a románok elleni harcok első sebesültje volt. Kapcsolatot tartott a vezető munkásmozgalmi körökkel, de ez nem nyomta rá a bélyegét a neveltetésemre. Például egyházellenes hangulat nem volt a családban. Apám a Weiss Manfréd üzemben kezdett segédmunkásként, de eljutott a raktárosságig, ami bizalmi állás volt. Az én életem meg úgy alakult, hogy máig szoros barátságban vagyok a Weiss családdal. Egy kilencvenegy éves utódjuk most volt itt két hete nálunk. Én is látogatom őket Bécsben.
Gyenes Károly:
– Ki választotta ki az iskolát?
Bolla Dezső:
– Azt hiszem, én választottam, mert volt politikai érdeklődés bennem.
Gyenes Károly:
– Milyen volt az iskolai légkör?
Bolla Dezső:
– Zavaros. Eleve nem lehetett különösebben jó iskolai légkör, mikor betették ezt a harminc-negyven csirkefogót egy lányiskola írógépekkel teli termébe, ahol előtte matrózruhás, jól nevelt kislányok gépeltek… hát minekünk első dolgunk volt, hogy ellopjuk a csöngőt a gépekről, meg kigúnyoljuk az idős gépírótanárnőt, aki raccsolt…
Gyenes Károly:
– De legalább néztétek a csajokat.
Bolla Dezső:
– Hát, nem nagyon, mert azok már mentek haza, amikor mi délután bejutottunk az épületbe. Most képzeld el, hogy a ’45 előtti tanárok tanítottak „szocialista közgazdaságtan”-t egy szocialista jellegű középiskolában, pontosabban egy szocialistának kikiáltott iskolában. Azok a tanárok, akiket megalázott az új rendszer, akiket kimozdított a középosztályban elfoglalt elegáns helyükből. Mert egy középiskolai tanár ’45 előtt nem volt rossz helyzetben: egzisztenciája volt, neve volt, címe volt, jó fizetése volt, ha jól nősült jó felesége is volt. Ezeket mind elvesztették.
Egy alkalommal az egyik gyerek azt mondta Danhauser Rezsőnek, drága osztályfőnökünknek, hogy „tanár pajtás”, akkor aztán a szegény osztálytársunkat majdnem megette, pedig ez egy galamblelkű ember volt. No, most ezek a szerencsétlen tanárok tanítottak minket, hiszen gondolom, akkor tanárhiány is volt, mert az egyházi iskolákat is éppen akkor számolták fel. A következő helyünk a még működő Lónyay utcai Református Gimnázium lett, ahova minket iskolástól átirányítottak. Most képzeld el, mi bekerültünk a Lónyay utcába, abba a néhány éve épült modern épületbe, amelyiknek gyönyörű tornaterme volt, amelyiknek akkora volt a kultúrterme, mint egy kisebb színház, oda bevágtak bennünket, ezt a szedett-vedett népséget, ezt a zavaros iskolát. ott is csak a hátsó lépcsőn engedtek föl bennünket, mert a főlépcsőn nem volt szabad nekünk közlekedni.
Emlékszem, hogy egyszer mentem föl a főlépcsőn, és patai Zsigmond, a református iskolai tornatanár, aki később csepeli kollégám lett, pofon vágott, mert ott mertem fölmenni. Megalázott helyzetben voltunk. képzeld el, megalázott helyzetű tanulók, megalázott helyzetű tanárok. és nyilván tele volt rettegéssel a református gimnázium tanári kara is. De olyan kiváló sportélet volt ott, hogy az udvaron a Honvéd első osztályú kézilabdacsapatával játszott az iskola kézilabdacsapata, és azt hiszem, nyert is. Leesett a hó, hócsatáztunk a református gimnázium tanulóival, de hát ők voltak abban is fölényben. Aztán, hogy hogyan kerültünk át és mikor a Bethlen térre, arra már nem emlékszem. A Bethlen téri új iskolánk eredetileg zsidó gimnázium volt, az alsó részén volt a zsinagóga, azt meghagyták nekik. Úgyhogy szombatonként, mikor tele volt az udvar az istentiszteletre érkezettekkel, akkor azzal szórakoztunk, hogy dobáltuk őket föntről.
Gyenes Károly:
– Akkor ti tulajdonképpen négy épületbe jártatok. Melyik volt számotokra az igazi iskola?
Bolla Dezső:
– A Bethlen téri, a többi csak futó kaland volt. De az igazi középiskolai légkör, amit úgy klasszikus középiskolának neveznek, így nem tudott kialakulni.
Gyenes Károly:
– Tanárok?
Bolla Dezső:
– Dr. Szalay László tanár úr, az igazgatóhelyettes, könyvelést tanított, úgy tudott ordítani, hogy beleremegtünk, piszkosul féltünk tőle a kiabálása miatt. Vele történt egy eset, hogy bejött az órára, leült a székre és az összecsuklott alatta. Fölálltam, hogy tanár úr kérem, nem mi csináltuk. Azt mondta, üljön le fiatalember, elhiszem. Azután, ha jött órára, mindig megnézte a széket, elég stabil-e. Danhauser tanár úr meg mindig párnával jött, mert aranyere volt. Kitűnő úriember volt, egy áldott, aranyos, kedves ember.
Gyenes Károly:
– Mit tanított?
Bolla Dezső:
– Oroszt. Némettanár volt eredetileg, de a háború után, 1945-ben, orosz tiszteket tanított németre és magyarra, tőlük tanult valamennyit oroszul. Az igazgató, Lendvai István, meghalt közben. Marhára jó voltam nála, mert egyszer bejött hozzánk és kérdezett valakit, hogy hol tartotta Rákosi a beszédét a téeszekről, én a rádióban hallottam és rávágtam, hogy Kecskeméten, és ettől odavolt. De ő közben meghalt, kinn voltunk a temetésén, Rákoskeresztúron, és ott láttuk a lebontott Kossuth-szobor darabjait, azt, amit most visszaállítottak. Aztán dr. Takaró Gyuláné lett az igazgató. Közben összevontak bennünket egy erzsébeti közgazdasági iskolával.
Azt hiszem, visszahoztak nyugdíjas tanárokat is, mert kevés volt a tanár, talán a háborús veszteségek miatt, a B-lista miatt, a vallási veszteségek miatt. Zádor tanár úr, például, nagyon jó matematika tanár lehetett valamikor, de nagyon idős volt már. Glatz kolléga tanított földrajzot. és aki kitűnő tanár volt és nagyhírű tudós lett: Koch Ferenc, Teleki Pálnak volt a docense. Nekünk földrajzot tanított és engem kijelölt térképesnek, erősen kötődtem hozzá, de még tanév közben elvitték vissza az egyetemre és az ELTE-nek lett nagy hírű professzora.
Gyenes Károly:
– Magyar, történelem?
Bolla Dezső:
– Oszvald István szenilis volt és párttitkár. Bejött az osztályba és azzal kezdte, hogy Bolla takarodjon ki, hogy rend legyen. Egyszer azt mondja, hogy szakfelügyelő jön a jövő héten, most majd itt marad. A tanulók jelentős része nem volt kommunista érzelmű, és egy történelem órán Oszvald azt mondta, hogy a második világháború alatt úgy volt, hogy a szövetségesek partra szállnak a Balkánon, de sajnos nem szálltak partra, erre a csibész osztály kórusban: „de sajnos, de sajnos” – ezért akár föl is jelenthették volna, és akár az állásába is kerülhetett volna.
Volt egy csomó kitűnő sportoló az osztályban, Szántai magyar síbajnok, Gál Tibor magyar motoros bajnok, Kiss Tibor ifjúsági birkózó országos bajnok. Érdemes volt egyesületben sportolni, mert kaptunk villamosbérletet, meg melegítőt, meg sportcipőt. Várszegi volt a tornatanár, örökös magyar gerelyhajító bajnok, erőszakos volt, pofozott. De aztán a Várszegi eltűnt, nem tudom, mi lett vele. Mindnyájan sportoltunk, ez annyira divat volt akkor.
Gyenes Károly:
– MHK?
Bolla Dezső:
– Nem, az egy mozgalom volt (Munkára, Harcra Kész), minket nem érintett, mi egyesületben sportoltunk. A bank patronálta az iskolát, ezért mi a nemzeti bankban sportoltunk. A síelők a Dózsában voltak.
Gyenes Károly:
– A közismereti, vagy a szakmai tárgyak voltak rád nagyobb hatással?
Bolla Dezső:
– Hát, a szakmai tárgyak senkit nem érdekeltek. Minden órán kiosztottak egy csomó bankpapírt, üres csekkfüzetet, és azt kellett kitölteni, meg könyvelni, kontírozott könyvelést csinálni. Mindenki azt mondta, hogy ki az a hülye, aki könyvelő lesz. Akkor az üvegtechnikus nagyon jól fizető szakma volt, mindenki az akart lenni, de banktisztviselő senki. Férfiatlannak éreztük, nyomasztónak. pedig volt egy csomó kitűnő szakmai tanár. A Szalainál például én jó voltam, el is indított a Rákosi Mátyás-versenyen, de aztán kiestem, mert hiányosan adtam le a papírom. olyan kitűnően tanított könyvelést, hogy a közgáz egyetemen, ahol első évben volt könyvelés, én elő sem vettem a jegyzetet, egész első évben abból éltem, amit a középiskolában tanultam. Mert egy nagy múltú középiskola tanári karának egykori tagjai tanítottak minket. Pejcsik Árpád megszállott volt, rendkívül művelt ember, gordonkázott, és szerette a gyerekcsínyeket kinyomozni.
Később találkoztam vele, akkor azt mondta, hogy ott ültél a második helyen az ablak mellett. Egyszer feleltetett, és azt kérdezte, hány éves korában halt meg Görgey, megmondtam neki. A napot is kérte pontosan, és mikor megmondtam, meglepődött, mert azt hitte, nem tudom, és utána nagyon kedves lett velem. Aztán volt egy kedves, nagy műveltségű kémiatanár, bejött és azt kérdezte, hogy mi az a szerszám, amellyel fúrás előtt megjelölik a vasat, rávágtam, hogy Kirner, hát pont ez volt a neve. kémiát, technológiát tanított, vagány ember volt, a háború előtt táncversenyeket nyert, nagyon megszeretett engem. Petik Kálmánné magyartanárnőnek, államtitkár volt a férje negyvenöt előtt.
Gyenes Károly:
– Milyen tanuló voltál?
Bolla Dezső:
– Jó. Jó kategória felé.
Gyenes Károly:
– Kik voltak az igazán jók, ki volt az elit?
Bolla Dezső:
– A Schultheisz Ervin – talán.
Gyenes Károly:
– Ki az, aki szakmai vonalon érvényesült később, tudsz-e olyat.
Bolla Dezső:
– Nem tudok az osztályból olyat.
Gyenes Károly:
– Maradtak-e kapcsolataid?
Bolla Dezső:
– Az ötvenéves találkozón voltunk vagy hatan. sokan disszidáltak, mi ötvenhatban tizenkilenc évesek voltunk, a legfelelőtlenebb, legkönnyebben váltani tudó korosztály.
Gyenes Károly:
– Mi történt ’56-ban?
Bolla Dezső:
– Elég exponált helyzetben voltam másodéves egyetemistaként. Az országos Nemzeti Bizottság vezetőségi tagja voltam. Kuczka Péter, Gyurkó lászló, Tóbiás Áron mellett… Október 22-én ott voltam a követelések megfogalmazásánál, eredeti példányom is van belőle. Aztán 23-án, a Bem téren, a Kossuth téren, a Rádiónál késő estig, de utána még haza tudtam jönni, mert még járt a villamos. Úgy keveredtem bele a politikába, hogy történelmi érdeklődésem volt, tehát jártam a Petőfi körbe, de nem vettek föl, mert még csak egyetemista voltam. Aztán 26-án jelentkeztünk nemzetőrnek a főkapitányságon, átmentünk az ELTE-re, mi adtuk a nemzeti bizottság őrségét. Ott mindenki megjelent, aki az írószövetségben fontos volt, Szabó Pál, Kuczka Péter, Veres Péter, Aczél Tamás… mindenkivel jó viszonyban voltam, és még utána a szervezkedésben is részt vettem.
Gyenes Károly:
– Utána jött a feketeleves…
Bolla Dezső:
– Hát, viszonylag elég szárazon megúsztam: vagy tízszer kihallgattak, bevittek preventívre, voltam a gyűjtőfogházban is egy rövid ideig. Mi baloldaliak voltunk, ez az egész társaság, de csak annyira voltunk baloldaliak, mint Nagy Imre, akit viszont fölakasztottak.
Gyenes Károly:
– Milyen szakra mentél az egyetemen?
Bolla Dezső:
– pénzügy szakra osztottak be az egyetemen, egyből fölvettek.
Gyenes Károly:
– Hányan mentetek?
Bolla Dezső:
– Még egy valaki, Schultheisz Ervin. A párhuzamos osztályból volt még kettő-három.
Gyenes Károly:
– Hol volt az egyetem?
Bolla Dezső:
– Akkor már a Dimitrov téren, a fővám téren. Gyönyörű épület volt, de a pénzügy továbbra sem érdekelt, nagy szerencsém volt, mert indult a földrajz szak a gazdaságföldrajz tanszéken. Tanultam pedagógiát is, de főként a térképészet és a földrajztudományi kutatás érdekelt. Az iskolateremtő Markos György professzor tanítványa lettem – vidám, jó kedélyű, kitűnő ember volt. A forradalom alatt az értelmiségi forradalmi Bizottság titkára volt, ezért ’56 után eltávolították az egyetemről. Utóda, a tanszék élén, Radó Sándor, a világhírű szovjet hírszerző és kartográfus lett, sok térképet szerkesztettem neki.
Gyenes Károly:
– ’56 után simán folytathattad az egyetemet?
Bolla Dezső:
– Igen, de egy kicsit még visszatérnék az Istvános tanárokra. Dr. Danhauser Rezső tanár úr finom úriember volt. például, mikor vittük ki a szülői igazolást valamiről, akkor azt mondta, hogy ezen a kettőn még nem száradt meg a tinta az alá íráson. Mert mondhatta volna azt is, hogy „te szemét, most írtad alá…” Hogy mennyire csibész osztály voltunk: ha valakit megvertünk, vagy valaki balhét csapott, akkor azt mondtuk, hogy azért vertük meg, mert szidta a kommunistákat. Danhauser tanár úr szervezője volt a Nemzeti Színháznak, és így két forintért nemzeti színházi belépőjegyeket kaptunk. Vagy tanulószobán, ha folyt a tanulószoba és délután háromkor szóltak, hogy színház van este, akkor hazarohantuk, átöltöztünk, és jöttünk a Nemzetibe. Amikor nem volt elég jegy és az emberek ölték egymást az otellóért, vagy az Ember tragédiájáért, mi akkor is bemehettünk. két szereposztásban is láttam a tragédiát. szóval, színházlátogatók lettünk. színjátszás:
Hermann István is tanított az iskolában, a filozófus, az ELTE későbbi tanszékvezetője. Ő vezette a színjátszókört. közgazdaságtan: Tamás tanár úr egy ősz hajú úriember volt. Emlékszem, hogy milyen remekül tanított minket, menynyire hű volt az ő régi felfogásához, miközben a marxizmust kellett volna szolgai módon tanítania. Emlékszem például, hogy Tamás tanár úr azt mondta, az az ország a legfejlettebb, amelyik legtöbbet termel. Ennek az értelmét csak az egyetemen fejtettem meg. Mikor kiderült számomra, hogy az nem a szovjetunió, hanem az USA.
Gyenes Károly:
– Bánod, hogy ebbe az iskolába kerültél?
Bolla Dezső:
– Én azt bánom, hogy ebben a rossz korban kerültem oda. Ha ennek az iskolának egy jobb korszakában lettem volna a tanulója, akár már a hatvanas vagy a hetvenes években is, az sokkal szerencsésebb lett volna. Jobban jártam volna, ha annak idején egy rangos általános gimnáziumba kerülök, ahol nyugodt körülmények között, igényesebb tanulótársakkal tanulhattam volna. Itt írni-olvasni alig tudó parasztgyerekek, meg főként igénytelen pesti vagányok voltak az osztálytársak.
Gyenes Károly:
– ’59ben végeztél az egyetemen.
Bolla Dezső:
– Igen, utána egy rövid ideig dolgoztam közgazdászként Veszprémben, a megyei tanács mezőgazdasági osztályán. Én a Balaton földrajzából írtam a szakdolgozatom, ezért Veszprémben voltam gyakorlaton, és szerencsém volt, mert a Balaton legnagyobb huszadik századi tudósával – Zákonyi Ferenccel – is kapcsolatba kerülhettem. Ezek a nagy szellemek,mint a Markos és Radó professzor, fölemelik az embert, mert látja a hatalmas teljesítményüket, látja, hogy mit lehetne tudni a szakmából, hova lehetne eljutni, ha volna hozzá elég tehetsége.
Gyenes Károly:
– 1956 után nyugodtabb évek jöttek?
Bolla Dezső:
– Azok már nyugodtabbak voltak. Jó volt a tanszék, a Markos és Radó idejében is őrizték a hagyományokat, mindig megtartottuk például a Mikulás esteket. A tanszéken rendkívül nyitott, baráti volt a hangulat, melynek az élethez, a valósághoz rendkívül sok köze volt. Nem csak gazdaságföldrajzot, természetföldrajzot is tanultunk, dolgoztunk a Tervhivatalnak is, és titkos adatokhoz is hozzájutottunk. Jó hangulatú hely volt, otthonosan éreztük magunkat, már hallgatókorunkban külön szobánk volt. én rendeztem a tanszék térképtárát. Még ma is kapcsolatban vagyok Bora Gyula professzorral, aki volt rektorhelyettes is. sajnos, ma már a tanszék sincs meg abban a formában, ahogy akkor volt.
Gyenes Károly:
– A viszonylag rövid veszprémi munka után merre vitt az utad?
Bolla Dezső:
– Veszprémben, a mezőgazdasági osztályon láttam a borzalmas téesz-szervezés végét ’59–’60-ban, és akkor tovább akartam lépni. Antal Zoltán, az ELTE későbbi tanszékvezetője helyezett el Csepelen, a Tejút utcában, földrajz tanárnak, a tizenkét évfolyamos iskolában. Majdnem húsz év után kerültem át a Népfrontba, a helytörténet kapcsán. Mert itt, Csepelen, mindjárt elkezdtem a helytörténettel foglalkozni és ez tölti ki az életem jelentős részét a mai napig is. Múlt héten tartottam Csepelről egy előadást, két hét múlva a Dunáról fogok beszélni. Ötven éve tagja vagyok a Honismereti szövetségnek, tizenhét évig voltam a felügyelő bizottság elnöke, még mindig elnökségi tag vagyok.
Gyenes Károly:
– A pedagógiai pályádon használtad-e azokat a tapasztalatokat, amiket a középiskolás időkből hoztál magaddal?
Bolla Dezső:
– A legfontosabb, hogy a tanárok rossz tulajdonságait megjegyeztem, és lehetőleg nem voltam olyan. Például az egyes bencés tanároknál tapasztalt rendkívüli keménységet, helyenként durvaságot, erőszakosságot igyekeztem elkerülni, és inkább a Danhauser tanár úrtól tanult jóindulatot követni. Nem szakmaiak a tudatomban megőrzött „Istvános” emlékek, hanem inkább emberiek. A tárgyi tudás nagy része úgyis kiesik a gyerek fejéből, de a hangulat, a stílus, az emberség, a szeretet, a kötődés, az megmarad. A kirándulások, az üzemlátogatások (vágóhíd, dohánygyár, szeszgyár és a többi), azok hagytak nyomot bennem. Emlékszem, hogy dr. Batizi László magyartanár milyen kitűnő, kulturált, jó tartású, korrekt úriember volt, egyébként a TIT-nél volt idegenvezető és előadó.
Gyenes Károly:
– Szerettél tanítani, milyen tanár voltál?
Bolla Dezső:
– szerettem és azt hiszem, legalább közepes tanár voltam. Mások nagyobbra értékeltek.
Gyenes Károly:
– Miért kezdtél a helytörténettel foglalkozni?
Bolla Dezső:
– Mert bennem még volt egyfajta küldetéstudat, hogy ahonnan elszármaztam, azt szolgáljam. Az egész magyar pedagógiatörténeten végigvonult, hogy akik Göttingában, Bolognában, Krakkóban tanultak, azok hazajöttek és itthon dolgoztak a kis falujukban, meg könyveket írtak. Ez volt bennem, meg az, hogy ’56 után föladtuk a politikai ambíciókat, ahogy Kuczka mondta Voltaire után, „öntözzük kertjeinket”. És akkor maradtam a földrajz tanításánál, abból doktoráltam, igazából geográfusnak tartom magamat a mai napig. Ebben benne van az ismeretanyag, a tájszeretet, meg az utazás.
Sajnos, ez utóbbiból elég kevés jutott nekem, mert keveset utaztam ahhoz képest amennyi szettem volna, amennyit egy igazi geográfusnak utazni kellett volna.
Gyenes Károly:
– Csepel történetében azért nagyon elmélyültél, amit Csepelről tudni lehet, azt te tudod.
Bolla Dezső:
– Igen, ezt mondják rólam, de nekem nem ez a véleményem, mert volna még mit földerítenem. kétségtelen, hogy a Helytörténeti Gyűjteményt én alapítottam, a Helytörténeti Egyesületnek én vagyok az elnöke, sok könyvet, tanulmányt írtam, díszpolgár vagyok, és mindenféle kitüntetésem van Csepelről. De egy településről – kiváltképpen olyanról, mint a mienk – nem lehet mindent tudni.
Gyenes Károly:
– Melyik a magja, legősibb része Csepelnek?
Bolla Dezső:
– Az ősi része a mai szabadkikötő területe volt eredetileg. A kikötő területén volt a középkori magyar mezőváros, Csepel, mellette volt a Beatrix-kastély, amely királyi nyaraló volt. A török időkben elnéptelenedett, 1717-ben települt újjá tizenkilenc családdal, ugyanott, a kikötő területén. Ezt az 1838-as árvíz elmosta és a mai központ területén, a Szent Imre tér környékére tervezték német mérnökök az új községet 1838 őszén. A régi házak között lehet olyan, amelyiknek az alapja 1838-ból való. A WM-gyár 1893-tól kezdett működni.
Gyenes Károly:
– Milyen a valódi „csepeliség”, ki az igazi csepeli? Van ilyen?
Bolla Dezső:
– Nehéz erre objektíven válaszolni. Ha Újpesten születtem volna, akkor igazi újpesti lennék, ha kispesten, akkor ott lennék patrióta – aki kötődik a tájhoz, a helyhez, annak ez a szívügye, ahogy az ember szereti a saját gyerekét, úgy szereti azt a földet is, ahonnan származik, ahol él. Aki ilyen itt, az az igazi csepeli. Nekünk ez jutott, ez a Csepel, amely gazdag múltú érdekes színes táj. Most készülök egy előadásra a Dunáról. Csepel története szorosan összefügg a Dunával, hiszen szigeten helyezkedik el, és ez a nagy folyó erősen hatott az elmúlt ezeregyszáz évben a településre.
Gyenes Károly:
– Mi határozta meg a csepeli karaktert elsősorban: a Duna, a mezőgazdálkodás, az ipar, mi dominált itten?
Bolla Dezső:
– Hát, ami az embereket illeti, a szellemiséget, a tudatot a változó anyagi helyzet befolyásolta mindenképpen, mert ha azt vesszük, hagyományos mezőgazdálkodás már a háború előtt sem volt igazán.
Gyenes Károly:
– De hát itt ez a jó föld, öntözni lehet, nagy kertészetek voltak…
Bolla Dezső:
– Azok bolgárok voltak. A csepeli sváboknak nagy búzaföldjeik voltak, de a mezőgazdaság már nem volt meghatározó az elmúlt százhúsz évben. Itt a fő foglalkoztatást alapvetően a gyárak adták, elsősorban a Weiss Manfréd, amely az egyetlen nagyvállalat volt az 1920-as évekig. Aztán meghatározó volt még a Budapesthez való kapcsolódás, mert a pestre járás munkalehetőséget adott már a Weiss Manfréd gyár létrejötte előtt is. Az 1912-ben megépülő helyiérdekű vasút is erősítette a kötődést.
Gyenes Károly:
– Szerinted egy ilyen helyhez való kötődés, egy ilyen otthon- vagy hazaérzet, ez mindenkiben van?
Bolla Dezső:
– Nem hinném. Nem veszem észre például a gyerekeimen az erős kötődést e helyhez. Nem mindenkiben van meg, változó. Az adott ember személyiségétől, érdeklődéstől, a megélt élményeitől, ismeretanyagától is függ. Az tud igazán kötődni egy helyhez, aki ismeri. Amit nem ismerünk igazán, azt nem szerethetjük olyan mélyen és részleteiben. Hát ebből a csepeliségből nimbuszt csinálni nagyon nehéz. A „Vörös Csepel” volt, de a kommunista propaganda felnagyította. Most meg éppen azt fogják rá, hogy sose volt.
Gyenes Károly:
– De hát valami csak volt, hiszen itt dolgozott vagy húszezer ember…
Bolla Dezső:
– Huszonnyolcezer, meg harminckettő is. Abban lehetett akár ötezer kommunista, de akár háromezer nyilas is, sok mindenre szervezhetők voltak az emberek. Akinek ’45 után elvették házát, kertjét, kocsmáját, az nem lett kommunista. Itt mindenki úgy nőtt föl ’45-ig, hogy egy polgári rendszerbe szeretett volna integrálódni. Bolla Misike elvégzi a polgárit, szakmát tanul, de a Dezsőke már középiskolába megy, érettségizni fog, mert ’43-ban már talán lehetett ezzel számolni, aztán lesz majd egy jobb lakása, jobb berendezéssel, szóval polgári célok voltak az emberek előtt, még a baloldaliak előtt is.
Gyenes Károly:
– A honismerettel kapcsolatban azt szeretném tudni, hogy miért csinálod te ezt, mi az értelme, mit látsz benne?
Bolla Dezső:
– Mint földrajztanár, eleve célom a haza megismertetése, mert hazát csak úgy lehet szeretni, ha ismerjük. A honismeret ezt szolgálja, ezt szolgálta még a szocializmusban is, szinte küldetésszerűen, amikor nem volt ennyi gazdája, mint mostanában. A haza megismertetése és megszerettetése, a valahová való tartozás érzése mindig egészségesebb emberré tesz bennünket. Teljes értékű az ember, ha valahova tartozik. Ha sehova sem tartozunk, akkor lengünk a világban, mint a tollpihe, amit erre vagy arra fúj a szél. Ez vitt a honismeretbe, a haza megismerése és azokkal a kiváló emberekkel való találkozás, akiket megadott nekem a sors.
Gyenes Károly:
– Az ifjúság érzékeny a honismeretre? Szívesen hallgatják a te meséidet?
Bolla Dezső:
– A fiatalság mindent szívesen hallgat, még a fizikaórát is, ha érdekesen mondják nekik, első sorban az előadó varázsán múlik.
Gyenes Károly:
– De azért a tárgyon is múlik, mert egy táj, egy utca, egy épület története, legendája, kalandja, az azért elég izgalmas tud lenni.
Bolla Dezső:
– Hát a Pitagorasz-tételnél izgalmasabb, ha a Dunáról beszélek, az biztos. Ha elkezdem mondani azt, hogy ez a Duna ez előtt százhúsz évvel egy kilométer széles volt itt a szigetcsúcsnál. Tartott a HÉV-megállótól a túlsó part domboldaláig. Hogy itt ömlött a víz, jött az árvíz… – hát, egyből odafigyelnek. De ahhoz, hogy az ember érdekes legyen, sok minden kell. Elsősorban tárgyismeret, mert a tudás bizalmat, érdeklődést gerjeszt. Az embernek az előadás módjával is hatni kell a hallgatóságra.
Gyenes Károly:
– Sokat jelent egy hely, egy település életében a honismereti munka, azt hiszem, ezt nem lehet túlértékelni. Gondolj arra, hogy a csaknem hat évtizedes honismereti munkád során mennyi értéket bányásztál ki, mennyi értéket mentettél meg.
Bolla Dezső:
– A mozgalom bányászta ki, a mozgalom mentette meg, a honismereti kutatások tették lehetővé, hogy megszülethettek a monográfiák, a helytörténeti gyűjtemények. Sajnos, az értékőrzés és a politika sokszor egymás ellen hat. Itt, Csepelen például leveszik az emléktáblákat, amelyeknek a szövege nem tetszik a hatalomnak, leverték Medgyessy Ferenc domborműveit, mert munkás témájú volt. A szocializmusban leverték az épületekről, például a lánchídról is, a királyi címereket, most visszahelyezik őket, nagyon helyesen, de most meg leverik a népköztársasági címereket onnan is, ahol az az épületdíszítés része volt.
Ezek mind harci kérdések voltak azokban az években, tehát az aktuális politikai helyzet rendezi át az értékeket. Most éppen úgy tűnik, 2010-ben kezdődött a magyar történelem. leveszik azt az emléktáblát, amin az van, hogy építette a Csepel Művek. Tehát, az eseményektől távolodva változik a történelemfelfogás, mint ahogy eltűnnek azok az emberek is, akik élvezői vagy szenvedői voltak a kornak, lásd a szent István közgazdasági iskola tanári kara. Elképzelem, mit érzett Danhauser Rezső 1950-ben ahhoz képest, amit képviselt 1938-ban. Szóval, kétségtelen, hogy Csepelnek volt baloldali múltja, és volt kommunista múltja, kétségtelen, de a mitizálás sokkal nagyobb volt, mint a valóság.
Gyenes Károly:
– Magánélet?
Bolla Dezső:
– A csepeli iskolában ismertem meg a feleségemet, és ez a házasság tart most már ötvennégy éve. két gyerekünk van, a lányunk ötvenegy éves, a fiam idén lesz ötven. A lányom a közgázon végzett, a bankszakmában dolgozott, három lányunokánk van, a legnagyobb Angliában végzett egyetemet, ott él, a középső most kezdte a középiskolát, a pici meg másodikos. A fiúnk a Mol-nál dolgozik, itt vett házat Csepelen.
Gyenes Károly:
– Te honnan mentél nyugdíjba?
Bolla Dezső:
– Én a Csepel Galéria Helytörténeti Gyűjteményétől mentem nyugdíjba, de most is könyvet írok, előadásokat tartok, úgyhogy a honismereti munkám nem ért véget, nem is fog talán, amíg élek.
Készült 2017 februárjában
