Marjay Gyula – Lépcsőfokok III.
Érettségi éve: 1979
okleveles közgazda, okleveles gazdaságellenőrző szakközgazdász, könyvvizsgáló, adószakértő
„…szeretem a macerát”
1979-ben érettségizett Hegedűs Sándor osztályában. Innen egyenes út vezetett a közgazdasági egyetemre, majd a pénzügyminisztériumba, ahol gyakornokként, revizorként dolgozott. Tizenkilenc évig gazdasági vezetője volt a Geodéziának. 2012-től a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. Ingó és ingatlan vagyonért felelős főigazgatója. Jelenleg saját vállalkozását irányítva szakértőként tevékenykedik. 1990 óta nős, két egyetemista fiúgyermek apja.
Rózsa Mária:
– A neten nagyon kevés információt találtam rólad. Van ennek oka? Mert akár közszereplőnek is nevezhetnélek az MNV Zrt.-ben betöltött pozíciód miatt. Pedig kerestelek pontos i-vel és ipszilonnal is. Melyik az igazi?
Marjay Gyula:
– Ez egy érdekes történet: annak idején még az Istvánban pontos i betűvel írták a nevemet, és aztán, mikor a személyi igazolványom készült, abban a születési anyakönyvi kivonatom alapján ipszilonnal. Úgyhogy az érettségi bizonyítványban pontos i-vel szerepelek, de az egyetemen kapott diplomában már ipszilonnal, és azóta is ezt használom, hiszen végül is ez a hivatalos, és így ismertek meg később. Ha így megnézed, akkor azért némi kép kirajzolódik az elmúlt néhány évemről.
Rózsa Mária:
– Ez az interjúkötet jó alkalmat kínál neked arra, hogy készíts egy kis számvetést az eddigi életedről, és ehhez igyekszem asszisztálni. Mikor kerültél az Istvánba, és hogyan?
Marjay Gyula:
– legjobb emlékeim szerint 1975-ben kerültem az Istvánba és 1979-ben érettségiztem.
Rózsa Mária:
– Miért pont az Istvánba mentél tanulni?
Marjay Gyula:
– Egyrészt vonzott a pénzügyek világa. Már akkor, pedig a hetvenes években ez nem volt éppen divatos téma. Mindig szerettem pénzzel foglalatoskodni – nem mintha sok lett volna belőle -, de ilyen kérdésekről szívesen olvasgattam már nyolcadikos koromban is. Volt egy főkönyvelő nagybátyám, akit mindig pozitív példaként emlegetett a család, és ő mondogatta, hogy belőlem is főkönyvelő lesz. Hát mit ad Isten, az is lettem… érdekelt a technika világa is egyébként, így az István mellett egy közlekedésgépészeti sulit is jelöltem a felvételi lapon. De első helyen az István volt, és a felvételi elbeszélgetésen Hegedűs Sándor tanár urat – aki később az osztályfőnököm is lett – nagyon szimpatikusnak találtam, így gyorsan eldőlt, hogy „Istvános” leszek.
Rózsa Mária:
– Milyen családi háttérből indultál? Szüleid? Testvéreid?
Marjay Gyula:
– Testvérem nincs, egyszem fiúgyermek vagyok. szüleim mindketten fizikai munkásként dolgoztak. Édesanyám a sörgyárban volt raktáros, édesapám pedig buszsofőr. Még egy fontos dolgot említenék, ami a későbbiekben kihatott az életemre. Egyik ágon a nagyszüleim földművesek voltak, és a földművesség tiszteletét és szeretetét innen örököltem. Később a kárpótlások során sikerült is visszaszerezni egy kis földet és szőlőt, amit azóta is művelünk Dömsödön.
Rózsa Mária:
– A szüleid számára gondolom az volt a legfontosabb, hogy a fiuk tanult emberré váljon.
Marjay Gyula:
– Igen, igen: „Tanuljon a fiú, jobb legyen neki, mint amilyen nekünk volt.” Anyukám, mint csendőr lánya, az ötvenes években sajnos nem tanulhatott, pedig a tehetsége meg lett volna.
Rózsa Mária:
– Tehát elkezdtél bejárni Dömsödről Budapestre.
Marjay Gyula:
– Igen, autóbusszal, napi bő egy órát pestre, délután ugyanennyit vissza. „D”-s voltam, és az osztályunkban jelentős számú fiú volt. Az osztálytársak egy részével ma is szinte napi kapcsolatban állunk. Mindig megtartjuk az ötéves találkozókat, és igyekszem sűrűn részt venni az Istvánosok Baráti körének rendezvényein is. De ezen kívül is rendszeresen találkozunk Megyes Jenővel, Vajtai Zsuzsival, Horváth Gábor és Tóth Laci barátaimmal.
Rózsa Mária:
– Milyen kedves történetre emlékszel szívesen?
Marjay Gyula:
– Nagyon gyakran emlegetjük Szalay Laci bácsinak egy ügyviteltechnika óráját, amely arról szólt, hogyan kell a dugaszolóaljzatból a dugaszolót kihúzni. Mert „a dugaszolóaljzat az olyan, hogy kijöhet a falból, ezért a dugaszolóaljzatot két ujjal megfogjuk, a dugaszolót meg három ujjal szorítjuk és aztán egyenletes, de határozott mozdulattal kihúzzuk”. Laci bácsi határozott, de nagyon jó pedagógus volt. és persze szeretettel gondolunk vissza Széles Lajos tornaóráira is. Amikor például mi, akik felmentést kértünk, az erkélyen ücsörögtünk és ultiztunk, a többiek meg vért izzadtak atlétikázás közben. De nem feledhetjük Joli néni (Berhidi Jolán) könyvvitel óráit sem! Szerettük a kirándulásokat is. Mentünk Orfűre , a Zipernovszky-forráshoz, és nagyon jók voltak a nyári táborok. Ezeken én még érettségi után, egyetemista koromban is részt vettem.
Rózsa Mária:
– Te is visszajáró voltál? Általában a volt kollégistákra jellemző, hogy amikor kikerülnek, nagyon árvának érzik magukat és még évekig visszajárnak. Te miért jártál vissza?
Marjay Gyula:
Mert jó volt. Jó emberek voltak és szeretettel fogadtak. Gizi néni, Jakab Erzsike, Kakuk Zsóka, hogy csak a fiatal tanárnőket említsem. Föl sem merült, hogy már ne tartoznánk oda. Egyetemistaként is jártam, jártunk többen, mint végzősök a táborokba.
Rózsa Mária:
– Az mikor vált egyértelművé számodra, hogy a szakmán belül maradsz?
Marjay Gyula:
– Szerintem már másodikos koromtól kezdve, amikor bejöttek a pénzügy és a könyvvitel tantárgyak. Ezekből országos versenyeken is indultam és szép helyezéseket is elértem.
Rózsa Mária:
– Jó tanuló voltál?
Marjay Gyula:
– Igen, általában jeles körül végeztem.
Rózsa Mária:
– 1983-ban fejezted be a közgazdasági egyetemet, pénzügyi szakon. Ott sem történt veled valami felháborító? Nem csaptak ki, nem kellett évet ismételned? Mindig ilyen fegyelmezett, eminens tanuló voltál?
Marjay Gyula:
– Nem feltétlenül eminens, de tanulni mindig tanultam. Meg kellett küzdenem a jegyekért, volt néhány utóvizsgám is, de nem szaktárgyakból. Az világos volt, hogy el kell végezni az egyetemet, legyen az ember kezében egy diploma, és aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.
Rózsa Mária:
– Semmilyen trauma nem ért a diploma megszerzéséig?
Marjay Gyula:
– De, igen. Volt egy nagy törésem: fél évvel az érettségi előtt, 1978-ban meghalt az édesapám. A fél István megjelent a temetésen, és utána Szabó Balázsné Gizi néni segítségével sikerült egy pénzügyminisztériumi ösztöndíjat kapnom. Így egyértelmű volt, hogy a diploma megszerzése után oda kerülök gyakornoknak.
Rózsa Mária:
– A hivatal nem okozott újabb traumát?
Marjay Gyula:
– Szerencsére nem, mert nem a József nádor térre kerültem, hanem revizorként kezdtem. Akkor még februárban kellett leadni a mérlegeket, a revizorok vették át a cégektől. A január-február, az szörnyűség volt, mert bent kellett lenni, de a többi időszakban mindig mentünk ki, bejártuk keresztül-kasul Budapestet és pest megyét. Mentünk egyik cégtől a másikig, a ceglédi Vegyesiparitól a Kemencei Vegyesipari Ktsz.-ig. A Dunai Kőolajtól a Levi’s farmert gyártó Lenfonó Vállalatig. Kimentünk és mindent átnéztünk, átérezhettük a cégek életét. Innen jött szerintem a vállalkozásokhoz való pozitív viszonyulásom, ami a későbbiekben is mindig jellemző volt. Igazából mentesültünk a hivatal gyötrelmeitől, mert a valóságos világban éltünk, és ez nagyon jó iskola volt számomra.
Két fantasztikusan jó mentorom volt, akiktől mindent megtanulhattam. Az egyik sajnos már nincs közöttünk, Polgár Péternek hívták. Irgalmatlan nagydarab ember volt, és rendkívül segítőkész, aki a szakma minden tudnivalóját átadta számomra. Aztán persze a hivatalban elkezdődtek az informatikai fejlesztések, jelentős változások jöttek, és engem ki akartak nevezni csoportvezetőnek. csak tépelődtem, hogy akkor nem lehet kimenni? Mert menni kell szerintem, hogy valós információkat tudjon összeszedni az ember. És hál’ Istennek sikerült is mindig olyan munkakörbe kerülnöm, hogy megvolt a „vidék”, ahová ki lehet, illetve ki kell menni.
Rózsa Mária:
– Végül is csoportvezető lettél a pénzügyminisztériumban?
Marjay Gyula:
– Nem, főrevizorként jöttem el. Dömsödre hívtak, egy vadonatúj társaság megalakulásakor. Ez még egy közös vállalat volt, még nem tartunk a kft.-knél. A vecsési Ferihegy Termelőszövetkezet, a dömsödi Dózsa Tsz. és a Ferroglobus hozta létre. Ennek a gazdasági vezetője lettem. Ez a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején történt, a rendszerváltás időszakában. 1991-ig voltam itt, utána hívtak a földművelésügyi Minisztériumba. Ez is érdekes: eddig az összes munkahelyemre úgy kerültem, hogy hívtak. Aztán ott két év múlva történt egy vezetőváltás, amivel tulajdonképpen nem volt semmi problémám, és minden további nélkül maradhattam volna, csak jött egy jó lehetőség a Geodéziában.
Akkor még úgy hívták, hogy Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat. Éppen nagy átalakulások előtt állt, jó kihívást jelentett, és sikerült tizenkilenc évig ott maradnom, mint gazdasági igazgató, vezérigazgató-helyettes. A szakmán túl komoly kötödésem lett a térképész szakmához, és ezt most is büszkén vállalom.
Rózsa Mária:
– Közben már megnősültél és családot alapítottál?
Marjay Gyula:
– Igen. 1990-ben nősültem. Két fiunk született, kilencvenkettőben, illetve kilencvenötben. Mindkettő tanul még, a nagyobbik most fog diplomázni Amerikában, a Kenyon College-on Ohio államban. A kisebbik pedig fotográfia szakra jár Brightonban. Kezdetben Dömsödön éltünk, majd Budapestre költöztünk, de azóta is rendszeresen kijárunk Dömsödre. A gyerekekkel is, amíg kicsik voltak, már pénteken mentünk, ott töltöttük a hétvégéket, nyáron meg onnan jártam be dolgozni.
Rózsa Mária:
– A Geodéziába…
Marjay Gyula:
– Úgy van, ma Geodézia Zrt. A kezdetekben ez egy hatalmas cég volt, vagy nyolcszáz fős munkatársi gárdával, aztán, ahogy a térképkészítési technika fejlődött, egyre kevesebb alkalmazottra volt szükség. Amikor elkerültem körülbelül kétszázan voltunk. Ez a tizenkilenc év tényleg meghatározó volt az életemben. Ez alatt kezdtem el, illetve volt lehetőségem társadalmi munkákat végezni, ami a mai napig megmaradt. Dolgoztam a kereskedelmi kamarában, illetve vállalkozói szövetségekben. Jelenleg a Vállalkozók és Munkáltatók országos szövetsége Budapesti és pest megyei szervezetének az elnöke vagyok. próbálom azt a tudást, amit életem során összeszedtem, hasznosítani a vállalkozások segítésében.
Rózsa Mária:
– Hogyan folytatódott a 2012. év? Rögtön főigazgatónak hívtak a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőhöz?
Marjay Gyula:
– Igen. sokat meditáltam rajta, hogy elvállaljam-e. Magyarország állami ingó és ingatlan vagyonának a kezelése, nem kis kihívás volt. 2008-ban egyesült a volt kincstár és a Nemzeti Vagyonkezelő. Az irányításom alá a volt kincstári rész tartozott, nyilvántartási értéken megközelítve a tizenhárom ezer milliárd forintot.
Rózsa Mária:
– Úgyis mondhatnám, hogy ez már pályacsúcs, az ötvenedik szülinapod után. Szakmailag megalapozott, szépen felívelő karrier a tiéd. Így is élted meg?
Marjay Gyula:
– Hát, az elejét úgy éltem meg, hogy irgalmatlan sok munka van. Utána még több munka volt, aztán még több.
Rózsa Mária:
– De ez már egy politikai státusz. Ezzel tisztában voltál?
Marjay Gyula:
– Természetesen, ezzel tisztában voltam. Tudtam, hogy nem biztos, hogy én mondom meg, mikor van vége. Ezzel nincs semmi baj, aki egy ilyen állást elvállal, annak ezt tudnia kell. Sokan nem tudják egyébként, és foggal-körömmel ragaszkodnak az íróasztalukhoz. A másik oldalon meg tudni kell azt is elviselni és helyesen kezelni, amikor közlik az elvárásokat.
Rózsa Mária:
– Hogyan áll Magyarország az ingó és ingatlan vagyonunk tekintetében?
Marjay Gyula:
– Nehéz röviden felvázolni. A nagyobbik rész természetesen az ingatlan vagyon. Ezt két részre lehet bontani. Az egyik az állam által közvetlenül kezelt vagyonrész, melyet az MNV Zrt. saját maga gondoz. A másik az úgynevezett vagyonkezelt ingatlanok, amelyek átadásra kerültek különböző hivataloknak, költségvetési szerveknek, állami tulajdonú cégeknek. Ők ezekben működnek, fenntartják, sajátként kezelik, de el nem adhatják azokat.
Rózsa Mária:
– Az utóbbi években – főként EU-s pénzekből – jelentős ingatlanfelújítások zajlanak az országban. Erre, mint az MNV Zrt. főigazgatójának, volt ráhatásod? Hogy mikor, melyik épület újulhat meg? Gondolok itt például a kastélyprogramra, amelynek keretében az utóbbi években látványos eredmények születtek. Ezekhez volt közötök?
Marjay Gyula:
– Az ingatlanok felújítására szánt összegnek kicsi hányada szerepel a vagyonkezelő költségvetésében. De nagyon jó példa a 2015-ben indított kastélyprogram, mert ebben korábban mi is benne voltunk. Tényleg a szívem csücske volt az épített örökség. Mindent elkövettem, hogy amit lehetett, azt mind erre fordíthassuk. és aztán kiderült, hogy EU-s pénzekre is lehet pályázni. No, és akkor miért nem csináljuk? Ja, hát azzal nagyon sok a macera. Mondtam, nem baj, én eddig is mindig ilyesmiket csináltam, én szeretem a macerát. Így aztán például csókakőn, a bicskei Batthyánykastélynál, szászváron, vagy a füzéri várnál uniós pénzeket is felhasználhattunk a renováláshoz.
Én mindig annak a híve voltam – többekkel ellentétben –, hogy az épített örökséget eredeti valójában állítsuk helyre. Ne a romot „fújjuk le hajlakkal” és hagyjuk úgy. Hogy aztán jön a gyerek, és kérdezze, hogy „apa, mi ez a kőrakás?”. De ha a történészek, és építészek kutató munkája alapján megmutatjuk, hogy milyen volt, lehetett eredeti állapotában, akkor az utókor valós képet kaphat a korábbi évszázadok életéről. Egy várat hogyan képzelhetnek el a mai gyerekek, ha csak a romokat látják? Egy várnak voltak szobái, fűtése, teteje, volt lóistálló, gazdálkodtak körülötte és így tovább. Tehát én azok pártján álltam, akik az eredeti helyreállításra voksoltak. Természetesen azt meg kell mondani, illetve mutatni, hogy mi az eredeti és mi a hozzáépített. De az összképpel mutassuk meg, hogyan néztek ki ezek a várak, kastélyok fénykoruk idejében.
Rózsa Mária:
– Az MNV Zrt-s négy év után most mivel foglalkozol?
Marjay Gyula:
– Jelenleg szakértőként tevékenykedem. Az elmúlt évtizedekben elég sok tudást sikerült felhalmoznom, így most a saját kisvállalkozásom keretében a kedvenc területemmel, a könyvvizsgálattal foglalkozom.
Rózsa Mária:
– Az interjúkötetnek kettős célja van: egyrészt az iskola történetéhez segédanyagokat összegyűjteni, másrészt konkrétan megismertetni egyes volt diákok életútját. A volt diákok közül a szerkesztőbizottság igyekszik az úgynevezett sikeres embereket összegyűjteni. Ki a sikeres ember szerinted? Te sikeresnek tartod magad?
Marjay Gyula:
– Mindenki sikeres, aki ezt így éli meg. Ez teljesen független attól, hogy lett-e belőle igazgató, vagy főigazgató. sikeres lehet, mert mondjuk felnevelt három gyermeket, nagyon jól tud könyvelni, akár otthon, saját vállalkozásában, vagy bármelyik cégnél. Én sikeres embernek érzem magam, és örülök, ha a külvilág is így látja. A lényeg, hogy az ember jól érezze magát a bőrében.
Rózsa Mária:
– Mi az, ami eddig kimaradt, de nagyon szeretnél megoldani, vagy átélni?
Marjay Gyula:
– Hát, olyan nagy ábránd nincs bennem semmiről, nem hiszek a csodákban. Fontos, hogy a család egészséges legyen, hogy a két fiam majd megtalálja a helyét a világban, hogy tudjam végezni a munkám. fontos a kisvállalkozói érdekképviselet, ami eléggé szélmalomharcnak tűnik, de részsikereket el tudunk érni sokféle kérdésben.
Rózsa Mária:
– Említetted, hogy szabadidődben borászkodsz Dömsödön. Mekkora területen?
Marjay Gyula:
– Nem olyan túl nagy terület, három kertnyi részen termesztünk szőlőt, összesen lehet olyan egyharmad hektár. De van ott veteményes is, Anyukám, hál’ Istennek, mind a mai napig dolgozik benne. De nem piacra termelünk, csak magunknak. Be szoktam palackozni a boromat, és ha viszem ajándékba egy-egy barátnak, mindig mondom, hogy ez igazi szőlőből készült, úgy tessék fogyasztani!
Rózsa Mária:
– Nem vagy még matuzsálem korú, hogy hosszú élettapasztalatot összegezhess, de azért megkérdezem: mit üzensz a mai Istvánosoknak?
Marjay Gyula:
– Nehéz a mai világban bármit is nagy szavakba önteni. Azt nem mondhatom, hogy nincsenek jó tapasztalataim a mostani ifjú generációval, mert az utóbbi években elég sokat dolgoztam frissen diplomázott, egyetemet végzett fiatalokkal. Vannak köztük nagyon jó koponyák, dolgozni tudók és szeretők, de vannak köztük jó néhányan, akik nem tudnak olyan dolgokat sem, amit pedig már megtanulhattak volna. Vagyis azt üzenem, hogy mindent tanuljanak meg, amit lehet. Nem tudhatják, hogy mikor, minek tudják majd hasznát venni. Nem annyira rossz ez a hazai oktatás, ahogyan időnként beállítják.
Vannak problémák, persze, de szinte minden iskolában akad jó pár olyan tanár, akiktől lehet tanulni. és a jó pedagógusok számában az István mindig jeleskedett. Én is oktattam itt-ott, felnőtt-, vagy OKJ-s képzésekben vettem részt, és a diákjaimnak is azt tanácsoltam, hogy tanuljanak minél többet, járjanak nyitott szemmel.
Rózsa Mária:
– Köszönöm a beszélgetést.
Készült 2016 márciusában
