Majer Imréné Szegedi Eta – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 1965
vállalkozó, panziótulajdonos
„az enyém huszonnégy órás szolgálat”
1965-ben érettségizett az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. Bugyiról került a fővárosba tanulni, ahol négy éven át kollégista volt. Többfelé dolgozott, anyagkönyvelőként, gyártás-előkészítőként, pénzügyi előadóként, majd üzemvezető lett a Pamutnyomóipari Vállalatnál Dunavecsén. Elvégezte a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemet, és számos szak-tanfolyamot. Egy nagy elhatározással harminc évvel ezelőtt Balatonfüredet választották otthonuknak. A Club Tihanynál, és belső ellenőrként szerzett tapasztalatok birtokában, valamint egy 1989-es sikeres idegenforgalmi pályázat bázisán saját panzió felépítésébe kezdtek, amit azóta is sikerrel működtetnek a férjével. Két fiúk, és négy unokájuk született.
Lukácsi Béla:
– Jó ideje „balatoni ember” vagy már.
Szegedi Eta:
– Igen, már több mint harminc éve élünk Balatonfüreden.
Lukácsi Béla:
– De előtte is egy nagy víz mellett laktál.
Szegedi Eta:
– Korábban a Dunához volt több közünk, ugyanis a partján laktunk. Amikor férjhez mentem, a férjem szüleihez költöztünk Dunavecsére, ott kezdtük a közös életünket a férjemmel. Dolgozni pedig Dunaújvárosba jártunk át egy kishajóval, ami hat órakor indult. Nem volt könnyű, mert három kilométerre van a hajóállomás, ezt az utat mindennap kétszer meg kellett tenni. A túlpartról pedig busszal mentünk föl a Vasműbe. Szerencsére ez az ingázás nem tartott sokáig, mert sikerült Dunavecsén elhelyezkednünk.
Lukácsi Béla:
– Dunavecsére pedig Bugyiról kerültél.
Szegedi Eta:
– ott születtem, az egy pesttől húsz kilométerre levő, nem is olyan nagyon kicsi falu, mondhatnám, hogy pestnek az éléskamrája. Gazdálkodással, mezőgazdasággal foglalkozik az emberek többsége. Én is paraszti családból származom, a szüleim földeken dolgoztak, később már kertészettel foglalkoztak. Nagyon jó, kertészkedésre alkalmas földek vannak arrafelé. Piacoztunk, hordtuk a zöldségeket, paprikát, paradicsomot a budapesti piacokra. Gyerekkoromban még lovas kocsival jártunk be Budapestre.
Lukácsi Béla:
– Ezek szerint neked is volt ebben feladatod.
Szegedi Eta:
– Amikor picit már nagyobbacska lettem, akkor segítenem kellett az eladásnál. Esetenként előfordult, hogy a szüleim felpakoltak a paprikászsákok közé, ott aludtam, úgy mentünk a piacra. Reggel felébresztettek, és árultuk a paprikát.
Lukácsi Béla:
– Mondod, hogy amikor nagyobbacska voltál, ez mit jelent?
Szegedi Eta:
– Tizenkét-tizenhárom éves voltam. Előttem a testvéreim is ugyanúgy segítettek. Aztán édesapám a csepeli papírgyárban talált állást, ugyanis jött a téeszesítés. édesapám nem lépett be a tsz-be. lovat, kocsit, gyakorlatilag mindent elvettek, csak nagyon keveset hagytak meg nekünk. Mindössze a házhoz tartozó kert maradt meg, amit munka mellett műveltünk, a saját szükségletünkre.
Lukácsi Béla:
– Akkoriban sok kínlódás, vergődés lehetett az életetekben.
Szegedi Eta:
– Az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje nagyon nehéz volt. 1961-ben mentem középiskolába, és ez mindnyájunknak nagy megpróbáltatás volt. szerencsére én kollégiumba kerültem.
Lukácsi Béla:
– Lehettél volna bejáró is, végül is nem laktatok olyan messze.
Szegedi Eta:
– Bugyiról akkoriban többen is jártunk az Istvánba különböző évfolyamokra. kicsit büszke is voltam arra, hogy a négy év alatt egyedül én voltam végig kollégista.
Lukácsi Béla:
– Te döntötted el, hogy kollégista leszel, vagy egyszerűen drága lett volna a bejárás?
Szegedi Eta:
– Megmondom őszintén, nekem úgy volt könnyebb. Az egészségi állapotom se volt olyan nagyon jó, úgy volt jobb, ha nem utazgatok naponta. Nagyon szerettem a kollégiumban lenni. Diáktanácstag is voltam, kultúros, szerveztük a kollégiumi ünnepségeket, szerettem a nevelőtanárokat is, Éva nénit, Magdi nénit, szóval nagyon jól éreztem magam.
Lukácsi Béla:
– A te ötleted volt, hogy az Istvánba mész tovább tanulni, vagy a szüleidé?
Szegedi Eta:
– A nyolcadik osztályban voltunk néhányan kitűnő tanulók, és a sorsunkat figyelemmel kísérték a tanárok. Nem volt jellemző, hogy a szülők engedik továbbtanulni a gyerekeket. Az én szüleim sem tervezték, hogy én majd középiskolába járok. Más volt az elképzelés. Öten voltunk testvérek, és édesanyámban a családról az a kép élt, hogy a fiúk szakmát tanulnak, ők majd eltartják a családot, a lányok pedig a háztartásban dolgoznak és segítenek a családfőnek. Eljött hozzánk az osztályfőnököm, hogy meggyőzze a szüleimet arról, hogy nekem tovább kell tanulnom, mert jó tanuló vagyok.
Nagy rábeszélés után a szüleim beleegyeztek abba, hogy középiskolába menjek, de azzal a kikötéssel, hogy olyan iskolába, ahol szakmát is kapok. Mert szükség lesz rá, ugyanis ők már azután nem tudnak taníttatni. Tehát nekem nem is volt célom, hogy majd egyetemre vagy főiskolára menjek, annak is örültem, hogy bekerülhettem az Istvánba.
Lukácsi Béla:
– Tehát te már kilógtál ebből a családi képből.
Szegedi Eta:
– Igen, és tulajdonképpen egyedül. A nővérem is nagyon jó tanuló volt, de őt nem engedték tovább tanulni. Végül aztán ő is tanult, csak már munka mellett. A húgom is munka mellett érettségizett. Az osztályból hárman is az Istvánban folytattuk, a többiek csak nagyon rövid ideig voltak kollégisták, bejárók lettek. Nekem nem hiányzott a nagy szabadság, a bejárás, engem teljes mértékben lekötöttek a tanulás mellett a kollégiumi programok. Nem az vezérelt, sajnos, hogy legyek kitűnő tanuló, mert tovább kell mennem az egyetemre, hanem ehelyett mindenfélével foglalkoztam. Kultúros voltam, csináltam színházszervezést, a kollégiumi eseményekre a szükséges programokat, például a szülői értekezletekre műsorszervezést, és besegítettem Nagy Mártának, aki földrajzszertáros volt, tehát sok mindenben benne voltam.
Lukácsi Béla:
– Amikor eldöntöttétek, hogy az Istvánba mész, nagyjából tudtad, hogy hová is kerülsz? Érdekelt a pénzügy, a könyvvitel?
Szegedi Eta:
– Bocsánat, de nem. Nem is tudtam, hogy mi vár engem az Istvánban. Annak a tudásnak az alapján, amit az általános iskolában szereztünk, bennem fel se merült az a cél, hogy közgazdaságtant tanuljak. Egyáltalán a köztudatban sem volt nálunk ez a kifejezés. Anyámnak az volt a döntése, hogy igen, mehetek tovább tanulni, de szakma kell. Az osztályfőnököm pedig az Istvánt ajánlotta, mondván, hogy a másik két osztálytársam is oda megy, ott lányoknak is való szakmát adnak. Beülhetek majd egy irodába és könyvelhetek.
Lukácsi Béla:
– Ha élvezni nem is élvezted esetleg, de azért megbékéltél a szakmai tárgyakkal?
Szegedi Eta:
– Természetesen. Tapasztalataim szerint a tárgyak szeretete egyébként is ötven százalékban a tanároktól függött. Tehát ha őt szeretted, akkor nagy valószínűséggel szeretted a tárgyat is. Még azzal együtt is, hogy voltak humán, vagy reál beállítottságú gyerekek. Abban viszont, hogy ebből az alapállásból mit lehetett kihozni, nagyon nagy részük volt a tanároknak.
A tervezést és a pénzügyet például szerettük. Mert nagyon szerettük Gizi nénit (Szabó Balázsné). A matematikát, amiből egyébként mindig is jó voltam, szintén. Már csak azért is, mert nagyon szerettem és tiszteltem Bíró tanár urat. Nagyon szigorú volt, sokat követelt, de nála meg lehetett tanulni a matematikát. A matematika érettségitől sem féltem, tudtam, hogy nem lesz vele gondom. A statisztika nem volt meghatározó tárgy, nem is voltam nagyon jó belőle. Lehet, hogy jó lettem volna, de laki tanár úr tanította, akinek nagyon egyéni stílusa volt, és hozzám nem állt közel.
Lukácsi Béla:
– És hogy álltál a politikai gazdaságtannal?
Szegedi Eta:
– Azt azért megtanultuk, Pósfainé tanította. De ha már itt tartunk! Úgy hozta az élet, hogy az egyik munkahelyemen gyártás-előkészítőprogramozó voltam a termelési osztályon. Ez elég komoly szakmai követelményekkel járt. Szerettem volna továbbtanulni, de a termelési osztályvezető azt mondta, hogy nem, maga fiatal és nő, magával terveink vannak. Akkor az volt az elv, hogy több fiatal és nő tanuljon magasabb szinten politikát, mert javítani kellett a statisztikát. Azt hiába nyilvánítottam ki a vezetőimnek, hogy nem akarok politikai pályára menni. Ahhoz, hogy vezető beosztást kaphassak, ahhoz el kellett végeznem a Marxista Egyetemet. Jól jött, hogy politikai gazdaságtanból már volt némi előképzettségem. A Marxista Egyetemet sikerült elvégezni, meg még annyi tanfolyamot is, hogy azzal az erővel simán el lehetett volna végezni egy tudományegyetemet is.
Lukácsi Béla:
– Ez melyik munkahely volt?
Szegedi Eta:
– A Telefongyár Bugyin.
Lukácsi Béla:
– Említetted, hogy kultúros voltál a kollégiumban. A kultúra iránti érdeklődést otthonról, a családból hoztad? Vagy ez magadtól, a könyv szeretetéből jött.
Szegedi Eta:
– Azt hiszem, hogy a könyv szeretete tett ilyenné. Nagyon sokat olvastam. Sok könyvünk nem volt, de sokat jártam könyvtárba. Azért azt meg kell említenem, hogy amikor kicsi gyerekek voltunk, édesanyám este, amikor lefeküdtünk, rendszeresen felolvasott nekünk. Jókai-regényeket, Móricz-regényeket, mint a Rózsa Sándor, Vernétől a Nemo kapitányt, a Tizenöt éves kapitányt. Az éjjeliszekrényen égett a petróleumlámpa, mert akkor még csak az volt, és mi erre aludtunk el.
Lukácsi Béla:
– Volt az Istvánban mindenféle szakkör is, te jártál valamelyikbe?
Szegedi Eta:
– Igen, benne voltam a filmszakkörben, amit laki tanár úr vezetett. Volt valami olyasmi is, hogy szabás-varrás, azt pedig Margit néni, a kémiatanárnő vezette. A kollégiumban nagyon szerettem műsorokat szervezni. Volt százötven gyerek, amikor a szülők jöttek a Díszterembe a szülői értekezletre, mi műsort adtunk nekik. Én voltam a konferanszié. Óriási élmény volt, hogy ennyi ember előtt szerepelhettünk. Emellett árultam színházbérleteket is a kollégiumban.
Lukácsi Béla:
– Melyik tanárt szeretted a legjobban?
Szegedi Eta:
– Hát, Gizi nénit nagyon szerettem. Eléggé egyedül voltam, amikor Bugyiról, egy nagyon egyszerű családból felkerültem. Gizi néni törődött velem. Elsősök voltunk vagy másodikosok, amikor is az érettségi szünetre háromnapos kirándulást szerveztünk. Csak én arra nem tudtam jelentkezni. A szüleim építkeztek, tehát nem álltak úgy anyagilag. Ezt én meg is értettem. Gizi néni az egyik szünetben kérdezte, hogy miért nem jelentkeztem. Elmondtam őszintén, hogy sajnos mi úgy állunk anyagilag, hogy örülök, ha az édesanyám a kollégiumi díjat ki tudja fizetni. Erre ő azt mondta, hogy jó, ezt megoldjuk. Eljössz, egy párszor segítesz nekem, és jössz velünk kirándulni. Egyszer voltam is náluk. Kifizette a kirándulásomat. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Azóta is tartom vele a kapcsolatot. Nyáron eljön, meglátogat. Nagyon szeretjük őt.
Lukácsi Béla:
– Pályafutásod során sokféle munkahelyen dolgoztál. Mit gondolsz, ha nem az Istvánba jártál volna, akkor is el tudtad volna látni ezeket a munkaköröket? Mi hasznosult abból, amit ott tanultál?
Szegedi Eta:
– szerintem minden. Az István minden döntésemben benne volt egész életemben. például már mindjárt a legelső munkahelyemen, a Ganz-MÁVAG Anyaggazdálkodási főosztályán sem lehettem volna anyagkönyvelő, ha nem itt végzek.
Lukácsi Béla:
– Ezek szerint Budapesten kezdtél dolgozni.
Szegedi Eta:
– Igen, az érettségi után ott kaptam munkát. Voltak ott gimnáziumi végzettségű munkatársak is, de én mindig úgy éreztem, hogy bennem több volt. Ők a gimnáziumban olyat nem tanultak, hogy anyagbeszerzés, raktározás, zárás, levelezés, és a többi. Nekem ezekről volt fogalmam. A Telefongyárban is a Termelési osztályra kerültem, gyártás-előkészítő voltam, tehát a termelési folyamatokkal foglalkoztam, és az se volt idegen terep. Akkor is nagyon sok mindent használtam abból, amit az iskolában tanultam, amikor átmentem a textiliparba. A Pamutnyomóipari Vállalat épített egy gyárat Dunavecsén, és megkerestek engem. Akkoriban közgazdasági végzettségű ember nem sok volt még a faluban. Először üzemvezető voltam, ott is a gyártási, technológiai folyamatok tartoztak hozzám.
Lukácsi Béla:
– Bugyiból miért jöttél el?
Szegedi Eta:
– A szerelem hozott el.
Lukácsi Béla:
– Ilyen egyszerű?
Szegedi Eta:
– Valójában ilyen egyszerű. Érettségi után ismerkedtem meg a férjemmel. Aztán őt hamarosan elvitték katonának. Amikor leszerelt, akkor összeházasodtunk. Miután – ahogy említettem is – ő dunavecsei volt, így kerültem én Dunavecsére. Először a Járási Tanács pénzügyi osztályán dolgoztam pénzügyi előadóként. Szerencsém volt, hogy éppen felszabadult ez az állás. lehet, hogy ha nem pénzügyi végzettségem van, akkor nem engem vesznek fel. Mert azért akkoriban se kínálgatták olyan nagyon könnyen a munkahelyeket. Aztán jöttek a gyerekek, közben pedig felépült a Pamutnyomóipari Vállalat gyára. Megkerestek, és bár a kisebbik fiam tíz hónapos volt, mégis elvállaltam, mert nagyon jónak ígérkezett az állás.
Üzemvezető lettem, aztán később ott is anyag- és áruforgalmi osztályvezető. Akkor végeztem el az anyaggazdálkodási felsőfokú hároméves szaktanfolyamot, meg egy textilminősítőit is, hogy el tudjam látni a munkámat. Mindig az volt a szemem előtt, hogy amit csinálok, amiben dolgozom, azt nálam jobban ne ismerje más a környezetemben.
Lukácsi Béla:
– Most látlak téged az életben először, és csak egy rövidke kis önéletrajzodat olvastam, de meg merem kockáztatni, hogy energikus, találékony, vállalkozó kedvű ember vagy. Nem nagyon rettensz meg, ha valamibe bele kell vágni. Már akkor belekezdtél egy önálló vállalkozásba, amikor az még egyáltalán nem volt divatban.
Szegedi Eta:
– Ez nagyon érdekesen alakult. Akkoriban a családunk több tagja is itt lakott Balatonfüreden. A gyerekek már nagyobbak voltak, mind a kettőt Budapestre küldtük középiskolába. Bár Dunavecséhez közelebb volt a kunszentmiklósi vagy a kalocsai gimnázium is, de úgy gondoltuk, hogy nem árt a gyerekeknek a több élettapasztalat, egy kis önállóság, úgyhogy járjanak csak pesten iskolába. A bátyámnak volt Füreden először panziója, gyakran jöttünk hozzá látogatóba, meg segíteni is.
A fiainknak nagyon megtetszett a vendéglátás. A nagyobb fiam kérdezte is, hogy nekünk miért nem lehet ilyen panziónk. Addigra már Dunavecsén jól bedolgoztuk magunkat, a férjemnek is jó munkahelye volt, saját szép új lakásunk, tehát gyakorlatilag mindenünk megvolt. Mégis úgy éreztük, hogy a gyerekeknek nincs nagy lehetőségük ott, tehát tovább kell lépni. Föladtuk a munkahelyünket, ami a férjemnek nagyon nehezen ment, meg a szülei is ott laktak, de végül csatlakozott a családhoz, és eljöttünk Balatonfüredre.
Lukácsi Béla:
– Gyakorlatilag a semmire?
Szegedi Eta:
– Úgy a semmire, hogy nekem akkor már itt lakott három testvérem. Eladtuk a lakásunkat, és itt vettünk egy másikat. De előbb itt is a munkahely volt a meghatározó. A bátyám panziójában találkoztam a Hungarhotels igazgatóhelyettesével, Kovács Katalinnal. Említettem neki, hogy szeretnénk Balatonfüredre költözni. Mondta, hogy van egy jó lehetőség, mert éppen most megy nyugdíjba a Hungarhotels áruforgalmisa, és engem felvennének a helyére. A férjemnek is találnak majd munkahelyet. A férjem egyébként munkaügyi osztályvezető volt az egyik dunavecsei vállalatnál. Hamarosan jöttünk is megbeszélni a munkahelyet Balatonfüredre. Nekem azt ajánlotta az igazgató, hogy felvesz a Hungarhotelshez áruforgalmisnak, a férjemnek pedig a Club Tihanyt tanácsolta, mert ott akkor munkaerőt kerestek, munkaügyist is.
Kimentünk a Club Tihanyba, ahol is a vezérigazgató közölte, hogy a férjemet fölveszik, de csak abban az esetben, ha én is oda megyek dolgozni. Akkor nyitás előtt állt a hotel, és szükség volt a munkaerőre. Két munkakört is ajánlott a vezérigazgató, egy áruforgalmist és egy belső ellenőrit. Hozzátette, hogy jobban szeretné, ha belső ellenőr lennék, mert olyan még nincs náluk, a budapesti központ pedig nagyon ragaszkodik hozzá, hogy legyen. Megmondom őszintén, hogy én ettől nagyon féltem…
Lukácsi Béla:
– Tényleg nem hangzik nagyon jól, a belső ellenőrt nemigen szokták szeretni.
Szegedi Eta:
– Nem. Kértem két nap gondolkodási időt, és megbeszéltük a férjemmel, ha a vezérigazgató azt szeretné, hogy belső ellenőr legyek, akkor mégiscsak jobb lenne, ha belső ellenőr lennék. Na, ehhez természetesen le kellett tenni egy vendéglátó belső ellenőri szakvizsgát Budapesten. Három hónapra kölcsönadtak a Hungarhotels központnak Budapestre, az ellenőrzési főosztályon kellett dolgoznom. Jártuk a nagy hoteleket, a Duna Interkontinentalt, az Erzsébet Hotelt, a Stadion Hotelt. Ahová mentek az ellenőrök, oda én is mentem velük. Volt ahol a recepciós munkát, volt ahol a személyzeti munkát, volt ahol az éjszakai bárt ellenőriztük. Végigcsináltuk az ellenőrzéseket, azután a főosztályvezető „útnak bocsátott”, mehetek önállóan is ellenőrizni. Így lettem 1986 tavaszától 1990 őszéig belső ellenőr a Club Tihanyban.
Lukácsi Béla:
– Rémlik, hogy a Club Tihany az első ilyen hely volt az országban.
Szegedi Eta:
– Igen, külföldi–magyar részvénytársaság volt, tulajdonképpen az első magyarországi luxushotel. Négycsillagos, egy hat – emeletes központi kőépület körülbelül százötven faházzal körbevéve, csodálatosan megépítve, közvetlen rálátással a Balatonra.
Lukácsi Béla:
– De az eredeti célotok az volt, hogy panziót csináljatok, nem?
Szegedi Eta:
– Nem. Az eredeti célunk az volt, hogy egyelőre lakjunk Balatonfüreden, és legyen munkahelyünk.
Lukácsi Béla:
– Csak a gyerekek sóvárogtak a panzió után?
Szegedi Eta:
– A gyerekek szerették volna, de akkor ők még pesten tanultak. Először a férjem is a Club Tihanyban dolgozott, de csak nagyon rövid ideig, mert a szívkórházban megüresedett a munkaügyi osztályvezetői állás. Megpályázta és el is nyerte. Velem pedig a vezérigazgató közölte, hogy nem hajlandó másik ellenőrt foglalkoztatni, ezért nekem az éves munkaterv mellett a hálózati ellenőrzést is el kell látnom. Ami azt jelentette, hogy nyáron járni kellett az üzleteket. De rengeteget tanultam vendéglátásból kint az üzletekben is.
Lukácsi Béla:
– Közben fokozatosan érlelődött az elhatározás, hogy…
Szegedi Eta:
– Nem. Miután belső ellenőr voltam, folyamatosan kaptam a közlönyöket, naprakésznek kellett lennem azok tartalmával. A vezér elvárta, hogy azonnal tájékoztassam, ha bármilyen új – ránk is vonatkozó – központi rendelkezés jelent meg. Közvetlen kapcsolatban voltam a vállalati jogásszal is, főleg év végén a kintlevőségek behajtásakor volt közös dolgunk. Tehát benne voltam ebben a hármas körben. 1989 őszén valamelyik közlönyben megtaláltam a Belkereskedelmi Minisztérium pályázatát. Idegenforgalmi alapra lehetett pályázni. Ez volt a rendszerváltás után az első pályázati lehetőség.
Eldöntöttem, hogy pályázni fogok. Lezajlottak a leltárak, a munkahely bezárt, sokan munkanélküli segélyre mentek, én is már csak a kis behajtási ügyekkel foglalkoztam, decemberben, januárban nem is jártunk be dolgozni. Így volt időm megírni a pályázatot. A férjemmel vittük öt példányban a minisztériumba. Január végén jött az értesítés, hogy nyertünk.
Lukácsi Béla:
– Amire nem is számítottál?
Szegedi Eta:
– Nem nagyon számítottam rá, mert elég sok pályázat érkezett be. Egy üres teremben vették át tőlünk a pályázatot, és már fél méter magasan álltak körben a fal mellett a pályázatok. Gondoltam, na jó, ha már megcsináltam, akkor ott hagyom én is. És nyertünk. Akkoriban egy társasházban laktunk. A sógornőm Dunaújvárosban volt tanárnő, egyedül nevelte a két fiát, miután meghalt a férje. Ők is Balatonfüredre költöztek. Közösen nagyon jó helyen vettünk egy öreg családi házat és elkezdtünk építkezni. Panzióra még akkor sem gondoltunk. Úgy alakult, hogy amikor megnyertük a pályázatot, akkor folyt a családi ház tervezése is. Mindjárt át is alakítottuk a terveket, lett étterem szép nagy terasszal, tulajdonképpen így épült fel a panzió. A házat megfeleztük a sógornőmmel, majd később megvásároltuk az ő részét és átépítettük, vagyis a mai formájában így üzemel a Korona Panzió.
Lukácsi Béla:
– A vendéglátást, mint szakmát pedig a Club Tihanynál eltöltött évek alatt igencsak megismerhetted: hogy kell működtetni egy éttermet, beszerezni az árut, hogy kell jó szakácsot találni, és így tovább
Szegedi Eta:
– Öt évig ebben a szakmában dolgoztam. Megtanultam, hogy nekem mindenhol ott kell lennem. A munkaügyön tavasszal azért, hogy lássam, hogyan hirdetik meg az állásokat, hogyan mennek el Szabolcsba munkaerőért, hogy nyitják meg az új munkásszállót, hogy milyen részekből áll a Club Tihany, melyik egység hogyan dolgozik. Ha bementem egy étterembe, nekem tudnom kellett, hogy az étlapon szereplő ételek milyen anyagokból készülnek, hogy egy kalkuláció miből áll össze. Ha kikértem egy sajttálat, vagy egy készételt, és nem az volt benne, ami a kalkulációban szerepelt, akkor azzal nekem munkám volt. Vagy például két-három hétig bejártam a nagy étterembe ellenőrizni, hogyan „megy ki” a terítés a reggeli a svédasztalra, megvan-e az előírt összetétel.
Lukácsi Béla:
– És megvolt?
Szegedi Eta:
– Amikor ott voltam, akkor nyilván megvolt. Aztán ellenőriznem kellett a kalkulációs lapokat, ahhoz a nyersanyagokat. Havonta egyszer vittem az ételmintákat a Gundel étterembe. Ott volt a vállalat központi laboratóriuma. Aztán megkaptuk a jegyzőkönyveket, hogy melyik felelt meg, melyik nem. Követni kellett a bejövő számlák feldolgozását, ellenőriznem kellett a felszolgálók fizettetését. Kezdetben még manuális elszámolás volt, azaz kézzel írt blokk. Egy év múlva vásárolt a klub számítógépeket. Át kellett tehát állni. Amikor bejött a vendég, meg kellett nyitni a számlát, én pedig mentem ellenőrizni. Ha ott ül a vendég, és, mondjuk, a nyári étteremben fogyaszt egy fagylaltkelyhet, de a számla nincs megnyitva, akkor bukta van. Tehát a legkisebb részletekig mindent át kellett látnom.
Lukácsi Béla:
– Tehát kitanultad a mesterséget.
Szegedi Eta:
– Igen. Volt ennek kellemetlenebb oldala is. A klubnak volt egy hatalmas sportcsarnoka is, ahol teniszversenyeket is rendeztek. Ki kellett menni ellenőrizni a vendégeket, akik teniszórákat vettek. Volt egy tábla, amin ott volt, hogy melyik pálya foglalt, melyik nem. Ha ki volt téve a tábla, hogy foglalt, akkor ott kellett lennie a pénznek is. Ezt is ellenőrizni kell. szóval, ismerni kellett az üzemeltetésnek minden területét.
Lukácsi Béla:
– Így aztán kicsit bátrabban vághattatok bele a saját panzióba.
Szegedi Eta:
– Nekünk akkora volt a lakásunk, hogy nyáron mindig adtam ki szobát. Teljesen külön szinten volt két vendégszobám fürdőszobával. Tehát már volt kapcsolatom vendégekkel. Az egyik nyáron a Huray piacon béreltünk egy kis üzletet. Ez borzasztóan fárasztó volt, mert mellette volt egy diszkó is, és a diszkósok jöttek fogyasztani. Voltak szendvicsek, pizzák, még zsíros kenyér is, meg mindenféle italok. Éjjel egy-két óra előtt nem nagyon mentünk haza, hétvégén még később zártunk, és reggel ugyanúgy menni kellett dolgozni. szerencsére én kötetlen munkaidőben dolgoztam a Club Tihanyban, ahogy a „kedves főnököm” fogalmazott: dolgozhatok éjjel-nappal. Mert csakugyan volt olyan is, hogy az éjszakai bárokat kellett ellenőrizni. Tényleg nagyon érdekes volt, öt szezont csináltam végig, ezalatt nagyon sok mindent meg kellett és lehetett tanulni.
Lukácsi Béla:
– Végül is mikor indult a panzió?
Szegedi Eta:
– Megnyertük a pályázatot, és szerződéskötésre a Budapest Bankot jelölték ki. A bankosok kis is jöttek, és miután mindent leellenőriztek, megkötöttük a szerződést. Le kellett adnunk a számlákat, ennek fejében kaptuk meg folyamatosan a pályázati pénzt. Fölépült a panzió az étteremmel, és 1990 nyarán megkezdte a működését. Családi vállalkozásban üzemeltünk. Bár már mind a két fiúnk elvégezte az egyetemet és a főiskolát, de egyelőre a panzióban kezdtek dolgozni.
Lukácsi Béla:
– Tehát a rendszerváltással együtt indultatok.
Szegedi Eta:
– Füreden a bátyámé volt az első panzió, ő azt még a kommunizmusban csinálta, de az új rendszerben miénk volt az első. Még a német RTL is kijött hozzánk és készített velünk egy riportot arról, hogy milyen segítséget kaptunk a várostól, mint kisvállalkozás hogyan tudtunk elindulni. Ehhez nagyon sok minden kellett. Hogy megnyerjük a pályázatot, támogatók kellettek. Nagyon jó véleményt adott a pályázathoz a Balatoni Intézőbizottság és a Megyei Tanács is, merthogy mellékelni kellett a pályázathoz az írásos véleményüket is. Az üzemelés első évében a főszezonban Veszprém Megyében elnyertem a Hónap Embere címet.
Lukácsi Béla:
– Egy ilyen vállalkozás biztosan nagy kockázat is, mert a Balatonnál a szezon körülbelül három-négy hónap, nehéz megbízható állandó munkatársakat találni, nincs elég szakács, pincér.
Szegedi Eta:
– Azzal mindig gond volt, de abban az időben mégis valamivel könnyebb volt megoldani. Tizenhárom-tizennégy fővel dolgoztunk, ami nem is olyan kevés.
Lukácsi Béla:
– Azt hogyan tudtad elérni, hogy az illető a következő szezonban is eljött?
Szegedi Eta:
– Amikor elköszöntünk a dolgozóktól, megbeszéltük velük, hogy visszajönnek vagy nem. Ősszel még elég bizonytalan a dolog, de január-februárban már kerestük a munkaerőt. Hirdettünk a Naplóban is, amit nagyon sokan olvastak. És jöttek is. A személyzet általában visszajött.
Lukácsi Béla:
– Tehát viszonylag állandó stábbal dolgoztatok.
Szegedi Eta:
– Igen, de azért volt fluktuáció. Az emberek oda mennek, ahol több pénzt kapnak, vagy éves állást, netán otthon találnak munkát. Az éves állás volt a legcsábítóbb természetesen, és ez ma is így van. Aki éves állást kap a Balatonnál, az el is megy, ezt meg kell érteni. Mi télen senkit nem tudunk foglalkoztatni. Hiába akarjuk a szezont megnyújtani, a Club Tihany is megtett ezért mindent, de a mai napig se tud télen senki vendéget hozni.
Lukácsi Béla:
– Lehet, hogy ez azon múlik, hogy nincsenek vonzó programok kitalálva?
Szegedi Eta:
– Szerintem a szemlélettel van a gond. Ha valakinek beugrik az, hogy Balaton, az egyértelműen csak a nyarat jelenti. Télen nem akar senki idejönni. Lenne itt program, mert szerveznek forraltboros korcsolyázásokat is, ha éppen úgy fagy be a Balaton, és vannak sport- és kulturális rendezvények is, de ezekért csak kevesen jönnek ide télen. Maximum a tulajdonosok hétvégeken, de szabadságot erre nem vesznek ki az emberek. A nyugdíjasok inkább tavasszal meg ősszel jönnek, nyáron pedig mindenki más. Füreden még szerencsések vagyunk, az utóbbi időben nagyot fejlődött a város és vonzóbb lett. Az viszont nehéz időszak volt, amikor egyesült a két német állam, és főleg azt követően, amikor a németeknél bejött az euró. Elmaradtak a német vendégek.
Lukácsi Béla:
– Már nem volt szükség erre a találkozási helyre.
Szegedi Eta:
– Nem ám! A keletiek fölszabadultak és mentek a világ minden részébe, már nem nagyon jöttek ide. később aztán visszaszoktak, most már jönnek megint. Rengetegen mentek Horvátországba. Az egyik visszatérő vendégem csak egy éjszakára jött, itt aludt, és ment tovább Horvátországba. szerencsére két nap múlva visszajött, hogy inkább itt marad. Ki vannak téve olyan tablóképek, amelyeken húsz-huszonöt éve idejáró vendégek láthatók az itteni programokon. Az ilyen vendégeket különleges bánásmódban részesítjük, meghívjuk őket egy vacsorára, szorosabb a kapcsolatunk velük. Nagyon meg kell becsülni a vendéget, szerencsére sok is a visszatérő.
Lukácsi Béla:
– Ez azt mutatja, hogy a panziótok jóval a balatoni átlag felett van. Valljuk meg, a külföldinek bizony lehetnek rossz tapasztalatai nálunk. Nem csak a Balatonon. Nem mindig rokonszenves a mentalitásunk, nem lehet benne biztos, hogy amit egy étteremben oda tesznek elé az asztalra, az nem valami csalás-e, hogy az a hús látott-e állatorvost, korrekt-e a számla, és a többi.
Szegedi Eta:
– 2005-ben – miután a fiaink elmentek, önállósodtak – bezártuk az éttermet, már nem üzemel a melegkonyhánk. Nekünk így könnyebb. Itt a Balaton mellett kiemelkedően szigorú volt az ellenőrzés. Tehát ha akartunk volna valami régi dolgot felhasználni a konyhán, nem tehettük volna meg. Mindig nagyon vendégcentrikusak voltunk. Ezt megtanultam a Club Tihanyban.
Lukácsi Béla:
– És ez a kifizetődő.
Szegedi Eta:
– Pontosan. Sorok vártak az asztalokra, amikor ment a melegkonyha. Most már hál’ istennek nem megy, most büféasztalos reggelink van, de nagyon változatos. A gyümölcsöktől kezdve a felvágottakig, a zöldségektől a süteményekig minden van a büféasztalon.
Lukácsi Béla:
– Napi hány órát dolgozol a csúcsszezonban? Mert, gondolom, te vagy a recepciós, az anyagbeszerző, a belső ellenőr is.
Szegedi Eta:
– Nagyon sokat. A férjem reggel hatkor kel. Az ő feladatköre most már a beszerzés, és noha alkalmazunk egy reggeliztetőt, a reggeliztetés előkészítése is, csakúgy mint a külső körlet, a parkoló rendben tartása, a műszaki meghibásodások javítása, mind az ő dolga. Az enyém a recepció, ami huszonnégy órás szolgálat, a mosás, takarítás szervezése, továbbá a teljes értékesítési rendszer. Az értékesítés, hiába vagyunk télen zárva, már januárban elkezdődik, az egész éves feladat.
Lukácsi Béla:
– Már vannak jelentkezők?
Szegedi Eta:
– Igen, szerződésünk van a szallas.hu-val, a booking.com-mal, és ezen kívül ott vannak a régi, visszatérő vendégeink. Írják a karácsonyi lapokat, januárban már néhány érdeklődés és konkrét foglalás is jön, ezekre válaszolni kell, tehát van mit csinálni. És akkor még nem beszéltünk a felújításokról. Minden évben nagyon sokat költünk a ház karbantartására, és folyamatosan folynak a kisebb-nagyobb felújítási, korszerűsítési munkák.
Lukácsi Béla:
– Meddig lehet ezt csinálni?
Szegedi Eta:
– Minden évben úgy zárunk, hogy én jövőre már nem csinálom. A férjem nem szól semmit, ő csinálja. Én már hetvenéves leszek, éppen ideje abbahagyni. Tulajdonképpen áruljuk a panziót, de nincs rá vevő. Nagyon sok munkánk van benne, nem mindegy, hogy kire bízzuk. A két fiúnk nem nagyon jöhet szóba. Az egyik vendéglátós, egy elég komoly szállodája van, a Hotel Tagore. Amióta megvásárolta, állandóan felújítja, állandóan ott dolgozik, pályázatokat ír. Ő már biztosan soha nem fog itt dolgozni. A másik fiúnk, a nagyobbik, egy nemrég felépült nagy konferencia-központ ügyvezetője. A központ bővül is, uszodát építettek hozzá, és már megegyeztek abban, hogy azt is a fiam fogja csinálni.
Nagyon felelősségteljes munka, szervezni kell a sportot, a művelődést, hozza a színházi előadásokat, de nyáron még több program van. Tehát neki is megvan a saját birodalma, mondhatnám, hogy éjjel-nappal dolgozik. A kisebbik fiam ugyanezt teszi a szállodájában, úgyhogy egyelőre nincs, akire rá tudnánk bízni a panziót. Most azért talán kialakul valami, ugyanis a kisebbik fiam felesége, aki vendéglátós és most gyesen van, lehet, hogy nyárra át tudja venni. Vagy a nagyobbik fiam felesége. Ő is a vendéglátásban dolgozik, a Marina–Annabella közös pénzügyi vezetője. Emellett segítséggel talán a panziót is vinni tudná.
Lukácsi Béla:
– Nektek már negyedszázada nincs nyaratok, illetve fordított nyaralásban vagytok. Télen keresitek a nyarat valahol. Látom itt a falon a plakátot a gyönyörű nagy tengerjáró hajóval, ilyenekkel szoktatok utazgatni?
Szegedi Eta:
– Nyarunk az nincs – itthon. 2008-ban véletlenül ráakadtunk egy hajós utazásra, azóta megvan ez a szokásunk. Nagyon szeretünk utazni, és sokat is utazunk. Korábban pedig jártunk Egyiptomban, Tunéziában, a szomszédos országokban, a görög szigeteken, Olaszországban nyáron a tengerparton, és Franciaországban síelni. 2008-óta, miután felfedeztük, a hajózás szerelmesei lettünk. Tavaly például három hajóúton vettünk részt. Egy hónapig voltunk Amerikában, ahol részt vettünk egy nyolcnapos hajóúton, Miamiból a Bahamákon át Jamaicába, a Kajmán-szigetekre és Mexikóba mentünk.
Ezután Genovából Casablancán, Malagán keresztül Lisszabonig hajóztunk. Ez tíz napig tartott. A harmadik pedig egy tizennyolc napos hajóút volt: Genovából Athénen, Krétán, majd a Szuezi-csatornán át Jordániába, Ománba, a végállomás Dubai volt. Csodálatosak voltak ezek az utak…
Lukácsi Béla:
– A Balatonban mikor fürödtél utoljára?
Szegedi Eta:
– A nyáron megmártóztam benne. Annyi időm jut a Balatonra, hogy amikor valaki vendégségbe jön a családhoz, akkor leviszem a strandra, mint például Gizi nénit is, és amikor megyek érte, akkor „megbuggyanok” én is. A legközelebbi barátnőm, egyébként volt osztálytársam is el szokott jönni, de ő egyedül nem megy le a partra, ezért a nap végén egy-két órára lemegyek vele úszni egyet. Napközben nagyon sok a munka, nem csak a vendégekkel kell foglalkozni, hanem a háztartás alól sincs felmentésem még nyáron sem. A recepcióról – ahol egyébként állandóan tartózkodom – egy hátsó ajtón át lehet menni a konyhára, ott főzök minden nap. A férjem nem hajlandó elfogadni az „üzemi” ételt, tehát télen-nyáron főznöm kell…
Lukácsi Béla:
– Amikor arról beszéltél, hogyan segített neked Gizi néni, láttam a szemedben egy kis elérzékenyülést. De nektek is nagy szívetek van. Olvastam, hogy szoktatok adakozni.
Szegedi Eta:
– Nagyon-nagyon szeretjük a gyerekeket. A velük kapcsolatos kéréseknek általában eleget teszünk. Épp most adtam fel hatezer forintot a leukémiás gyerekeknek, az SOS Gyermekfalu is rendszeresen küldi a csekkeket, a mentők is. Amikor a szívkórház egy komoly gépet vásárolt, besegítettünk abba is. Amíg nem zárunk be, addig segítünk, amiben tudunk, főleg ha gyerekekről van szó. Nekünk is van négy unokánk, aranyosak, tündériek, imádom őket. Csak keveset tudok velük lenni.
Lukácsi Béla:
– Gondolom, télen azért egy kicsit többet.
Szegedi Eta:
– Az este mindannyian itt voltak, a névnapomat ünnepeltük. Volt itt olyan buli! Az ikrek három és fél évesek. Van itt egy diszkó lámpaszerűség, egyikük fölkapcsolja, és azt mondja selypítve, buli van, mert a mamánál lehet…
Készült 2017 januárjában
