Missura Gábor – Lépcsőfokok III.
Érettségi éve: 1985
gazdaságtudományi tanár
„a csillogó szemű gyerekeket jó volt tanítani”
1981 és 1985 között járt a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolába. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen politikai gazdaságtan tanár szakon kezdte tanulmányait, majd ugyanott, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságtudományi tanári szakán szerzett végzettséget. Utolsó éves hallgatóként már iskolánk tanára volt. kosárlabda játékvezetőként Európa számos országát bejárta. Később a Közgazdaságtudományi Egyetem Sport és Társadalmi Kapcsolatok Tanszékén oktatott, majd az UNIÓ Labdarúgó EB Közalapítvány vezetője lett. Ezután a pénzügyminiszter személyi titkára, majd 2001 és 2007 között a Magyar Nemzeti Bank szóvivője, kommunikációs vezetője volt. Később újra az MNB-ben kötött ki, 2010 és 2015 között a fel ügyelőbizottság hivatalvezetője lett. Jelenleg a Magyar Fejlesztési Bankban tanácsadóként dolgozik. A Johannita Lovagrend Konventjének a tagja. Nős, két gyermek apja.
Horváth Tamás:
– A nyolcvanas évek elejének évkönyvébe lapozva többször találkozhatunk a neveddel: az iskolai diákbizottság elnöke voltál, táborvezető Szajlán, a balatonboglári szüreten diákvezető, politikai gazdaságtanból iskolai versenyen első, országos versenyen tizedik helyezést értél el. Ezek alapján számomra egy olyan diák képe rajzolódik ki, aki örömmel vetette bele magát középiskola életébe. Mennyire volt tudatos a pályaválasztásod?
Missura Gábor:
– Teljesen a véletlenek során múlt, és a Szent István hatásának köszönhetem, hogy a közgazdaságtan, és a pénzügyek területén dolgoztam, dolgozom. Négyéves koromtól fogva közlekedési rendőr szerettem volna lenni, mert nagyon tetszett, ahogyan a forgalmat irányítja, karjelzéseire autók jönnek, mennek. Tizenhárom éves koromban rájöttem, hogy nem ez a legkvalifikáltabb munka. Édesapám jogász, akitől 1978-ban születésnapomra az új büntető törvénykönyvet kaptam ajándékba, azt kiolvastam elejétől a végéig, és ennek hatására eldöntöttem, hogy jogász leszek.
Horváth Tamás:
– Egy gimnáziumból könnyebb eljutni a jogi egyetemre. Miért közgazdasági iskolában tanultál tovább?
Missura Gábor:
– Az iskolaválasztás környékén gimnáziumot kerestünk. Jó képességekkel bíró tanuló voltam, de a kerület első két legerősebb gimnáziumába nem vettek fel. Augusztus végén jártunk már, de még nem volt sehová sem felvételim, és azt beszéltem meg szüleimmel, hogy egy évet valahol ki kell húznom, aztán egy év múlva kezdem a gimnáziumot elsőtől.
Azt tudtuk, hogy a szakmunkásképzőkbe szeptember elseje a jelentkezési határidő, tehát arról, hogy géplakatos legyek, még nem csúsztam le. És akkor váratlanul adódott egy lehetőség: történelemtanárnőm ismerte a Szent Istvánban Német Szilvia tanárnőt, és ő szólt Patonyi László igazgatóhelyettesnek, aki a felvételi ügyeket intézte. Végiggondoltam, hogy ez egy pénzügyi szakközépiskola, tehát mégsem szakmunkás, sőt érettségit is ad. Bementem az iskolába felvételi beszélgetésre Patonyi tanár úrhoz. Amikor megtudta, hogy kapus vagyok az iskolai focicsapatban, már ment is a maga útján a felvételi, és az osztályzataim is megfelelőek voltak a bejutáshoz.
Horváth Tamás:
– Milyen emlékeid maradtak az első hetekről?
Missura Gábor:
– A focicsapattal a szeptembert rögtön munkával kezdtük: a táborozáshoz, felszerelésekhez pénzre volt szükség, ezért tanítás után a Hungarofructhoz mentünk gyümölcsöket pakolni. soha nem gondoltam, hogy barackot pakolni ennyire „káros”: ugyanis az őszibaracknak szőre van, ami bement a ruhámban mindenhová, és viszketést okozott. Ezzel a munkával és „érzéssel” kezdődött az első hetem a Szent Istvánban.
Horváth Tamás:
– Ha csak a véletlen hozta a közgazdasági iskolát, minek köszönhetően köteleződtél el a gazdasági pálya mellett?
Missura Gábor:
– A kezdeti nehézségekkel úgy voltam, hogy azt ki kell bírni, aztán következő évben úgyis egy másik iskolába megyek. Eltelt az első év, végül maradtam: úgy gondoltam, a jogászkodás nincs teljesen kizárva, hiszen szakközépből sem lehetetlen bejutni. különösen a második év volt érdekes, mert akkor elkezdődtek a szakmai tantárgyak, amelyek iránt egyre nagyobb érdeklődést mutattam, és sikereim is voltak bennük.
Harmadikban megkaptuk a politikai gazdaságtant, ami már jól ment, a tanár is szimpatikus volt és nagyjából ekkor döntöttem el, hogy ez a pálya lesz az én pályám, azaz nem jogászként, hanem tanárként fogok dolgozni. Horn György, Horn Gábor és Gizi néni (Szabó Balázsné) szerettették meg velem a szakmát, az ő hatásukra lettem politikai gazdaságtan tanár, bár közülük csak Horn Gábor tanított engem.
Horváth Tamás:
– Ki volt az osztályfőnököd? Milyen volt az osztályod?
Missura Gábor:
– Kovács Mária volt – a harmadik osztályt kivéve –, az osztályfőnököm. Nem volt annyira jó az osztályközösség, így azzal váltunk el egymástól, hogy nem fogunk találkozni érettségi után, és ezt eddig be is tartottuk. Az osztályban kevésbé éreztem jól magam, de az iskolán belül, az évfolyamtársaimmal annál inkább. A táborozások, különféle programok révén nagyon jó kapcsolatban voltam iskolai szinten sok gyerekkel. Az egész évfolyamból akkoriban négyen-öten mentünk egyetemre, tíz-tizenöten főiskolára, a többiek pedig elkezdtek dolgozni. kicsi volt az iskolai versenyistálló, ide tartoztak a fakultációkra járók, pg-szakkörre járók, velük alakult ki szorosabb kapcsolatom.
Horváth Tamás:
– Az évkönyvek szerint volt egy diákparlament, melynek Te voltál a levezetője.
Missura Gábor:
– A diákparlament olyan jól sikerült, hogy két napig tartott. Eközben iskolai szünet is volt. Gizi néni megkérdezte, hogy elvállalnám-e a vezetését, én pedig igent mondtam. Nagy körben ült az egész iskola a díszteremben, tanárok és diákok együtt. Minden osztálynak volt képviselete, és sorra vettük a problémákat az elejétől a végéig, miközben mindenki érvelt, hozzászólt. Annyira jó hangulata volt és olyan konstruktív volt az egész, hogy nem végeztünk este hatig, így megbeszéltük, hogy másnap reggel nyolctól folytatjuk.
Horváth Tamás:
– Az iskolai közösségi életnek nemcsak résztvevője, hanem szervezője, motorja is voltál. Ekkoriban minden iskolában volt KISZ-titkár, ha jól tudom, Te töltötted be nálunk ezt a pozíciót.
Missura Gábor:
– Úgy voltam a táboros alapszerv KISZ-titkára, hogy nem voltam KISZ-tag. Elsőbe még mindenkinek be kellett fizetnie a tagdíjat, talán kaptunk is igazolványt. Többet nem is találkoztam a KISZ-szel. Harmadikban, amikor a táborozáshoz pénzt gyűjtöttünk, akkor derült ki, hogy ha valami KISZ-munkát végeznénk, akkor kaphatnánk támogatást. Emiatt létrehoztunk egy „alapszervezetet”, amelynek én voltam a titkára, de már rég nem fizettem tagdíjat, meg nem is láttam kiszeseket soha. Végül is érdemes volt megalakulni, mert a nyári táborhoz kaptunk valami pénzügyi támogatást.
Horváth Tamás:
– A táborokról mindenkinek elismerő véleménye alakult ki. Te miben láttad a lényegét, sikerének a titkát?
Missura Gábor:
– A táborozást már úttörőkorban megszerettem, így lelkesedéssel vetettem bele magam az Istvános táborokba is. Ezekre a kirándulásokra azok jöttek el, akik jól akarták érezni magukat, szerették a közösségi létet, ezért ma már úgy gondolom, pótolták számomra az osztályközösség hiányát is. Nomád körülmények közé érkeztünk, így a folyóvízen kívül mindent magunknak kellett előállítani, az ételt előkészíteni, és megfőzni. szempont volt, hogy lehetőleg minél kevesebb külső inger érjen minket, tehát például rádiót sem hallgattunk. Alapvetően ezeknek a táboroknak a közösségépítő/nomád koncepciója volt rendkívül fontos, és az az éves keretjáték, amire épültek.
Horváth Tamás:
– Milyen keretjátékokban vettél részt, melyek maradtak meg emlékeidben?
Missura Gábor:
– Egyre különösen emlékszem: az én javaslatomra azt játszottuk el, hogy a táborban egy év van, hétfőn kezdődött a tábor, ezért az volt január elseje, és ünnepléssel kezdődött az „év”, a tizenkét tábori nap pedig a tizenkét hónap, tábori napon belül az órák pedig a napok voltak. Ha április negyedike körülbelül hajnali háromra esett, akkor felkeltünk és felvonultunk. Volt vallási keretjáték, amelyben én voltam a keresztény csoport vezetője. Erre a keretjátékra való felkészülés egy nagyon komoly előzetes kutatómunkával járt, hiszen a szabályokat, eljárásrendeket, amelyeket eljátszottunk, előzőleg tényleg meg kellett ismerünk. Voltunk többek között a szabad Egyházak Tanácsánál, az Állami Egyházügyi Hivatalban és történelmi egyházaknál is. Annak például, hogy az úrvacsora hol ostyával, hol kenyérrel történik, utána kellett nézni. Ugyanilyen kutatómunkát végeztek a hindu, mohamedán csoportok is. Akkoriban nyilvános iskolában ilyenekről nem esett szó.
A táborokban rengeteg népdalt tanultunk, amelyekre még ma is jól emlékszem. Állandó program volt a környékbeli falvak lakóinak népviseleteit, szokásait, dalait megismerni; volt, akitől kaptunk egy rokkát, vagy valakit felöltöztettek helyi népviseletbe. Volt olyan pénzügyes tábor is, amelyben Lidi volt a fizetési eszköz, a pénz neve. Itt vállalkozni kellett, piacot működtetni. A pénz elnevezésének forrása Gizi néni kutyájának neve volt. Ezek a táborok alakították a résztvevő hozzáállását a természethez és a helyi közösséghez is, de persze napoztunk, fürödtünk, és röplabdáztunk is, tehát egyáltalán nem volt haszontalan időtöltés. A táborokhoz annyira kötődtem, hogy amikor katona voltam, akkor is sikerült részt vennem az egyiken.
Horváth Tamás:
– Nem csak a táborok váltak legendássá, hanem a futballcsapat is. Milyen focisikerekben vettél részt?
Missura Gábor:
– Sokban nem, mivel rövid időn belül beláttam, hogy a futball nem az én sportágam. Nem váltam jó kapussá, így hamarosan kikerültem a csapatból és inkább kosárlabdázni kezdtem.
Horváth Tamás:
– Patonyi tanár úr nem bánta, hogy sportágat váltottál?
Missura Gábor:
– Nyílván belátta, hogy nem vagyok jó kapus, és talán ő is úgy gondolta, hogy ha mozgok valamit, az jobb annál, mintha nem csinálnék semmit. Dedák István például ügyes volt a focicsapatban és az egyetemre is együtt mentünk, vele azóta is tartom a kapcsolatot. A kosárlabdát, amelyet megszerettem, két testnevelőtanárnak, Németh Margónak és Széles Lajosnak köszönhetem.
Horváth Tamás:
– A kosárlabdát mennyire tudtad profin művelni?
Missura Gábor:
– Németh Margó testnevelő vezetésével országos szinten bajnokcsapata a lányoknak volt az Istvánban. Mi az iskolában a szünetekben és később – felnőttként is visszajárva – szombatonként jártunk kosarazni. szintén a tanárnő hatására lettem játékvezető. Ebben hat év alatt nemzetközi kosárlabda játékvezetői szintig fejlődtem, ennek is köszönhetően jártam be Európát. Ezt – időhiány miatt – az MNB-be kerülésemkor hagytam abba. A nemzetközi mérkőzések ugyanis mindig hétköznap voltak megrendezve, ezt már nem lehetett megoldani.
Horváth Tamás:
– Mikor vezettél utoljára meccset?
Missura Gábor:
– 2002. januárban, egy Sopron–Pécs női mérkőzéssel búcsúztam.
Horváth Tamás:
– Térjünk kicsit vissza még a középiskola végére. Részben a sikeres szakmai versenynek köszönhetően egyenes utad volt a Közgazdaságtudományi Egyetem politikai gazdaságtan szakára. Miért jártál hat évig egyetemre?
Missura Gábor:
– Akkoriban pg szakra kicsit könnyebb volt bejutni, mint a normál közgazdaságra. Ezt sokan ki is használták: felvételt nyertek pg-re, majd egy évvel később átjelentkeztek más szakokra. Ez a „trükközés” hátrányosan érintette épp azt az évfolyamot, amelyre jártam, mert olyan sokan átmentek máshová, hogy emiatt a szakot egy évre szüneteltették, és meg kellett várnunk a következő éveseket, akikkel folytatni tudtuk. Az egyéves kényszerpihenő alatt intenzív angoltanulásba kezdtem. Utolsóéves hallgatóként visszamentem a Mester utcába tanárnak, ahol még két évig voltam gazdaságtudományi tanár.
Horváth Tamás:
– Az úgynevezett GLOBE amerikai vállalkozói programot is ekkor kezdted alkalmazni iskolánkban. Hol ismerted meg ezt a módszert, hogyan működött?
Missura Gábor:
– Amikor elkezdtem tanítani a szent Istvánban, akkor üresedett meg a kísérletvezetői pozíció, mert Horn Gábor elment a politechnikumba. A kísérleteket azonban le kellett zárni, összefoglalókat, beszámolókat és a többi kellett írni. Ennek kapcsán került kapcsolatba az iskola a soros Alapítvány egyik kezdeményezésével, amiről akkor még fogalmunk sem volt, miről szól. Elmondták, hogy Lengyelországban tanulmányozni lehet a GLOBE programot egy tréning keretében.
Baranyai István (Hunfalvys tanár), és én utaztunk ki, így mi ketten ismerkedtünk meg először Magyarországon a Junior Achievement társasággal, és a GLOBE vállalkozásoktatási programjukkal. A módszer azért volt különleges, mert nem csak elméletet tanított, hanem gyakorlatot is, hiszen a diákok kereskedtek egymással: valamit készítettek, amit aztán nemzetközi szinten eladtak. Általában valamilyen apróságról volt szó, például színes karkötőkről, vagy kitűzőkről. Mi megkaptuk a bloomingtoni North High School középiskolát együttműködő partnernek, és amit mi előállítottunk, azt elküldtük nekik, az általuk készített terméket pedig mi kaptuk meg és adtuk el.
Azért kezdtük el a programot a harmadikosakkal, hogy ne maradjanak le az érettségi anyagokkal sem. Előállítottuk a terméket, megtörtént a csere és az eladások. A terméket eladása után elkönyveltük, hogy mi volt a termékünk költsége, mennyiért tudtuk eladni. közgazdaságilag elgondolkodtunk az üzlet menetén, ez volt a tanulók számára a hozadéka. Az első év végén a Junior Achievement anyagot oktató középiskolák éves egyhetes találkozóján vehettünk részt az Egyesült Államokban (éppen Bloomingtonban, az Indiana Egyetemen), erre kivihettem a legjobb tanulót is. Ezt folytattam az iskolában pár évig, és ebből írtam a diplomamunkámat is.
Horváth Tamás:
– A játék ezek szerint meghatározó eleme volt a programnak?
Missura Gábor:
– Igen. Arra is emlékszem, hogy a kereslet-kínálati függvény elmagyarázása is egy játék keretében történt: volt harminc gyerek, tizenöt vevő, tizenöt eladó, és mindenki kapott egy kártyát. Az eladóknak az volt ráírva, hogy „Add el a terméket legalább 30 Ft-ért, ha 22-nél kevesebbért adod, akkor már veszteséged lesz”. A vevők lapján pedig az szerepelt, hogy „próbáld megvenni 22 Ft-ért, de ha csak 30-ért tudod, az neked már rossz”. A kártyakiosztás után elindult az alkudozás, a létrejött üzleteket feljegyeztük. Óra végén összesítettük az üzletkötéseket, és ezekből szépen kirajzolódott egy keresleti és egy kínálati függvény, a kettő között egy egyensúlyi ponttal.
Horváth Tamás:
– Ez óriási dolog volt a rendszerváltás után, az új generációnak bemutatni, milyen a vállalkozás.
Missura Gábor:
– Valóban, és akkoriban nagy változás volt a közgazdaságtan oktatásában is. Mi még úgy kezdtük az egyetemet, hogy politikai gazdaságtan tanárok leszünk, és elkezdtünk mikro- és makroökonómiát tanulni, mint idejétmúlt elmélettörténetet. Aztán az egész megfordult: gazdaságtudományi tanárok lettünk, és a marxizmus került az elmélettörténeti tanszékre.
Horváth Tamás:
– Iskolánknak diákja, tanára voltál, és majdnem Te lettél az igazgatója, hiszen megpályáztad a vezetői széket is.
Missura Gábor:
– Igen, beadtam a pályázatomat, mindenkivel elbeszélgettem az iskolában, de a második fordulónál, a végső állomásnál a tantestület többsége nem rám adta le szavazatát. Hegedűs Sándor lett a nyertes, akinek a kinevezésénél én is ott voltam a városházán, gratuláltam neki. Gizi néni édesanyja akkor azt mondta nekem: „Nem baj, Gábor, a Jóisten valami mást tartogat neked.” Ezután nem sokkal valóban más irányt vett az életem.
Horváth Tamás:
– Mihez kezdtél ezután?
Missura Gábor:
– Úgy gondoltam, a sporthoz, közgazdasághoz is értek, tanár is vagyok, így elmentem a Közgazdaságtudományi Egyetem Sport és Társadalmi kapcsolatok Tanszékére Dénes Ferenchez. Ő felajánlotta a sportesemény-menedzsment tantárgy tanítását, amelyhez hozzá is láttam, Dénes pedig helyettes államtitkár lett az újonnan megszervezett sport minisztériumban. 1998 decemberében éppen könyveket válogattam a Rákóczi úti könyvesházban, amikor felhívott Dénes Ferenc telefonon, és megkérdezte, elvállalom-e a labdarúgó EB Közalapítvány vezetését. Sok időt a gondolkodásra nem adott, én igent mondtam és 1999. január elsejétől ezt csináltam.
Horváth Tamás:
– Hogyan lettél az MNB szóvivője?
Missura Gábor:
– Amikor véget ért az a megbízás 1999 októberében – vagyis kiderült, hogy nem Magyarország rendezi a 2004-es Labdarúgó Európa Bajnokságot, hanem Portugália –, egyszerre két állásajánlatot kaptam: a sportminiszter és a pénzügyminiszter személyi titkárának hívtak. Úgy gondoltam, a sportminisztérium még eléggé fiatal intézmény, jobb egy nagyobb múltú szervezethez, a pénzügyminisztériumhoz tartozni.
Horváth Tamás:
– A Magyar Nemzeti Banknak 2004-ben nyílt állandó kiállítása, az MNB Látogatóközpont. Ez a pénz és a központi bank történetét rendkívül látványosan, interaktív módon mutatta be. Véleményem szerint ez egy nagyon jó kiállítás volt, ráadásul ingyenesen látogatható, így iskolás diákoknak sok szempontból is ideális volt. Mennyire vettél részt a kiállítás létrehozásában?
Missura Gábor:
– A látogatóközpontot az MNB kommunikációs osztálya hozta létre, ekkor azt én vezettem. A látogatóközpontnak elsődleges célja a pénzügyi-gazdasági kultúra fejlesztése volt, ezt a feladatát megfelelően tudta teljesíteni. A középiskolai oktatási rendszerbe is jól beleilleszkedett, a pénz történetét kronologikus sorrendben dolgozta fel a szentistváni pénzveréstől kezdve a jelenlegi pénznyomtatásig. Különböző nemzetek valutái, filmvetítések, interaktív játékos elemek, például aranyrúd-emelgetés is szerepelt a gazdag kiállításban.
Középiskolai tanárt is alkalmaztunk, a csoportos látogatók negyvenöt perces előadást hallgathattak meg különböző témakörökben, például az euró bevezetéséről, az MNB történetéről. Összességében sikeres kiállításról beszélhetünk, az iskolai oktatáshoz tudatosan illeszkedő – vidéki iskolai csoportok utazását támogató – kezdeményezésről. Rövid idő alatt az ország harmadik leglátogatottabb múzeumává vált, már az első év kilenc hónapjában harmincnyolcezer látogatót fogadtunk. A látogatóközpont 2013-ban a szabadság téren megszűnt, a közeljövőben talán más helyszínen újra megnyílhat.
Horváth Tamás:
– A kiállítás megrendezésében vállalt szereped talán pedagógusi személyiségedből is eredt. Hiányzik a tanári szerep?
Missura Gábor:
– Igen, hiányzik, a csillogó szemű gyerekeket jó volt tanítani. Biztosan már mások a tanulók, mint a kilencvenes években, nehezebb is talán velük. Véleményem szerint a motiváltságot kell bennük megtalálni, ha ez nincs meg, akkor sokkal nehezebb eredményeket elérni. fontos, hogy a sikert lássák a diákok, de látniuk kell azt is, hogy annak eléréséhez mit kell tenniük. Egyszer a lányomnak mondtam: ha látunk valakit szépen táncolni, énekelni a tévében, azaz látjuk a sikerét, az csalóka tud lenni, mert abban biztosan sok év munkája van, a sikert nem lehet pillanatok alatt elérni.
Horváth Tamás:
– Most milyen feladatkörben dolgozol?
Missura Gábor:
– A Magyar Fejlesztési Banknál a vezérigazgató tanácsadójaként dolgozom. Az MFB nagyon sok rövid és hosszú távú fejlesztésben gondolkodik, ezekhez adok szakmai segítséget.
Horváth Tamás:
– Ismereteim szerint van két olyan közéleti tevékenységed, amelyek távol állnak a gazdaságtól: tagja vagy a Máltai Szeretetszolgálatnak és a Johannita Lovagrendnek. Hogyan kerültél kapcsolatba ezekkel a szervezetekkel?
Missura Gábor:
– Az egyetemi éveim során, az 1989-es romániai forradalom idején kerestem fel a Máltai Szeretetszolgálatot, hogy segítsek, hiszen volt időm is, igényem is erre. Sok-sok évre ott ragadtam. Máltai Lovag azonban nem lehetek, hiszen a Máltai Lovagrend a reformáció során – teljesen békés úton – kettévált Máltai és Johannita Lovagrendre. Ezután mint protestáns – részben máltai ajánlásra – Johannita Lovag lettem. Jelenleg a lovagrend konventjének (vezetőségének) tagja vagyok, mint kincstárnok (vagyis pénzügyes).
Horváth Tamás:
– Az előbbiekben életed legfontosabb állomásairól és a sikerről is beszélgettünk. Mire vagy a legbüszkébb?
Missura Gábor:
– Amikor fiatalabbakkal foglalkoztam, nagyon sikeresnek éreztem magam: úttörővezetőként az általános iskolában, középiskolában a táborozáskor, az egyetem után a tanítás során. Ám ami igazán siker, az a családom, a két gyermekem és a feleségem, akivel tizennégy évvel ezelőtt Tiszadobon házasodtunk össze. Én nem alapítottam vállalatbirodalmakat, a sikereimet elsősorban ők jelentik számomra.
Horváth Tamás:
– Köszönöm a beszélgetést!
Készült 2016 áprilisában
