Frank Iván (1960) – Lépcsőfokok I.

Frank Iván – Lépcsőfokok I.

Érettségi éve: 1960

újságíró, szerkesztő

„Hullámzó teljesítményű tanuló voltam”

1960-ban érettségizett az I. István közgazdasági Technikumban. Tanárképző főiskolán diplomázott népművelés–pedagógia szakon, majd elvégezte a Bálint György Újságíró Akadémiát. Első munkahelye az OTP XVI. kerületi fiókja volt. Újságírói pályafutását 1965-ben kezdte az akkor induló Ifjúsági Magazinnál, majd kisebb nagyobb megszakításokkal az Ifjúsági lapkiadó Vállalat lapjainál dolgozott. Alapítója a Staféta című havilapnak és a Polip rockmagazinnak.

Az 1990-ben induló kurír című napilap egyik alapító munkatársa, a belföldi szerkesztőség vezetője 1993-ig, majd a Griff című hetilap rovatvezetője, később a Népszava főszerkesztő-helyettese. 1995-ben visszatért a kurírhoz, 1998-ig, a lap megszüntetéséig a riport rovatot vezette. Ebben az időben, egészen 2000-ig, a Magyar Sajtó című hetilapot is szerkesztette. 2000–2009- ig az FHM magazin, majd a STORY magazin olvasószerkesztője.

Dolgozott televíziós szerkesztőként is, jelenleg a Civil Rádióban szerkeszt magazinműsorokat. 2014-ben Aranytoll-díj szakmai elismerésben részesült. Nős, három gyereke és öt unokája van.

Kun Zsuzsanna:

– 1956. A magyar történelem meghatározó eseményei zajlottak azon az őszön. Te akkor kezdted a középiskolai tanulmányodat az I. István Közgazdasági Technikumban. Tizennégy évesen mit értettél meg mindabból, ami akkor történt.

Frank Iván:

– Ha nem is mindent, de azt hiszem, a lényeget igen. Gyerekként sok mindent láttam és tapasztaltam az akkori viszonyokkal kapcsolatban. Tizennégy évesen, mondhatom, rendszeres újságolvasó  voltam, emlékszem, kollégistaként minden reggel néhány osztálytársammal a portára mentünk, ahol akkor már ott voltak a napilapok: szabad Nép, Népszava, Magyar Nemzet. Természetesen először az utolsó oldalt böngésztük, az volt a sportrovat, de minimum átlapoztuk az újságokat. Amiket olvastam, többnyire nem voltak azonosak a tapasztalataimmal, az érzéseimmel, de azért ötvenhat őszén már az újságokból is érezni lehetett, valami érlelődik, valami erjed. és a későbbieket jól vezette fel Rajk és társai újratemetése, akkor már hallottam a Petőfi-körről, olvasni lehetett az egyetemeken folyó vitákról. szóval, azt hiszem az volt a lényeg, hogy az emberek változást akartak, és tettek is azért, hogy ez bekövetkezzen.

Kun Zsuzsanna:

– Vidékről kerültél Budapestre, és éppen ebbe a technikumba. Honnan tudtad, hogy létezik, miért éppen ide jelentkeztél?

Frank Iván:

– Általános iskolába kiskunhalason jártam. Ami egy alföldi kisváros, régen a mezővárosok közé tartozott. Halason a nagyszüleimmel laktunk édesanyámmal, nagyon szegényen. Nagyapám első világháborús hadirokkant volt, többször sebesült a lábán, csak nagyon nehezen járt. A kezét is átlőtték, fogni alig tudott. Ráadásul nagyon erős halláscsökkenése volt, úgy mondták, hogy nagyot hallott. szóval normális fizető állásba nem tudott elhelyezkedni, pedig kereskedelmi akadémiai végzettsége volt. Időnként kapott könyvelői állást, de a hallása miatt nem tudta rendesen végezni a munkáját.

Nagyanyám kilenc gyereket szült, amíg bírta, dolgozott a halasi baromfi-feldolgozóban, de mire én iskolás lettem, már csak a háztartást vezette. édesapám munkaszolgálatosként 1942-ben, négy hónappal a születésem után, a Donnál vesztette életét, soha nem derült ki, hogy pontosan milyen körülmények között. édesanyámat 1944 áprilisában a keleti pályaudvarról vitték el a rendőrök, miközben éppen vonatjegyet szeretett volna venni, hogy Halasra utazzunk. Előbb gyűjtőtáborba került, majd Auschwitzba hurcolták. Csodával határos módon életben maradt, de szinte csontvázzá fogyva, súlyos tüdőbetegséggel jött vissza a lágerből. sokáig kórházban volt, amikor felépült, a halasi könyvesboltban kapott állást.

Az ő fizetéséből éltünk, meg abból a néhány forintból, amit a testvérei küldtek havonta segítségül. szóval nagyon szegények voltunk, tehát amikor pályaválasztásról esett szó, a gimnázium, ami semmilyen szakképzettséget nem adott, szóba sem jöhetett. A cél az volt, hogy mindenképpen érettségizzek, de minél előbb legyen valami kenyérkereső foglalkozásom. és, bár engem nem vonzott semmiféle gazdasági pálya, hajlandó voltam a nagyapám nyomdokaiba lépni. legalábbis azt hittem, hogy majd így lesz. Az I. István technikumot egy listából választottuk, amin a továbbtanulási lehetőségeket sorolták fel. Ide ráadásul felvételizni sem kellett, és volt az iskolának kollégiuma, ami végleg eldöntötte a jelentkezésemet.

Kun Zsuzsanna:

– De te magad milyen pályát választottál volna? Volt már konkrét elképzelésed?

Frank Iván:

– Nagyon erősen humán érdeklődésű voltam. Ahogy a család is, egyébként. Ehhez még az is hozzájárult, hogy édesanyám könyvesboltban dolgozott, ennél fogva nagyon hamar megszerettem az olvasást. Nálunk nem volt olyan este, hogy ne könyvvel a kezünkben ültünk volna le, anyám, a nagyszüleim és én is. Ráadásul még meg is beszéltük sokszor az olvasásélményeinket.

Persze, sok minden szerettem volna lenni korábban: orvos, vegyész, katonatiszt – ezek mind valamilyen olvasmányélmény alapján jutottak eszembe. Egyik nagybátyám műbútorasztalos volt. Volt idő, amikor ez a pálya vonzott. Már tíz-tizenegy éves koromban nagyon helyes kis bababútorokat fabrikáltam. Ám amikor komolyra fordult a dolog, akkor már mindenképpen valami humánértelmiségi pályára vágytam. A tanári pálya vonzott, aztán, később eljátszottam a gondolattal, hogy író legyek. Ám, hogy minden kacskaringó nélkül elérjem, amit szerettem volna, a gimnáziumot kellett volna választanom, ahogy a jól tanuló osztálytársaim tették. A halasi Szilády Áron Református Gimnázium akkoriban egyébként egy nagyon jó hírű, erős iskola volt. Egyébként a városban a gimnáziumon kívül csak szakmunkástanuló intézetek, és egy mezőgazdasági technikum volt. Arról pedig lebeszéltek otthon, bár én lehet, hogy nem bántam volna. Az egyik nagynéném éppen azt végzett, igaz Kecskeméten.

Kun Zsuzsanna:

– Nem volt nehéz elszakadni a várostól, a barátaidtól, az otthonodtól? Nem féltél az újtól, a nagyvárostól?

Frank Iván:

– Határozottan kell mondanom: nem. Ami nem azt jelenti, hogy nem szerettem a barátaimat, az osztálytársaimat, magát a várost. Nagyon is szerettem. De volt bennem valami, ami a nagyvárosba vonzott. és, bár sem anyám, sem a nagyszüleim nem fogták túl szorosra a gyeplőt, mégis valamilyen függetlenségre, szabadságra vágytam. Szabadságra, ami ma is a legfontosabb számomra. Arra, hogy kikerüljek az ő hatáskörükből, valami mást tapasztaljak. Tisztában voltam vele, hogy a kollégiumi lét nagyon sok kötöttséggel jár, de vágytam arra a kortársi közösségre, amin belül függetlenül és szabadon cselekedhettem. Ez valószínűleg abból is adódott, hogy meglehetősen kalandos gyerekkort értem meg, elég bevállalós voltam, és édesanyám, a nagyanyám folyamatosan aggódtak értem.

Csak egy példa: felvettek a kiskunhalasi Kinizsi ökölvívó szakosztályába, ahol korosztályos bokszoló lettem, de amikor az anyám ezt megtudta, mindent elkövetett, hogy abbahagyjam. Szóval, például az ilyen ügyekben szerettem volna magam dönteni, és azt gondoltam, hogy ez, majd ha távol leszek, így is lesz. Később kicsit persze csalódnom kellett, de ezt akkor nem tudhattam. És volt még valami. Bár előre bocsátom, mindennek dacára nekem élményekkel teli, tulajdonképpen nagyon szép gyerekkorom volt, mégis, a szegénység néhány következményét nagyon nehezen viseltem. A polgári létben élő osztálytársaim összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek: szépen berendezett lakásokban, ahol fürdőszoba, angol vécé volt, legtöbbjüknek volt saját szobája… Mi egy nádfedeles házikóban laktunk, ahol a verandát minden nyáron „sározni” kellett, én a nagyszüleimmel aludtam egy szobában, anyámnak kellett a különszoba a betegsége miatt, amibe gyakran visszaesett.

A bútorok szedett-vedettek voltak, a konyhában például nem akadt két egyforma szék… és bár az nem fordulhatott elő, hogyha valamelyik barátom hozzánk vetődött nem tellett volna egy szelet zsíros kenyérre, de ennél több soha. Nem folytatom, el lehet képzelni, hogy ettől bizony időnként rossz volt a közérzetem. Ezért volt az, hogy sokkal jobban éreztem magam például azoknál az osztálytársaimnál, akik a környező tanyákon laktak, az ötvenes években meglehetősen nagy szegénységben, hiszen ez volt az a korszak, amikor a padlásokat kisöpörték. De ott is jutott nekem, ha ott voltam, egy karéj kenyér egy kis szalonnával. A mai napig a számban érzem a kicsit savanykás, barnás parasztkenyér ízét. ott jól éreztem magam. szerettem a földet, az állatokat, még a paraszti munkát is. Nyarakon dolgoztam is szőlőkben, földeken.

Kun Zsuzsanna:

– Apa nélkül nőttél fel. Gondolom, a nagyapáddal már a koránál fogva is nehezebben kommunikálhattál. Volt-e valaki, aki számodra a férfimintát jelenthette? Aki azért valamilyen példát jelentett számodra.

Frank Iván:

– Igen, volt. Az egyik osztálytársam édesapja, Szekulesz Istvánnak hívták, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, szinte a fiaként szeretett. Pista bácsinak kisebb földbirtoka volt korábban, amiből alig maradt meg neki valami, és akkoriban fuvarozással, és ló kereskedéssel foglalkozott. kupec volt, ahogy akkoriban nevezték. szóval minden héten egy-két napot iskola után náluk töltöttem. Nagyon hamar megtanultam a lovakkal bánni, segítettem a lovászoknak, a kocsisoknak, elvégeztem ezt-azt az istállóban meg az istállón kívül. De senki ne gondolja, hogy ezért lehettem náluk. A munka önként vállalt és örömteli volt. Ráadásul Pista bácsinál mindig akadt átmenetileg kisebb termetű ló, a hátára pokrócot terítettünk, azt lefogtuk egy hevederrel, rá a kantárt, zablát adtunk a szájába, aztán kedvünkre lovagoltunk. sokszor náluk ebédeltem, és Pista bácsi sokszor dugott néhány forintot a zsebembe, hogy vegyek rajta fagylaltot. és sokat beszélgetett is velem, miközben dolgoztunk mindketten. olyan bajsza volt, mint most nekem.

Kun Zsuzsanna:

– Térjünk vissza ötvenhat őszére. Pestre vittek, bekísértek a kollégiumba. Milyen érzés volt egy teljesen új környezetbe kerülnöd?

Frank Iván:

– Először is nem vittek, hanem magam utaztam. És magam villamosoztam a kollégiumba. Meg kell jegyeznem, hogy az iskola és a kollégium abban az évben költözött vissza a Mester utcába, mert átmenetileg a Bethlen téren működött. Számomra ez azért volt érdekes, mert az egyik nagynéném a Garay utcában lakott, ami nagyon közel volt a térhez. Amikor jelentkeztem, még így volt, de szeptemberben már rendben volt a Mester utcai épület. szóval egyedül közlekedtem, ami azért nem volt nehéz, mert a korábbi nyarak egy részét mindig Pesten töltöttem valamelyik nagynénimnél, egyedül vonatozva, és a városban egyedül közlekedve már tizenegy éves koromtól. Azt kérded, milyen hatással volt rám az új környezet?

Emlékszem, várakozással vegyes izgalom volt bennem. De alapvetően tetszett, amit láttam, és amin egy mai, máshoz szokott diák valószínűleg elborzadna: nem túl nagy szobák, emeletes ágyak pokróccal letakarva, egy-egy szobában nyolc-tíz ágy is volt…, de ahogy felmentem a lépcsőn, az előtérben egy pingpongasztal állt, és velem egykorú srácok játszottak, a többiek pedig beszélgetve figyelték a játékot. A kollégium igazgatójánál jelentkeztem, aki elvezetett abba a hálóba, ahol a helyem volt, a szekrénybe beraktam a cuccomat. és rögtön a pingpongasztalhoz mentem, bemutatkoztam, és néhány perc múltán már beszélgetésbe is elegyedtem a többiekkel. Örültem, hogy ott lehettem.

Kun Zsuzsanna:

– Ilyen könnyen ismerkedő, barátkozó voltál?

Frank Iván:

– Nem tudok erre egyértelmű választ adni. Nem mindig volt ez így, de akkor igen, az első perctől kezdve nem volt semmi szorongás bennem, úgy éreztem, hogy elfogadtak a többiek, pontosabban elfogadtuk egymást. Mindannyian vidékiek voltunk, sokan, magam is, enyhe vagy erős tájszólással beszéltünk, és talán már az első perctől éreztük, hogy itt egy kicsit egymásra leszünk utalva. A kollégiumigazgató – Tóth Gyulának hívták –, egy magas, szőke, félrefésült hajú fiatalember volt, bár mi nem láttuk annyira fiatalnak. Meglehetősen konzervatív benyomást keltett, a nevelési elveit tekintve az is volt, nem mindig tolerálta a dolgainkat, érdekes, azt már az első perctől éreztük, hogy vele nem lesz annyira könnyű.

Bár végtelenül tisztességes, jó szándékú ember volt, azért gyakran olyasmit próbált megkövetelni tőlünk, aminek mi nem sok értelmét láttuk, ezért sokszor előfordult, hogy valamilyen egységfrontba tömörültünk vele szemben. És gyakran előfordult, hogy az igazgató úr valami olyasmit gondolt, hogy magam valami szervezője lehetek az egységfrontnak, többször állt kifelé a rudam a kollégiumból.

Kun Zsuzsanna:

– Ne szaladjunk ennyire előre. A kollégiumot tehát hamar megszoktad, de mi volt a helyzet az iskolában? Vidékiek és pestiek voltak egy osztályban, nyugodtan lehet mondani, hogy más és más kultúrából érkeztetek. Nem fakadtak ebből komoly ellentétek?

Frank Iván:

– Lehet, hogy furcsa, amit mondok. A mi osztályunk volt a c osztály, ami fiúosztály volt, akkoriban még nem volt az Istvánban koedukáció. Az A és a B osztály csak a lányoké volt. Akkor is úgy láttam, és ma is úgy látom, hogy ez – nagyon sok hátránya ellenére –egy dologban biztos, hogy pozitív hatású volt: az osztály „egyneműsége” nagyon sok konfliktustól óvott meg bennünket. Így, bár gyakran cukkoltuk egymást – a pestieket a vidékiek és fordítva, ez soha semmilyen komoly ellentétet nem jelentett. Nagyjából fele-fele arányban voltak az osztályban kollégisták és bejárók, de soha nem szakadt szét ennek mentén az osztály. kicsit fellengzősnek hangzik, és egyáltalán nem jellemző a kamaszok világára, de merek úgy fogalmazni, hogy tiszteltük egymást. Pedig az osztályba nem is akármilyen pestiek jártak. A bejárók többsége a környéken, Ferencvárosban lakott, annak is azon részében, ami városszerte elég híres, hírhedt volt.

A Haller tér környékéről, ahol egy messziről híres szegénynegyed élte az életét, ahonnan a legendás ferencvárosi vagányok jó része származott, A Ferenc tér környékéről, ahol később csak akkor tudtunk biztonságban átmenni, miután Csia és a többiek a dzsumbujból közölték velük, hogy mi a védelmük alatt állunk. De ez volt a helyzet a Dandár utcaiakkal is, bár egy alkalommal Németh Laci osztálytársamat azért megkísérelték megfélemlíteni. Az iskola ennek a környéknek a közepén foglalt helyet, és a legtöbb iskolai buli némi utcai „vitával” ért véget.

Kun Zsuzsanna:

– Maradjunk még mindig ötvenhat őszénél. Hol voltál október huszonharmadikán? Mit láttál, mit hallottál a tüntetésről. Hogyan fogadtátok mindazt, ami történt?

Frank Iván:

– október huszonharmadika keddi napon volt, amikor néhány kollégiumi társammal együtt kimehettünk a kollégiumból, mert egy tánciskolába jártunk, ami a király utca, akkor Majakovszkíj utca és a Nagykörút sarkán volt. Bár magam választottam a kollégiumi létet, azért mindent elkövettem, hogy gyakran mehessek ki a kollégiumból, ezért még a tánciskolát is bevállaltam. Pontosan már nem emlékszem, de úgy este hét óra körül lehetett, amikor a nyitott ablakon át behallatszott, amint egy tömeg azt skandálja, „Aki magyar velünk tart”. Persze rohantunk az ablakhoz, és kinézve láttuk, amint egy hatalmas tömeg a körút közepén, széltében teljesen elfoglalva az úttestet, közeleg. Ha jól emlékszem, szinte szemben volt a Vörös csillag nevű mozi, és amikor a tömeg eleje a mozihoz ért, az kezdte skandálni, hogy: „le a vörös csillaggal!” ott hagyva a tánciskolát, lerohantunk, és beálltunk a sorba.

Együtt vonultunk végig velük a Hősök teréig, a Sztálin szoborig. Ekkor más sötét este volt, és hozzákezdtek a szobor ledöntéséhez. Ami nem ment könnyen. A tömeg sokszor hangosan nevetve reagált a sikertelen kísérletekre, amikor teherautókhoz kötött kötelekkel próbálták elhúzni a monstrumot, és egymás után pattantak el a vastag hajókötelek. Végül hegesztőpisztolyokkal a csizmaszár fölött sikerült elvágni az anyagot, és csörlőkkel, drótkötéllel sikerült lerántani Sztálint a földre. Azt az örömujjongást, ami akkor tört ki, amikor a szobor földet ért, leírni sem lehet.

Kun Zsuzsanna:

– Erre, hogy ez fog történni, fel voltatok készülve? Tudatosan csatlakoztatok a tüntetőkhöz, vagy jó kis balhénak gondoltátok, hogy csatlakoztok.

Frank Iván:

– Konkrétan erre nem voltunk felkészülve. De, ahogy már mondtam, azt éreztük, észleltük, hogy valami készül. Hogy az emberek változást akarnak. Hogy tudatosan csatlakoztunk volna? Azt ennyire konkrétan nem mondanám, de nagyon jó érzés volt ott lenni. És persze egy tizennégy éves srácnak ráadásul jó balhénak is tűnt részt venni valami teljesen szokatlan eseményben. Ha tovább folytattuk volna az estét, azt talán lehetett volna valami tudatos állásfoglalásnak tekinteni. A szobor ledöntése után ugyanis azok a teherautók, amik korábban lehúzni próbálták a szobrot, emberekkel megpakolva elindultak a rádióhoz. Ha a szép nevű, nálunk egy évvel idősebb kollégiumi társunk le nem beszél róla bennünket, mi is ott kötöttünk volna ki, engem már a teherautóról rángatott le, hogy muszáj bemennünk a kollégiumba, mert balhé lesz, a Tóth majd jól megbüntet bennünket.

Jellemző egy tizennégy éves reakciójára, ja, hát ha balhé lesz a Tóthal, akkor persze, menjünk. Mire nagy nehezen beértünk, mint egy méhkas, nyüzsgött a kolesz, még a diri is elfelejtett letolni bennünket, csak kérdezték, mit láttunk, mi történt. Este tizenegy körül lehetett, és hamarosan lövéseket hallottunk. Ezek volta azok az első lövések, amik a rádiónál dördültek el, és amivel kezdetét vette a forradalom és a szabadságharc.

Kun Zsuzsanna:

– Ti ezt akkor annak neveztétek?

Frank Iván:

– Természetesen akkor még nem. Ha jól emlékszem, felkelés, így beszéltünk az eseményekről. Ami ezután történt a kollégiumban, hogy senkinek semmi baja nem lett, hogy volt mit ennünk a következő napokban, hogy, bár a közvetlen közelünkben dúltak a harcok, egy karcolás sem ért bennünket, az teljes egészében Tóth Gyula igazgatónak, Petinkének, Margit néninek és az ő férjének köszönhető. Az igazgató a lövések eldördülte után Sanyi bácsival, a pedellussal bezáratta a kapukat, az épületből se ki, se be, és, ha jól emlékszem már aznap este leköltöztette az egész társaságot a pincébe, ahol egész jó kis szállást rendeztünk be. De az is lehet, hogy ez csak huszonnegyedikén történt. Margit néni akkor este vacsoránál azt mondta, hogy aki akar, adjon hálát az Istennek, hogy ami történt, bekövetkezett. Tóth Gyula a közös imában nem vett részt, de nem is ellenezte, hogy megtörténjen.

Élelmiszerért szó szerint golyózáporban a Vendel utcába ment néhány kollégistával az igazgató, ahol egy állami gondozott intézet volt akkoriban, ott kaptunk tartós élelmiszereket: babot, lencsét, krumplit, lisztet, amikből Margit néni vezetésével ehető meleg ételt készítettünk közösen. Volt egy eset, amit el akarok mesélni. Egy alkalommal néhány felkelő az utcai kaput kifeszítve egy géppuskaállást próbált telepíteni a kapu alá, ahonnan tűz alatt tudták volna tartani a Dandár utcai sarkot, ahonnan ávós támadást várhattak. Margit néni férje, és mi néhányan éppen ki akartunk nézni az utcára, hogy lehet-e majd élelmiszerért menni, amikor megláttuk, hogy mire készülnek a felkelők. Petik úr, szép szóval kérte őket, hogy ne itt állítsák fel a harcálláspontjukat, mert az épületben több mint száz gyerek tartózkodik, és ha aknavetővel támadják őket, a gyerekek életét is veszélyeztetik.

A felkelők, akik közül többen meglehetősen ittas állapotban voltak, hirtelen, a géppisztolyt ránk szegezve fenyegetően fordultak felénk, és egyikük durván ránk kiabált, hogy hordjuk el onnan magunkat. Mire minden normális ember hanyatt-homlok menekült volna, de nem így Petik úr, a válaszul a botját felemelve szinte rájuk rontva kiabálta: „Nem szégyellik magukat, maguk forradalmárnak nevezik magukat, és képesek gyerekek életét feleslegesen veszélybe sodorni?” A fegyveresek ezt látva teljesen elképedtek, és váratlanul, szedve a fegyvereket, a cókmókjukat szépen elkullogtak a kapu alól.

Kun Zsuzsanna:

– Meddig maradtatok a kollégiumban?

Frank Iván:

– Ha jól emlékszem, a harcok elültével, huszonkilencedikén vagy harmincadikán jött értem a nagybátyám. Ő vitt el a Garay utcába, ahol aztán a következő heteket töltöttem. November negyedikén akartam Halasra utazni, akkorra volt vonatjegyem. A harcok akkor már lenyugodtak, úgy látszott, konszolidálódik a helyzet. Bár a nagynéném nem örült ennek, jártam a várost. A köztársaság térre is elvetődtem, ahol olyasmit láttam, ami elborzasztott: meglincselt, akasztott embereket. Ávósok voltak, és a mód, ahogy végeztek velük, az szörnyű volt. A következő alkalommal, amikor visszamentem a térre, a hullák már nem voltak ott, viszont egyetlen hatalmas gödör volt a tér: földalatti cellákat kerestek, mert a városi legenda szerint a föld mélyéből hangokat hallott valaki vagy valakik. De kiderült, nem volt ott semmi.

Nagyon sok arcát láttam a forradalomnak: láttam elszánt, lelkes, a jó ügyért tüntető, majd fegyvert fogó fiatal egyetemistákat, munkásokat, férfiakat és nőket, és láttam részeg lumpeneket, akik valamilyen módon fegyvereket szereztek, összevissza lövöldöztek, veszélybe sodorva mindenkit, akik a környezetükbe voltak. Láttam a kirakatokban dobozokat, amibe az emberek pénzt dobtak, hogy segítsenek azoknak, akik rászorultak, láttam a feliratokat, hogy „Őrizzük meg a forradalom tisztaságát!” De láttam megszállott harácsolókat, akik az áruházakat fosztogatták, húszasával cipelve a kor jellegzetes ruhadarabját, a lódenkabátokat. Negyedikén hajnalban aztán ágyúdörgésre, harci zajokra ébredtem, a szovjetek akkor kezdték meg a Budapest ellen az inváziójukat. Így aztán nem lett semmi az utazásomból. Ismét jött a pince, ezúttal a Garay utcában, ahonnan gyakran kilógtam, hajtott a kíváncsiság, de messzire soha nem jutottam, mert ezen a környéken is heves harcok dúltak. Aztán ennek is vége lett. Amikor a harcok után elindultam, olyan látvány fogadott, amit soha nem felejtek el.

A város szétlőve, a keleti környékén, a Rákóczi úton a járdán, az úttesten holttestek, leöntve klórmésszel, sokukra rátették az igazolványukat, az emberek gyalogosan, fáradt és elkeseredett arccal bóklásztak vagy siettek, a pályaudvar környéke tele tankokkal, ágyúállásokkal, a Rákóczi úton is tankok, köztük sok kiégett páncélautó, amit a nép már akkor „kádár kocsinak” nevezett, az autókban szénné égett emberi testeket, szovjet katonákat láttam, és láttam nagyon fiatal, többségükben azt hiszem ázsiai szovjet kiskatonákat a tankokon, a tankok mellett, kit ijedt, kit kíváncsi, kit közömbös arccal. És tanúja voltam, amikor pesti emberek tört oroszsággal győzködték ezeket a fiúkat arról, hogy nincs itt semmi keresnivalójuk, hogy itt igaz ügyért harcoltak. Annak is tanúja voltam, hogy a katonák közül sokan valóban azt hitték, hogy a szuezi-csatornánál járnak. De nem folytatom, később sikerült Halasra utaznom, és ott voltam egészen, ha jól emlékszem, január végéig, akkor kezdődött újra a tanítás az iskolában.

Kun Zsuzsanna:

– Még csak egy gondolatot a témával kapcsolatban: voltak-e politikai viták az iskolában a forradalmat követően? Voltak-e következményei például annak, ahogy Petikné, Margit néni viselkedett a forradalom napjaiban?

Frank Iván:

– Hogy voltak-e viták a tanári karon belül, arról nem tudok, nem tudunk. Az tény, hogy senkinek semmi bántódása nem volt, azt gondolom, hogy a tanáraink, bár biztosan nem voltak egy nézeten, mégis tisztelhették egymást, és senkinek nem akartak ártani. Az osztály viszont sokat változott: meghalt egy fiú a harcokban, nem ő maga harcolt, hanem kórházban feküdt, és egy akna éppen az ágyán robbant fel. Néhányan elhagyták az országot, néhányan meg egyszerűen nem tértek vissza az iskolába. Ha jól emlékszem, a kollégisták viszont mindannyian visszajöttek. Az eseményeket mi magunk is próbáltuk megbeszélni, a véleményünk és az érzéseink a tapasztalataink alapján eléggé ambivalensek voltak. Nagy viták nem alakultak, érdekes módon hamar visszatért az élet a korábbi iskolai kerékvágásba.

Kun Zsuzsanna:

– Beszélj arról, hogy milyen tanuló voltál? Milyennek láttad a tanáraidat? Kik voltak azok, akik esetleg hatással voltak a későbbi életedre akár pozitív, akár negatív értelemben.

Frank Iván:

– Hullámzó teljesítményű tanuló voltam. A hullámzás abból adódott, hogy rengeteg olyan benyomás ért Budapesten, a kollégiumban, az iskolatársaimmal kapcsolatban, ami elvonta a figyelmemet a tanulásról. csak néhány új dolog, ami elkápráztatott: havonta többször színházba, moziba mentem, koncertekre jártam, az iskolában nagyon sok kulturális programon vettem részt, a nap huszonnégy órájában a kortársaimmal voltam, a kollégium koedukált volt, mi az első emeleten, a lányok a harmadikon laktak, nagyon hamar sok barátom lett a lányok között is, megtanultam táncolni, eljártunk más iskolákba táncestekre, megtanultam fényképezni, Tóth igazgató Úr, és az osztályfőnököm, Győrffy tanár úr gyakran vitt néhányunkat budapesti sétákra, lassan megismertem a város történelmi emlékeit, múzeumokat látogattam, és nem utolsósorban meccsekre, sporteseményekre jártunk rendszeresen. Én még ötvenhat őszén láttam klubmeccseken futballozni puskást, kocsist, Bozsikot, Hidegkútit… és rengeteget olvastam.

Akkor már magyar, német, francia, amerikai klasszikusokat, zömében. Szóval volt oka annak, hogy nem mindig a megtanulandókra koncentráltam. A tanáraim? Kezdjük a negatív hatásokkal. Miközben általános iskolában nagyon jó matematikusnak bizonyultam, itt már elsőben sikerül elsikálnom magam. Bíró tanár úr, a matektanárunk, ugyanis azzal kezdte oktatni a tantárgyát, hogy fel kellett mondani az egyszeregyet. De nem akárhogy. Ő nagyon gyorsan kérdezett, és nekünk nagyon gyorsan rá kellett vágni a helyes eredményt. Ha megbotlott a nyelved, pláne, ha a kapkodásban eltévesztetted a helyes választ, a tanár úr lentről fölfelé rád nézett, és azt mondta: „Igen! Jó! Marhaság! Tízszer!” Ami azt jelentette, hogy tízszer le kellett írni az egyszeregyet. Ami nem kis munka. én meg, aki persze tudtam jól az egyszeregyet és még sok minden mást is, azért a kapkodásban tévesztettem, de nem voltam hajlandó azzal tölteni az időmet, hogy elvégezzem a büntetést.

Ennek az lett a következménye, hogy a tanár úr minden órán számon kérte rajtam az irományt, és mert nem volt, beírta az egyest. Két hónap alatt sikerült ilyen módon talán tíz karót is begyűjtenem.

A feleleteim, a dolgozataim eleinte még jók voltak, ezért nem buktatott meg, de kettes lettem matekból. Ettől kezdve matematikával nem foglalkoztam. A házi feladatokat többnyire lemásoltam valakiről, a dolgozataim sorra kettesek, hármasok lettek, máig sem tudom, hogy találtam ki dolgozatíráskor néhány megoldást, ami jónak bizonyult. Így aztán nem lettem matematikus… De érdekes módon számvitelből, statisztikából, tervezésből, ahol azért szükség volt a matekra, kimondottan jó voltam. Ugye, mondtam, hogy humán érdeklődésű voltam, ezért például magyarból a legjobb osztályzatokat kellett volna produkálnom, de nem így történt, mert Margit nénivel néhányszor vitába keveredtem, érdekes módon például József Attilával kapcsolatban, akit kizárólag proletárköltőnek, kommunistának minősítette az akkori tananyag, de én olvastam „istenes” verseit is, és bátorkodtam ezt az órán is hangoztatni.

Így aztán meg kellett általában a négyessel elégednem. Na jó, ennyit a negatívumokról. Két tanárom volt, akikről azt mondhatom, hogy meghatározó befolyással voltak a személyiségem alakulására. Egyikük Győrffy Árpád tanár úr volt, az osztályfőnököm. Biztosan igaz, hogy az idő sok mindent megszépít, és felnőtt fejjel az ember másképpen látja a dolgokat, de én azt hiszem, hogy nélküle más ember lettem volna. Egy apa nélkül felnövő fiú mindig keresi a mintát, amilyenné válni akar. Győrffy tanár úr a férfiasságával, a humorával, a pozitív életszemléletével számomra igazi mintává válhatott. Ez persze nem azt jelentette, hogy állandó békében, indulatok nélkül és kritikátlanul viszonyultam volna hozzá. Ő meg pláne nem hozzám. Voltak nagyon komoly egymásnak feszülések… Egy példa a kapcsolatunkra. Az osztály gyakran ment autóbuszos kirándulásokra néhány napra. Az egyik tavaszi szünetben volt egy ilyen kirándulás, ahová én nem tudtam befizetni, de, ha jól emlékszem, valamiért büntetésben is voltam anyám részéről.

Odamentem az induláshoz, csak hogy elbúcsúzzam a többiektől, amikor a tanár úr látva, hogy ott vagyok egyszer csak azt mondta: „Gyere, szállj fel.!” Mondtam, nem vagyok befizetve. Egy pillanatra elgondolkodott, majd szokásos kézmozdulatával intett: „szállj csak be, majd megoldjuk!” És elmentem a kirándulásra, ahonnan viszont majdnem hazazavart, mert valami hülyeséget csináltam. És azt is szerettem, ahogy tanított. számvitelt és pénzügyet. „Így van ez az életben?” tette fel gyakran a kérdést egy-egy tananyag kapcsán. Aztán maga adta meg a választ, ami vagy így szólt: „Egy fenét van így!” vagy így: „Hát persze, hogy így van!” Szóval próbálta az élethez igazítani a tanultakat. A másik tanárom, aki viszont, nagyképűen szólva a szellemi fejlődésemre volt nagy hatással, az Laki Pál tanár úr volt. Ő politikai gazdaságtant tanított, magyarul marxizmust, és tanárként roppant pedáns, nagyon szigorú volt.

Hogy őszinte legyek, a kapitalizmus politikai gazdaságtana számomra akkor nagyon érdekes és elgondolkodtató volt, és a tanár úr ezt csillogó logikával, meggyőzően tanította. A szocializmussal már korántsem volt ilyen egyértelmű a helyzet. sem neki, sem nekünk. Az viszont tény, hogy az érdeklődésem a társadalmi problémák, a közügyek iránt az ő óráin, a vele való beszélgetések során formálódott, és meghatározta, vagy inkább előkészítette, hogy később az újságírói, szerkesztői pályát válasszam, és az váljék igazi hivatásommá. De! Laki tanár úr egy ideig kollégiumi nevelőtanárunk is volt, és ő volt az, aki ötvenhatban, ötvenhétben olyan zenével ismertetett meg bennünket, amit addig csak a nagy nehezen fogható, agyonzavart nyugati adókon hallhattunk.

Ez a zene részben az amerikai dzsessz, de ami igazán „forradalmi” volt, a rock and roll. Fats Domino, Little Richard, Bill Haley, Chuk Berry zenéjével ismerkedtünk, és táncoltunk rájuk azokon a kollégiumi klubdélutánokon, amiket a tanár úr engedélyezett, mi több, szervezett. Érdeklődésem a számomra érthetetlenül „könnyűzenének” minősített beat, rock műfajok iránt ekkor, ezáltal alapozódott meg, és ennek szintén szerepe lett abban, amilyen újságíróvá váltam. Harmadszor pedig neki köszönhetem, hogy képes voltam odaállni sok ember elé, hogy megtanultam használni a hangomat, hogy egy sor gátlást győztem le magamban azáltal, hogy volt az iskolában egy színjátszó kör, aminek hamarosan oszlopos tagja lettem. „Mester utcai Nemzeti Színház”, így neveztük magunkat, a tanár úr pedig bennünket „sanzsánoknak”, ami ugye színjátszót jelent. Nagy sikereink voltak, főleg Karinthyt, Molière-t, Bródyt játszottunk.

Kun Zsuzsanna:

– Arra emlékszel-e, milyen volt az élet az iskolában akkoriban? Milyen volt a légkör? Hogyan alakult a osztályotokban a közösség?

Frank Iván:

– Amire nagyon jól emlékszem, az az, hogy a tanáraink, a kollégiumi nevelőink arra ösztönöztek bennünket, hogy legyünk büszkék arra, hogy ebbe az iskolába járunk. Nekünk akkoriban még volt egyensapkánk, bocskai sapka, amit kötelező volt hordani, és persze, mi igyekeztünk elbliccelni a sapkaviselést, de érdekes módon az, hogy büszkék legyünk az iskolánkra, többségünknek, de nekem biztosan, bejött. Hogy milyen volt az élet? Hogy változatos kulturális élet folyt az Istvánban, arról már beszéltem. De legalább annyira gazdag volt a sportélet is. A testnevelő tanárunk, Bánki Ferenc a magyar középiskolás kosárlabda-válogatott edzője volt, a válogatott „kemény magja” az iskolából, sőt, az osztályunkból került ki. De véresen komoly iskolai sportbajnokságok is voltak szinte minden sportágban. A foci a Húsos-pályán, az atlétika a Fradi pályán, az úszóbajnokság a császár uszodában zajlott. Mi kollégisták, rengeteg szabadidőnket töltöttük a tornateremben, főleg kosaraztunk. Az osztályunk pedig a négy év során nagyon összekovácsolódott.

Viták főleg hétfő reggelenként voltak, egy-egy foci bajnoki forduló után: szurkolásban ugyanis megoszlott az osztály, voltak, akik a Honvédnak drukkoltak, voltak MTK-szurkolók, de többségben a Fradit favorizálók voltak, köztük én is. és mi már akkor a többpártrendszer hívei voltunk: az osztályban megalakult a kabátosok és a pulóveresek pártja. A kabátosokat mai értelemben konzervatív értékrendűeknek nevezném, ők voltak a szépen öltözködő, jól tanuló, tekintélytisztelő, alkalmazkodó fele az osztálynak, míg a pulóveresek liberális, szabadelvű értékeket vallottak: ezt hirdette az öltözködésük, a szabadságvágyuk, az, hogy próbálták az iskolai rend korlátait feszegetni. persze, mindezt inkább egymás cukkolásával nyilvánítottuk ki, de azért voltak néha komolyabb vitáink is.

Kun Zsuzsanna:

– Barátok, szerelmek?

Frank Iván:

– Voltak. A kollégiumban volt egy hármas: szekeres István, Varga Gyula és frank Iván, mindhárman pulóveresek, akik igyekeztek mindent elkövetni, hogy jól érezzék magukat. és ez nem ment mindig a szabályok megszegése nélkül. A társaság tagja volt még Halász Jóska is, a pecás, csakhogy ő kevesebb balhéban volt benne, meg kabátos is volt. Egy elrettentő történet a rémes hármasról. Egy este kicsit unatkoztunk, ezért úgy döntöttünk, hogy a második emelet egyik ablakából célba dobálunk a szemben lévő ház kéményére. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a szekeres erre másképpen emlékszik, de az ő verzióját tőle kell megkérdezni.) szóval dobáltuk, ami a kezünkbe került.

Aztán a Gyula kezében egyszer egy tintásüveget láttunk, amit ahogy a kezébe vette, már dobta is. De nem a kéményt találta, hanem egy ablakot betörve egy békésen vacsorázó család asztalán landolt a tintásüveg. Nem részletezem, egy idő múlva a kapuban megjelent egy férfi, két gyereket kézen vezetve, hatalmas tintafoltokkal az arcukon, és Tóth igazgatónak köszönhetően, aki megígérte, hogy kegyetlenül megbünteti majd az elkövetőket, végül nem fordultak a rendőrséghez. Hogy ki volt a tettes, hónapokig nem derült ki, a betyárbecsület egészen addig tartott, amíg, már negyedikben, a Győrffy tanár úr és Mitnyán igazgató úr csellel ki nem szedte egy osztálytársunkból az igazságot. szegény Gyulát akkor halmazati büntetésként kicsapták az iskolából, de szerencsére levelezőn ugyanott hamarosan leérettségizett. A sors fintora: Gyulából a tököli fiatalkorúak börtönének nevelőtisztje lett, onnan is ment nyugdíjba.

A bejárók között is voltak jó barátaim, kivel együtt bandáztunk, kivel meg a közös irodalmi érdeklődésünk hozott össze. Szerelmek? Voltak. A társkapcsolatok minden formáját kipróbáltam, nagyon szép élményeim vannak abból az időből.

Kun Zsuzsanna:

– Nagyon kevés hely maradt a továbbiakra. Ezért csak dióhéjban: milyen volt az a fiatalember, akit Frank Ivánnak hívtak, és kilencszázhatvanban leérettségizett a tecnikumban?

Frank Iván:

Röviden: nyitott, nagyon sok minden iránt érdeklődő srác, aki kész volt arra, hogy az úgynevezett nagybetűs élet mindenféle kalandjával szembe nézzen. Aki ugyan nem akart könyvelő, pénzügyi előadó lenni, de tisztában volt a helyzetével. Egyáltalán nem okozott gondot, hogy az iskola elhelyezett az OTP tizennegyedik kerületi fiókjánál, ahol totó-lottó ügyintéző lett. Mondjuk, az hamar kiderült, hogy nem bírom hosszú távon az egyhelyben ülést, ezért hamar megtaláltam a megoldást: elhitettem a fiókvezetővel, hogy sokkal hatékonyabban tudom végezni a munkám, ha gyakran sorra látogatom a bizományosokat. Vásároltak egy Panni robogót, és én délutánonként már azzal robogtam Sashalom, Rákosszentmihály, Mátyásföld utcáin.

Kun Zsuzsanna:

– Aztán elég hamar az újságírást választottad hivatásodul. Hogy történt ez?

Frank Iván:

– Előtte még katona voltam, tartalékos tisztként szereltem le. Hogy ott mi minden történt velem és az hogyan hatott az életemre, már nem fér bele ebbe az interjúba. 1964-ben szereltem le, visszatértem az OTP-be, és 1965 nyarán Zamárdiban találkoztam egy Végh Miklós nevű újságíróval, aki novembertől az akkor induló Ifjúsági Magazinnál dolgozott. Zamárdi nyaralásunk alatt a csapatunk nagyon fontos kulturális missziót töltött be: eltűntettük a kertekből a giccsnek minősülő kerti törpéket. kalandos nyár volt, és ezt írtuk meg Törpeevők címmel a Magazin első számába, aminek megalkotásában sikerült bekapcsolódnom. szóval így kezdődött újságírói pályafutásom.

Egy időre aztán sikerült elcsábítani a konkrét szerkesztőségi munkától, egy barátom rábeszélésére elvállaltam, hogy az ifjúsági szervezet keretein belül diákújságíróknak, rádiósoknak képzést, illetve nyári tábort szervezzek. Tíz alkalommal szerveztem ilyen tábort, ami a Bálint György nevet kapta, és elég sok gondot okozott a rendszer akkori, különböző szintű vezetőinek, egészen a központi bizottságig. Ugyanis komolyan vettük a névadónk munkásságát, akinek egyik publicisztikája arról szólt, hogy az értelmiség feladata minden korban felháborodni, ha társadalmi igazságtalanságokat, embertelenséget, emberek manipulását, meg alázását észleli. A táborba érkezők első feladata egy fogalmazvány volt, aminek így szólt a címe. Mi háborít fel Magyarországon. és nyomatékosan kértük, hogy csak az írjon, aki képes őszintén feltárni a gondolatait. El lehet képzelni, hogy milyen írások születtek főleg az iskolákkal, a KISZ-szel, de az egész rendszerrel kapcsolatban.

A legjobbakat aztán kiválogattuk, és bekerültek a tábor nyomdai úton előállított lapjába, aminek Írd és Mondd! volt a címe, és amivel előfordult, hogy nyomdai párttitkár kezébe került, be akarták tiltani, de szerencsére ezt sikerült megakadályozni. Ebben a táborban ugyan nem tudtuk tíz nap alatt megtanítani a szakmát, de egy szakmai alapállást, egy morálistartást azért sikerült átadnunk a középiskolásoknak. Igaz, az vezérelt bennünket, hogy a rendszer javítható, változtatható, el lehet tüntetni a közéletből a korrupt, autokratikus, műveletlen és korlátolt vezetőket, és ez akkor valósítható meg, ha több demokráciát teremtünk, az igazság hangoztatását tartjuk szem előtt, hogy a proletárdiktatúra idejétmúlt társadalmi berendezkedés, hogy lehetséges az adott körülmények között is jogállamot teremteni. A mai vezető újságírók közül, akik valamennyire a minőségi újságírás elkötelezettjei, sokan megjárták ezt a tábort. Néhány név: Friderikusz Sándor, Lambert Gábor, Tóth Vali, Nagy Csaba, Narancsik Ágota, orosz József, Márványi Péter György, Papp Ágnes és sokan mások.

Kun Zsuzsanna:

– Mi az amire a legbüszkébb vagy, amit elértél újságírói pályafutásod során?

Frank Iván:

– Az egyik, a tábor, amiről beszéltem. A második a staféta című havilap alapítása nyolcvanhatban, ami ifjúsági lap volt, és a kor legfontosabb kérdéseivel foglalkozott. Magam akkor már egészen biztos voltam abban, hogy az úgynevezett létező szocializmus zsákutca, hogy alaposan megérett a helyzet a demokratikus átalakulásra. A lapot tematikusan szerkesztettük. Néhány téma akkoriból: szegénység és gazdagság az országban, a korrupció, a hazai civil mozgalmak kibontakozása, (például Duna kör, Dialógus). Minden számot kivétel nélkül botrány kísért. Emlékezetes volt a KISZ harmincadik évfordulójára készített színes címlap, amin egy szétcsócsált torta és egy hervadt vörös Szekfű szimbolizálta az ifjúsági mozgalom lassú haldoklását. A lapot aztán hamarosan meg is szüntette a KISZ központi Bizottság, mondva, hogy a lap tartalma nem vág egybe, inkább messze esik a KISZ célkitűzéseitől.

A történethez az is hozzátartozik, hogy ebben az időben kiléptem az MSZMP-ből, aminek korábban tagja voltam. A szerkesztőséget, amelyik nagyon jó munkaközösséggé vált a másfél év alatt, szétzavarták. Engem gyakorlatilag eltiltottak a politikai újságírástól, aminek azért az a pozitív következménye is volt, hogy én alapíthattam meg az első magyar könnyűzenei havilapot polip címmel. (Az alcím pop-rock magazin volt.) A magazint egészen a rendszerváltás bekövetkeztéig, kilencven júniusáig szerkesztettem, és akkor csatlakoztam az akkor szerveződő kurír liberális napilap csapatához, és ez a harmadik, amire büszke vagyok. A lap ugyan bulvárlapnak indult, de miután igazából senkinek a szerkesztőségben nem volt fogalma arról, hogy mi az igazi bulvár, ezért, minőségi bulvárnak minősítve az eleinte naponta kétszer megjelenő újságot, tulajdonképpen egy olyan lapot hoztunk össze, amelyik liberális volt, amelyik érzékenyen reagált a közélet minden rezdülésére, amelyik a rendszerváltás időszakában őszintén és igazat szólva igyekezett tájékoztatni, véleményt formálni és szórakoztatni.

Mi úgy láttuk, hogy a legérdekesebb bulvár téma akkoriban a politika volt, azzal a különbséggel a többi laphoz képest, hogy igazat, hiteleset írjunk, és igyekeztünk ezt érdekesen, a korabeli sajtónyelvhez képest közérthető módon megfogalmazni. Itt a belföldi szerkesztőség vezetője voltam, tehát volt némi közöm ahhoz, hogy milyenné lettek a hozzám tartozó rovatok. sikerült itt is egy nagyon jó munka- és baráti közösséget összehozni, egy igazi szakmai műhelyt. Néhány név a szerkesztőségből: a főszerkesztő Szűcs Gábor volt, aki az egészet megálmodta, társfőszerkesztő volt Aczél Endre, főszerkesztő-helyettesek voltak többek között Nógrádi Gábor, Müller Tibor, Szilágyi János.

A rovatomban dolgozott többek között Kardos G. György, Szále László, Veszprémi Miklós, Cseri István, László Ágnes, T. Szabó Ervin, és nagyon sok tehetséges fiatal. kisebb megszakításokkal, amiknek többnyire egy bizonyos szerkesztővel való rossz kapcsolatom volt az oka, kilencvennyolcig, a lap megszűntéig dolgoztam a kurírnál, ami, a stafétához hasonlóan, a politika áldozata lett. Az első FIDESZ-kormány regnálása legelején megszabadult ettől a napilaptól, ami véleményem szerint ma is hiányzik a közéletből.

Kun Zsuzsanna:

– De a pályafutásod akkor még nem ért véget. Mi mindent csináltál azóta?

Frank Iván:

– Nagyon hosszú lenne felsorolni, ahány lapot főszerkesztőként, helyettesként, rovatvezetőként jegyeztem. De néhány azért talán belefér. Sorolva: Friderikusz Show, VHS-magazin, a Magyar Újságírók Szövetségének Magyar Sajtó című lapja. Egy ideig a Népszava főszerkesztő-helyettese voltam, vezettem rovatot a Respublika című lapnál, a Griff hetilapnál, szerkesztettem az FHM Magazint…

Volt idő, amikor élő televíziós műsort szerkesztettem az A3 televíziónál, ami azóta megszűnt. Minden voltam, a gyakornoktól a főszerkesztőig, televíziós szerkesztő, egyetlen műfajban nem dolgoztam, soha nem voltam rádiós. Ezt éppen most pótolom, tavaly nyár óta magazinműsort szerkesztek a Civil Rádiónál mint önkéntes, társadalmi munkában. Aztán könyveket szerkesztettem és szerkesztek. Tagja vagyok a MÚOSZ elnökségének, részben az oktatással, részben a szakmai érdekérvényesítéssel foglalkozom.

Kun Zsuzsanna:

– Kaptál mindezért valamilyen elismerést?

Frank Iván:

– Ebben az évben kaptam meg a szakma egyik legrangosabb elismerését, az Aranytoll-díjat, amit életműért kaphat az ember. Tudom, közhely, amit most mondani fogok: azt tartom a legnagyobb elismerésnek, hogy a mai napig megtalálnak különböző munkákat ajánlva, hogy nagyon sok barátom, jó ismerősöm, tanítványom volt és van, hogy nem tudok úgy elvetődni az ország bármelyik szegletébe, hogy ne bukkanjak régi emlékekre, emberekre, akik valamiért emlékeznek rám.

Kun Zsuzsanna:

– Az interjú terjedelme nem teszi lehetővé, hogy bővebben beszéljünk a magánéletedről, a családodról…

Frank Iván:

– Röviden: nős vagyok, feleségem szakmabeli, a klubrádió és a Best magazin munkatársa. Két lányom született, az első, Mariann, az előző házasságomból, ő három unokámnak az édesanyja. kisebbik lányom, Zsófi, aki a mostani házasságomból született, egyetemista, szociológus lesz, de attól tartok, hogy előbb-utóbb ő is az írást választja. Gyerekemnek tekintem Krisztiánt is, aki Zsuzsa korábbi házasságából való, és az ő gyerekei is az unokáim. Így aztán három gyerekem, öt unokám van. Ami az unokákat illeti, egyelőre…

Kun Zsuzsanna:

– Tervek?

Frank Iván:

– Szépirodalom. Végre. Kiadásra készítek elő egy novelláskötetet, több regénykezdeményem van a számítógépemben, filmforgatókönyvet, drámát szándékozom írni. persze, ezeket már régen meg kellett volna tennem. De a nap nekem is csak huszonnégy óráig tart.

Készült 2014 májusában