Somogyi Zsolt (1991) – Lépcsőfokok II.

Somogyi Zsolt – Lépcsőfokok II.

Érettségi éve: 1991

sportújságíró

„két szenvedélyem van”

1991-ben érettségizett az Istvánban. Aktívan focizott Patonyi tanár úr legendás futballszakosztályában. Érettségi után egy évig katona volt, majd elvégezte a Komlósi-féle sportújságíró iskolát. Három évig a Sport Plusz újságírója volt, majd a Nemzeti Sporthoz került. Idővel tett egy kitérőt a Képes Sporthoz. Komoly szakmai elismerésnek tekinti, hogy a Nemzeti Sport kiküldött tudósítója lehetett a 2006-os labdarúgó világbajnokságon. 2005-ben a sportújságírás világnapján munkája elismeréseként kitüntették, 2009-ben az MLSZ ismerte el oklevéllel a magyar labdarúgásért tett erőfeszítéseit. Tavaly könyve jelent meg Torghelle Sándorról.

Béki Gabriella:

– Tudom rólad, hogy 1971-ben születtél Szegeden, de hogy kerültél Pestre tizenkét évesen? Milyen családban nőttél fel?

Somogyi Zsolt:

– A családom teljesen pesti. Édesanyám és édesapám családja is fővárosi. Szüleim itt jártak iskolába, a XI. kerületi Baranya utcai általános iskolában találkoztak, aztán középiskolába máshova jártak. Anyu az Apáczaiba járt, apu meg egy technikumban geológusnak tanult. Aztán a középiskola után újra találkoztak, összejöttek, és 1967-ben tizenkilenc évesen már esküvő volt. Hatvankilencbenben meg is született a bátyám. Anyám egyke volt és késői gyerek. Talán azért is akart nagy családot. A két fiú után még szerettek volna egy kislányt. Ez is sikerült, 1976-ban megszületett a húgom. Szeged pedig úgy került képbe, hogy akkoriban Algyőn feltárták az olajmezőt, és óriási igény támadt szakemberre, édesapám pedig annak számított.

Béki Gabriella:

– Szakirányú érettségije volt.

Somogyi Zsolt:

– Viszonylag hamar kaptak lakást. Az elején még anyu is ott dolgozott. lényeg az, hogy mi szegeden születtünk. Aztán részben családi okok miatt visszajöttünk pestre. Anyukám szülei egy időre leköltöztek szegedre. Nagypapa nagyon idős volt, még 1899-ben született. Végigcsinált két világháborút, munkatábort. Jó lett volna vele ezekről beszélgetni, de csak tízéves voltam, amikor meghalt. Az ÁFOR-nál dolgozott valamilyen vezető beosztásban. Apukám szülei pesten laktak a Tanács körúton. Az is egy polgári család volt. Mi a bátyámmal már kicsi korunktól fociztunk. Ő kiemelkedő tehetség volt. Tizenkét évesen kiválasztották a Csongrád megyei válogatottba, és a Fradi is kiszúrta, le is igazolták.

Az volt a szerencse, hogy pestre tudott költözni apu rokonaihoz. Apu is elkezdett pesten dolgozni, ingázott sokat. Végül is el tudtuk cserélni a szegedi lakást egy pestire. Igazából én örülök annak, hogy van bennem egy többgyökerűség. 1983 óta itt élek, és a családi vonal miatt abszolút pestinek érzem magam, de jól emlékszem rá, milyen érdekes volt pestre jönni vidékiként, rácsodálkozni a nagy forgalomra, a mentőautó szirénájára, repülőkre. Ha szegedről van szó tévében, vagy bárhol, mindig van bennem egy jó érzés, olyan „hazai pálya” nekem. A mai napig jó érzés szegedre utaznom, ott is otthon érzem magam.

Béki Gabriella:

– Hogy kerültél az Istvánba? Hogy választottatok középiskolát?

Somogyi Zsolt:

– Előtte még két évig jártam általános iskolába ahova a lakóhely szerint tartoztunk. A Frankel Leó úton laktunk, és a Bem utcában fejeztem be az általánost. Nekem a középiskola nagyon kacifántos volt. Először szintén területi alapon egy vegyipari iskolába irányítottak engem, Budán a Lajos utcába, az nagyon közel volt hozzánk. Volt egy kötelező orvosi vizsgálat, és kiderült, hogy enyhén színtévesztő vagyok. Nem lehetek vegyész, bár nem is akartam az lenni soha.

Felvettek az iskolába, de el se kezdtem, mert mikor kiderült a színtévesztés az orvosi pecsétet nem kaptam meg. Nem mehettem a vegyészeti iskolába. A kertész utcában volt ez a vizsgálat, és azt mondták, hogy ötven méterre van a II. Rákóczi Ferenc közgazdasági, oda átszólnak. Így oda kerültem először, és oda is jártam két évig, de nem éreztem ott jól magam. A társaság jó volt, de a tanárokkal nem volt zökkenőmentes a kapcsolat. szóba került, hogy más iskolába kéne menni.

Béki Gabriella:

– Bátyád hova járt?

Somogyi Zsolt:

– Az Eötvösbe, mert ott is volt a Fradinak kapcsolata. Nagyon sok csapattársa Istvános volt, de ő valamiért nem. Viszont, mivel a Népligetben edzett a Fradi és az István is, jól ismerte a főnököt (Patonyi László tanár urat az Istvánból). Mondta, hogy ott lehet focizni is, és megbeszélte vele, hogy elmegyek hozzájuk edzésre. A főnöknek csalódás lehettem, mert a bátyám nagyon jól focizott, és amikor mondta neki, hogy „van egy öcsém”, azt hihette, hogy én is jó leszek. szóval így kerültem át. Ezért én évet vesztettem az iskolaváltással, és még egyet az orosz miatt, mert Busa tanár úr meghúzott.

Béki Gabriella:

– Tovább lehettél gyerek.

Somogyi Zsolt:

– Nem voltam annyira rossz gyerek, de azért hírem volt. olyanokat mondtak, hogy „jó fejű gyerek”, meg „értelmes, de lusta”, meg csak a foci érdekel, csak azt tudom, ami órán rám ragad. De hát a könyvvitel nem ilyen. Próbáltam logikusan kitalálni, de mindig lemaradtam azokhoz képest, akik begyakorolták. Mindig a foci volt a lényeg. Egy évig Busa József volt az osztályfőnököm, aztán Bíró Bea, aki egy fiatal, csinos tanárnő volt, és magyart tanított. Magyarból mindig jónak számítottam, és szerettem is az irodalmat, sőt, a nyelvtant is, pedig az nem gyakori. érdekelt, és a helyesírásom is jó volt. Sokat olvastam gyerekként, megragadt bennem, hogy mit hogy kell írni. Ezért a magyar tanárok általában szerettek.

Béki Gabriella:

– És benne voltál a híres Istvános focicsapatban.

Somogyi Zsolt:

– Már hamarabb. Mielőtt átkerültem, már ott voltam a nyári edzőtáborban. Balatonszemesen voltunk egy nagy diáktáborban. Betonalapon sátrak, négy ágy benne, napi két edzés, háromszori étkezés. Nemrégiben jártam arra, de már nincs meg.

Béki Gabriella:

– Jártál a csapattal az izgalmas nemzetközi versenyekre is?

Somogyi Zsolt:

– Már 1987 nyarán, az edzőtáborban szóba került, hogy van a csapatnak meghívása Amerikába. Amikor én megérkeztem, ők azért edzettek, mert készültek Norvégiába. Norvég minta alapján szerveztek nemzetközi meccseket. Mondta a főnök, hogy valahogy össze kellene szedni valamennyi pénzt. Mindenki kérdezze meg a családját, hogy van-e az ismeretségi körben olyan cég, vállalatvezető, aki szponzorálni tudná az utat, hogy a szülőknek kevesebbet kelljen fizetni.

Hát én olyan lelkes lettem, mert még soha nem voltam külföldön. Mikor hazamentem az edzőtáborból – akkor már a Római parton laktunk a lakótelepen – mondtam lelkesen, hogy megyünk Amerikába a csapattal. Szüleim azt hitték félrebeszélek, mert megsütött a nap. Még ma is óriási dolog egy amerikai utazás, de akkoriban végképp az volt. Ráadásul a bátyám a Fradiban focizott, és számukra már az is nagy dolog volt, ha elmentek Ausztriába, vagy Csehszlovákiába. Az egyik régi osztálytársam édesapja a Béke szállodában volt valami fontos ember, és épp akkoriban megjelent az Esti Hírlapban, hogy a Radisson szállodaláncnak lesz a Béke is a tagja. Ennek pedig épp Minneapolisban van a központja, ahova mi utaznánk. Anyukám, a nagy szervező mondta, ha a mezünkre rá lenne írva, hogy Radisson Hotel Budapest, az érhet nekik valamit.

Mondtam a főnöknek ezt az ötletet, de először nem csapott le rá. Azért a szervezés elindult, eltelt pár nap, és egyszer csak jön a főnök, hogy te beszéltél valamit a Béke szállodáról, mert megkerestek, és támogatnának. Így lett a Radisson a fő szponzor, és összejött annyi pénz, hogy nem kellett nagyon sokat fizetni a szülőknek.

Béki Gabriella:

– Milyen volt a futballisták élete a suliban?

Somogyi Zsolt:

– Az István egy külön szakosztály volt, de a Fradi utánpótlásból is sokan oda jártak. Ha egymás ellen játszottunk, ment a zrikálás. A bajnokság volt a fontos. Hétvégén játszottunk, és hétfőn ment az értékelés. A meccsek előtt napokig ugrattuk egymást, utána meg a győztes a vesztest. Képzeld el a helyzetet, nyerni akarsz minden meccsen, de akkor végképp, ha a szombati ellenfeleddel egész héten egy padban ülsz. Az is megesett, hogy nem egymás ellen, hanem együtt fociztunk.

Ilyen volt a középiskolák közötti Budapest bajnokság, ott az volt a kritérium, hogy abba a középiskolába kellett járni. ott együtt játszottunk az Istvános Fradistákkal. Akkor aztán annyira erősek voltunk, hogy ott mindig az országos döntőbe került az iskola csapata. A rendes, igazi MLSZ által szervezett bajnokságban önálló szakosztályként szerepeltünk, és ezt a csapatot hívták meg Amerikába. Szóval akkoriban nagyon ment a foci az Istvánban. A hétvégi siker a focipályán azonban nem mentesített senkit az iskolai feladatok alól. Ha gólt lőttél szombaton, és főnökkel együtt örültünk neki, hétfőn hiába remélted, hogy neked nem kell felelni. Sőt, főnök jó érzékkel pont téged hívott ki. De hát a gól? Az szép volt –mondta –, de attól még tanulni kell. Utólag látom, neki volt igaza, nem akarta, hogy azzal vádolják, kivételezik az órán a játékosaival.

A focicsapatban több osztályból is voltak tanulók. Jó volt találkozni, bemenni a suliba, a futballistáknak mindenhol voltak barátai, a szünetekben nagy társasági élet folyt, együtt ebédeltünk, szerettünk odajárni. A futball voltaképpen kiterjedt ismeretségi és baráti kört eredményezett.

Béki Gabriella:

– Érdekel, hogy a tanáraid közül ki az, aki még nyomot hagyott a lelkedben? Mert azt látom, hogy első, második, harmadik helyen a foci volt az életedben, de ezen kívül mi érdekelt még?

Somogyi Zsolt:

– Sokat olvastam, könyveket, újságokat, és szerettem a nyolcvanas évek zenei világát. érdekelt az újságírás, de akkoriban nem volt újság a suliban. Még általános iskolában foglalkoztam az iskolarádióval. Arra emlékszem, hogy érettségin a magyar dolgozatom ötös–ötös lett. Tehát a tartalom, és a helyesírás is. Ebből gondolom, hogy volt a fogalmazáshoz érzékem. szerettem is. szöveggyűjteményünk volt, és azt már előre olvasgattam, és vártam mikor fogunk odaérni. Beát mindenképpen kiemelném a tanárok közül, de ő az utolsó évben elkerült tőlünk, és Böbe néni (Jakab Böbe) vett át, aki nagyon szigorú volt. Tudta, hogy a könyvvitel a legfontosabb az érettségin, és az a fajta szigorúság kellett is, hogy valahogy átslisszoljunk a vizsgán. Szigorú meg kemény volt, de nagyon emberséges is. Nyilván a főnök volt a legfontosabb.

Érdekes, hogy nem tornatanár volt. Neki a foci volt a mániája, beleásta magát az edzéselméletbe. Sokkal többet törődött a tanítványok fizikális állapotával, mint bárki más. Tornaórán mi nem focizhattunk az holtbiztos. Nem mindenki rajongott a fociért, maga a tornatanár sem. Pedig mi keményen dolgoztunk, mindennap edzettünk. Amikor elutaztunk, benne volt az újságban, hogy van egy iskolacsapat, és ez jó hírét vitte az iskolának.

Béki Gabriella:

– Élménygazdag út lehetett. Jó helyezést értetek el?

Somogyi Zsolt:

– Sajnos tizenegyesekkel kiestünk a végén. Az Egyesült Államokban úgy volt, hogy meghívnak nagyon sok csapatot. Mi két csapatot is indítottunk ezen a kupán. Voltak az elsős-másodikosok, és a harmadikos-negyedikesek. Úgy kell elképzelni, hogy ott egy hatalmas területen kijelölnek vagy százötven pályát egymás mellett, és egész nap mennek a meccsek. A mi korosztályunkban is volt vagy nyolcvan csapat. A vasfüggöny mögül mi voltunk az egyetlen ország, ezért az amerikai újságíróknak, tévéseknek is érdekesek voltunk, szerepeltünk az ottani híradókban. A legjobb nyolc között játszhattunk, de nem sikerült a legjobb négy közé kerülni. Persze Amerika így is életre szóló élményt jelentett. Olyan áruválaszték volt ott például, amit addig még soha nem láttunk. Indulás előtti este kaptam egy kis dollárt az apukámtól költőpénznek.

Nem tudom hogy vették, de nagyon meghatott, mert tudtam, hogy nem engedhetjük meg magunknak. Nagyon szeretetteljes családban éltünk. (Anyám még örökbe is fogadott egy szegény vidéki fiút, aki később szintén az Istvánba került.) Szóval az első szabadnapon bementünk egy bevásárlóközpontba, furcsa volt szembesülni vele, hogy mindent lehet kapni. Bementünk egy cipőboltba. A Nike márkát akkor még nem is ismertük, csak néztük mi az a pipa. Fő támogatója volt az amerikai tornának. Emlékszem, volt egy fehér-narancssárga utcai sportcipő. Asics GEL típus. Ilyet itthon még sose láttunk, sokan vettek maguknak. Én is vettem. Visszamentünk a szállásra, ami egy amerikai kollégium volt. Engem meg elkezdett bántani, hogy inkább apunak kellett volna valamit venni, önző vagyok, hogy magamnak vettem.

Volt egy idősebb fiú, Kiss Csaba, aki rájött, hogy vissza akarja cserélni, amit vett. Az nagyobb volt, pont jó lett volna a papámnak, egyből mondtam Csabának, hogy én elcserélem vele, vigye vissza a kisebbet. Hazahoztam a cipőt a papámnak. Olyan nagy szám volt, hogy a kollégái levetették vele, hogy felpróbálják, mert ilyet még sose láttak. Amerikából úgy jöttünk haza, hogy van meghívásunk jövő évben Brazíliába, Japánba, és Kanadába. Tudtuk, hogy mindhárom nem fog menni, de ha Brazília összejön, onnan mehetnénk Kanadába is. Összegyűjtöttük a pénzt, és a következő nyáron újra útra keltünk.

Ez egy harmincegy napos túra volt. Először Frankfurtba mentünk, onnan repültünk Rio de Janeiróba. Nagyon sok közös élményünk volt, a Krisztus-szobor, a Maracana-stadion, a Copacabana. Sok szépet láttunk.

Béki Gabriella:

– És a futball hogy sikerült?

Somogyi Zsolt:

– Rióban is tizenegyesekkel estünk ki. Ott is a legjobb négy közé kerülés volt a tét. Mondta is a főnök, hogy meg vagyunk átkozva, nem tudunk nyerni. Aztán mentünk Torontóba. Ott voltak szervezési nehézségek. Se repülőjegy, se szállás, nem tudom a főnök hogy élte meg, csoda hogy nem kapott infarktust. Aztán a kanadai magyarok segítettek. Van ott egy magyar templom, egy tornateremmel. Abba tettek le matracokat és ott aludtunk. Végül is harminckét óra buszozás után eljutottunk Winnipegbe, ahol a verseny volt. Egy szálloda tárgyalótermében aludtunk, de szuper jól éreztük magunkat.

Ott már bejutottunk a döntőbe. Az elődöntőben vezettünk 2-1-re, és foggal körömmel védekeztünk. Elrúgtuk a labdát, amilyen messze csak lehetett. A kapusuk unatkozott, a félpályánál pattogott a labda, belerúgtam egy marha nagyot, és bement. A kinti magyarok oda voltak, hogy ilyet még soha nem láttak. Totál véletlen volt, de akkora esemény, hogy miután hazajöttünk, még a Petőfi Rádióba is behívtak mesélni a gólomról. A döntőt végül ott is elbuktuk, másodikak lettünk. Aztán 1991-ben Ausztráliában győzött a csapat, de én már nem voltam ott, mert kiöregedtem. A főnöknek és a csapatnak viszont nagyon kijárt már ez a győzelem.

Béki Gabriella:

– Visszatérve a sulihoz: a könyvvitel mellett az Istvánban sok más szaktárgy is volt, azok mennyire viseltek meg?

Somogyi Zsolt:

– Nem igazán. szerettem a pénzügyet, de nem igazán érdekelt a bankok, biztosítók világa. Nem érdekel a pénz egyáltalán. Egyszer – már a sport plusznál dolgoztam – hibásan jelent meg egy címlap. Valamiért a tördelő a régi címlapot tette fel, amin a régi ár volt. kénytelen volt az újságárus azon az áron adni, ki kellett fizetni a különbözetet. Nagyon gáz volt az egész. Vizsgálták, kinek kellett volna észrevenni, és a sor végén én is ott voltam. Megbüntettek pár ezer forintra, a fizetésem felére. Azt hittem, amikor közölték, hogy össze fogok törni, ki fogok akadni, mert az összeg tényleg riasztó volt.

Amikor kijöttem mégis jókedvű voltam, és analizáltam magam, hogy miért nem vagyok összetörve, és rájöttem, hogy nem érdekel a pénz. szóval jó, ha van, de annyira nem érdekel. Amikor például kifizették a könyvet, tök jó volt gondolkozni azon, hogyan költsük el a barátnőmmel. Ő sokkal racionálisabb, mondta, hogy vannak tartozások, autóhitel, tegyük a harmadát abba, egyharmadát elutaztuk, egyharmadát meg tartalékoltuk. érettségi után sokan az osztályból elkerültek bankba. én tudtam, hogy az nekem nem való.

Béki Gabriella:

– Tudtad, hogy nem leszel se pénzügyes, se könyvelő.

Somogyi Zsolt:

– Az ember később jön rá dolgokra. Volt például egy gépírás nevű tantárgyunk. Az nem volt érettségi tantárgy, de mivel sok titkárnőt nevelt az iskola, meg gyors- és gépírókat, azt mindenkinek tanulni kellett. Az volt a legeslegutolsó a sorban. Tanultuk a tízujjas gépelést a régi írógépen: a-s-d-f – j-k-l-é. Akkor nem tudtam, hogy ez lesz az egyetlen tantárgy, aminek igazi hasznát fogom venni. Amikor 1993-ban bekerültem a Nemzeti Sportba, azt mondták írjak egy kis cikket, van rá egy egész napom. Megírtam öt perc alatt, mondom: kész. „Hogyhogy ilyen hamar?” Azt gondolták, azt a kicsi cikket egész nap pötyögtetem majd, mint a többi kezdő.

Béki Gabriella:

– Mint a sikítós titkárnők. Sikít, ha egy betűt megtalál.

Somogyi Zsolt:

– Mondtam, hogy én tudok gépelni. Jaj de jó, akkor én hosszabb, komolyabb cikket is írhatok, mert hamarabb megvagyok vele. Mondjuk, nem szabályosan gépelek, de ezt most már nem kéri számon senki. Anyukám titkárságot vezetett a Nyelvtudományi Intézetben az Akadémián, láttam, hogy iszonyú gyorsan gépelt szabályosan. Tanítgatott is, de azt gondoltam, ez nem fiúnak való. Aztán kiderült, hogy mégis hasznos volt a billentyűket ütögetni az alagsori teremben.

Béki Gabriella:

– Nyelvekkel hogy vagy? Az oroszt utáltad, az kiderült.

Somogyi Zsolt:

– Hát igen. Mondtam is Busa tanár úrnak, ne buktasson meg, a kötelező oroszt úgyis el fogják törölni – 1988-at írtunk –, az utolsó pillanatban mit tanuljam én ezt, ne vegyük már ennyire komolyan a dolgot. Tudom, jó egy nyelvet tudni, mindig haszna van. Jó lenne Dosztojevszkijt eredetiben olvasni. Az utolsó évben, amikor befejeztem az iskolát, már nem volt orosz. Próbálkoztak a némettel, angollal, de már túl késő volt. Rakonczai Imi mondta is: „figyeld meg, felnőtt fejjel egy csomó pénzt ki fogunk fizetni tanároknak, hogy nyelvet tanuljunk.” Az iskolában nem lehetett megtanulni nyelvet heti egy órában. Szégyellem, de nem tanultam meg igazán jól azóta sem.

Béki Gabriella:

– Pedig sokat jársz külföldre…

Somogyi Zsolt:

– Sokat járok, és értek angolul. Meg tudom értetni magam, és tudom az alapdolgokat, de nem tudnék csinálni angolul egy interjút. Olvasni tudok, de ha beszélnek hozzám, a szövegértéssel vannak problémáim. Többször elkezdtem tanulni, de mindig félbehagytam. Amikor kiküldtek a világbajnokságra, egész jó szinten voltam, de aztán nem használtam. Ha kimennék egy évre valahova, akkor belerázódnék biztos.

Béki Gabriella:

– Ki tanította neked a politikai gazdaságtant?

Somogyi Zsolt:

– Horn Gábor tanított közgazdaságtant. Az érdekelt. láttam, hogy egy nagyon erős egyéniség, okos, oda kellett rá figyelni, amiket mond. De a közgázról rosszakat hallottam, hogy nehéz, és sokat kell magolni, azt se éreztem nekem valónak.

Béki Gabriella:

– Érettségi környékén már tudtad, hogy mivel akarsz foglalkozni?

Somogyi Zsolt:

– Tudtam.

Béki Gabriella:

– Ez a sportújságírás?

Somogyi Zsolt:

– Van olyan családi legenda, hogy általános iskolában mondta rólam az anyám az egyik tanáromnak, hogy újságírótípus vagyok. Már általánosban írtam tudósításokat. Aztán az Istvánban, mikor játszottuk ezeket a komoly meccseket, azokat is megírtam tudósításban. Csak magamnak. Egész kicsi voltam, amikor a képes sportból kivágtam képeket, beragasztottam egy mappába, és másik képaláírást írtam hozzá, mint ami az újságban volt. sportkönyveket olvastam. Szóval ilyenfajta irányultság biztos volt bennem. Hogy merre fogok kanyarodni, azt még nem tudtam.

Béki Gabriella:

– És merre kanyarodtál?

Somogyi Zsolt:

–A katonasághoz. 1991 nyarának elején volt az érettségi, és utána augusztusban bevonultam egy évre Tatára a helyőrségbe. Akkor találtam ki, hogy sportújságíró leszek.

Béki Gabriella:

– Hogy viselte a lelked a katonaságot?

Somogyi Zsolt:

– féltem tőle nagyon. De az már egy enyhülő időszak volt. A bátyám még másfél évig volt katona. én már csak tizenkét hónapot, de az is soknak tűnt, főleg az elején. én – épp a foci miatt – közösségi embernek gondoltam magam. Életem során sokszor kerültem új közösségbe, például a költözések, az iskolaváltások miatt. Ezért a katonaság sem volt olyan nehéz nekem. Összekovácsolja a helyzet az embereket. Az elején be kellett írni, hogy mi akar lenni az ember. Beírtam, hogy sportújságíró. A leszerelés után, 1992 nyarának végén láttam egy hirdetést: „szeretne sportújságíró lenni?” felvételt hirdetett egy kimondottan sportújságíró iskola. sportot kedvelő, elhivatottságot érző jelentkezőket vártak. Egy Komlósi Gábor nevű sportújságíró alapította ezt az iskolát. Ez már az ötödik évfolyam volt, Telesportos újságírók tanítottak főként. Üzleti vállalkozás volt, már az első pillanatban mondták, nem garantálják, hogy aki elvégzi újságíró is lesz.

Béki Gabriella:

– Fizetős volt nyilván.

Somogyi Zsolt:

– Méghozzá húzós. A mai napig működik az iskola. Egyéves. A felvételi csak ezer forint volt. Feltettek néhány kérdést a sportbeli jártassággal kapcsolatban. ki hol játszik, ki kicsoda. Ekkor és ekkor ki rúgta a második gólt, meg ilyeneket. Ebben én nagyon jónak számítottam, mert ilyet sokszor játszottunk korábban. A főnök is mondta nekem, hogy „tudtam, hogy te ezt fogod csinálni, erre születtél, mindig mindenre pontosan emlékeztél, egy sportlexikon vagy”. A felvételin hamar kiderült, hogy ott mindenki az. Azért ez egy sportújságíró iskolához nem elég. Kell a jó fogalmazás, a kapcsolatteremtés, és kíváncsinak kell lenni.

Béki Gabriella:

– Adott egy bizonyítványt?

Somogyi Zsolt:

– Adott, igen, de mondták, és ki is derült, hogy egyrészt ez nem garancia, mert ezt a papírt nem kéri el senki. Ezzel a papírral sem leszel biztosan újságíró, és enélkül a papír nélkül is lehet valaki újságíró. ott voltunk vagy százan az ELTE-nek egy előadótermében, amit kibéreltek. Bejött Komlósi Gábor és azt mondta, hogy a tandíj itt nagyon magas, örül, ha itt mindenki befizeti, de azt előre megmondja, mert annyival tartozik a sportszerűségnek, hogy innen öten lesznek újságírók. ott ültünk százan és néztünk egymásra.

Béki Gabriella:

– Mennyi volt az a nagyon magas tandíj.

Somogyi Zsolt:

– Olyan ötvenezer forint egy félév. Szerencsémre megtudtam, ha elmegyek munkanélkülinek, akkor a Hivatal kifizeti. A család nem tudta volna kifizetni.

Béki Gabriella:

– Nyilván sok mindent megtanított ez a suli.

Somogyi Zsolt:

– Rengeteget. Arra mindenképpen jó volt, hogy kiderüljön, kiben van elhivatottság, és érzék a szakmához. Ráadásul kapcsolatokat lehetett teremteni. Hiszen a tanárok is újságírók. szóval, amikor láttam a hirdetést, egyből tudtam, hogy ott a helyem. Tanított például Vitray Tamás, Knézy Jenő, Harle Tamás, sok híres újságíró. Voltak nagy előadások, és kis teremben speciális műhelygyakorlatok. Néhány éve műhelytanárnak visszahívott engem is az iskola. Azóta van már olyan srác, aki akkor a tanítványom volt, ma pedig a kollégám.

Béki Gabriella:

– Közbevetőleg megkérdezném, azzal a vággyal, hogy te hivatásos focista legyél, mikor, és hogyan számoltál le?

Somogyi Zsolt:

– Tekintettel arra, hogy labdarúgó szakíró lett belőlem, talán mondhatom magamról, hogy egy kicsit értek a focihoz. Gyerekkoromban minden meccset megnéztem, és rosszul voltam, ha kimaradt egy. Most már ezt a mennyiséget nem lehet követni, de a munkából eredően ma is nagyon sok futballt nézek, és sokszor elemzek is. Nagyon sokat voltam a bátyám meccsein, láttam a Fradinak több korosztályát. láttam az Istvánban is a társaimat, és egy idő után el tudtam magam helyezni, hogy bár jól passzoltam, és jól lőttem, akaratban, és futógyorsaságban nem vagyok jó. Lusta voltam, az a fajta, aki nem is tud, és nem is akar gyorsan futni. Keveset futottam, azt is lassan.

Olyan voltam, aki jól passzol, főnök is mondta, olyan labdát adtam, amit kevesen tudnak, de utána sétálgattam tíz percig. Láttam a bátyáméknál is mennyi jó játékos van. Amikor elérték a tizennyolc éves kort volt egy tartalékcsapat azoknak, akik az elsőbe nem fértek be. Láttam, hogy még a tartalékcsapatba is húsz jóból csak kettőt tartottak meg. Az egyik szerencsére a bátyám volt. Eszméletlen mennyiségű jó játékost láttam, akikből nem lett semmi. Tudtam, hogy én megélni ebből nem fogok tudni. Mivel azonban ez volt az életem, mindenképp a fociban akartam maradni, és az újságírás erre kitűnő lehetőséget nyújtott. Az edzősködés fel sem merült, a játékvezetés eszembe sem jutott. Játszani akartam, és a mai napig hobbiszinten, nagy pályán futballozom. Baráti csapattal. Ez is rendes bajnokság, igazi amatőr futball.

Béki Gabriella:

– NB III.?

Somogyi Zsolt:

– Inkább hat, hét. Az NB III. alatt van a BLSZ-nek négy különböző szintje. Szóval ez az alsó szint. Ez abszolút hobbi. Te fizeted az ötezer forintos tagdíjat. Pályát kell bérelni, kifizetni a bírót, és van nevezési díj is. Az igazolt játékosoknak kilencven százaléka ilyen alacsony szinten van. A profi csak egy vékony réteg. Szóval szerettem focizni, de tudtam, hogy nem fogok megélni belőle. Jó példa volt előttem a bátyám, aki egész fiatalon 1992-ben – huszonhárom évesen – kiment Németországba harmadosztályban futballozni.

Azóta is ott él, családot alapított, született egy kisfia. Húsz évig focizott, aztán edzősködött. Most már van más munkája is. Mindig szurkoltam neki, és örültem a sikereinek. Amikor elkezdtem az újságírást, sok játékost épp a bátyám miatt ismertem már, meg az iskolából, fiatalabbakat is.

Béki Gabriella:

– Könnyebb volt kapcsolatot teremteni.

Somogyi Zsolt:

– Biztos, hogy könnyebb volt, és ez a mai napig sokat segít. Sebők Vilmossal például – aki válogatott lett – együtt jártunk a suliba. Bármikor felhívhattam, nekem mindig nyilatkozott.

Béki Gabriella:

– Azután, hogy elvégezted az iskolát, mikor és hol jelent meg az első cikked?

Somogyi Zsolt:

– Már közben történt. A második félévben jött a suliba előadást tartani Bocsák Miklós, aki több sportkönyvet is írt, amit én olvastam, és a rajongója voltam. Írt egy könyvet például nagy tehetségekről, akiknek a pályája valami miatt kisiklott, nem tudták kifutni magukat, mint Albert, Varga Zoli, Törőcsik. Azt a könyvet százezerszer elolvastam. Volt egy sport plusz nevű lap, aminek a főszerkesztője volt. Népsportosok voltak a Gyárfás Tamással együtt, de a rendszerváltás idején kiléptek, és megcsinálták a Nap tv-t, és ezt az újságot, ami a mai napig megjelenik.

Az volt a marketingje, hogy a sport világa sem szent, tele van hazugsággal, korrupcióval, amiket elhallgatnak, és majd ők nyíltan, őszintén megírják ezeket, amiket a hivatalos lapok elhallgatnak. Jó nyelvezettel megírt, terjedelmes cikkekkel teli újság volt. Bocsák jött nagyelőadást tartani. Ezek hétvégén voltak, mert sokan munka mellett jártak iskolába. én olyan szerencsés voltam, hogy munkanélküliként mindig ráértem, és hétközben is mindegyik műhelyfoglalkozáson ott voltam. Előadás előtt bejött komlósi, amikor gyülekeztünk.

Épp egy lánnyal beszélgettünk, aki az évfolyam legtehetségesebb hallgatója volt. Komlósi elmondta, hogy azt találta ki, egy-egy diák érveljen a lap ellen, illetve mellette, mielőtt Bocsák megtartja az előadást. Arra gondolt, hogy ez a lány legyen az egyik. Ő mondta, hogy nem szereti a sport pluszt. oké, Gábor akart keresni valakit, aki kedveli, és rögtön lecsaptam a lehetőségre, mondtam, hogy én szeretem, és érvelnék mellette. Belement, végül ketten voltak, akik támadták az újságot, én meg egyedül, mint ügyvéd. Azok mondták, hogy durva, gusztustalan a lap, belemászik a sportolók magánéletébe, a botrányt keresi. Támadták nagyon.

Aztán én megvédtem, azzal, hogy hiánypótló, új hang, van igény rá, és ilyenre is szükség van. Jó a nyelvezete, csomó érdekes téma van benne, olyan ziccerek, amiket a többi újság kihagy. én mindig várom és kiolvasom, mert minden cikk érdekes. Többször mondtam, hogy szeretem az újságot, mire Miki közbeszólt, hogy ha még egyszer ezt mondom, már jöhetek is dolgozni. Így kezdődött. felhívtam utána, megbeszéltünk egy időpontot. Volt egy idős korrektor, aki mellé felvett, és mondta, ha úgy adódik, publikálhatok. Ez 1993 nyarán volt. Mondtam, hogy van egy ötletem, van egy érdekes ember, akivel nem foglalkozik senki, szívesen írnék róla. Úgy hívják, hogy Puhl Sándor.

Én már akkor láttam, hogy sokra viheti, egy évvel azelőtt, hogy világbajnoki döntőt vezetett, ami abszolút a csúcs. Utána celebbé, tévésztárrá vált, de én több mint egy évvel korábban kerestem meg ôt, amikor az UEFA-kupa döntőjét vezette. Valahogy megszereztem a telefonszámát. Egerben élt, és mondta, hogy hét végén jön Pestre Honvéd–Videoton-mérkőzést vezetni. Utána az öltözőben beszélhetünk, ha bejutok hozzá. Nem volt nagyon lelkes. Valahogy beverekedtem magam, és megkérdeztem, milyen érzés, hogy most háromezer ember előtt vezet mérkőzést, míg múlt héten Dortmundban nyolcvanezren látták a meccset. Meglepte, hogy engem ez érdekel. Eddig újságíró csak azt kérdezte tőle, hogy „miért fújta le”, vagy „miért nem fújta le”.

Azt, hogy miként éli meg, hogy Roberto Baggio vigyázban áll előtte, aki akkor a világ három legjobb játékosának egyike volt, még soha senki nem kérdezte meg. Akkor, ha ilyen komolyan gondolom a beszélgetést, menjünk el vacsorázni. Volt vele két partjelző is. Kérdezte javasolok-e valamit, mert ők vidékiek. Simon Tibornak – a Ferencváros játékosának, akit később megöltek – volt egy étterme. Mondtam, ott nagyon jó a konyha, menjünk oda. Ott beszélgettünk késő éjjelig. Ez volt az első cikk. „Jó játékvezető nem létezik” – mondta Sanyi. Ez lett a cikk címe. Azóta is jó kapcsolatban vagyunk.

1996-ig, három évet voltam a Sport Pluszban. Nagyon sokat publikáltam, rendszeresen. Igazán jó iskola volt nekem.

Béki Gabriella:

– Miért lett vége, ha szeretted?

Somogyi Zsolt:

– Szerettem, de túlságosan lelkizős voltam. A lapot meg inkább a botrány érdekelte. közben a Nap tv-ben is lett egy sportriporter kerestetik elnevezésű televíziós műsor, aminek én szerkesztője voltam. Jó kirándulás volt, de a tévé engem sose érdekelt nagyon. Mindig úgy éreztem, hogy írásban jobban ki tudom fejezni magam. Úgy alakult, hogy egyszerűen elváltunk egymástól. Eltelt egy kis idő, és nem volt munkám. Ez nagyon szűk piac.

De akkor jött megint a szerencse. Van egy újságíró válogatott, a közönség a színész–újságíró (a SZÚR) rangadóról ismeri, de ez egy állandó csapat, minden héten háromszor edz, és ott is focizom. Az is egy hobbicsapat. Ott beszélgettem egy csapattársammal, Vincze Andrással. Megkérdezte: „Nincs kedved a Nemzeti sportnál dolgozni?” focirovat. Mondom, hogy az lenne a leginkább nekem való, de nem tudom, hogy ki most ott a rovatvezető. „Hát én” – mondja. Majd elsüllyedtem, hogy lehetek ilyen hülye?! Nemrég nevezték ki, és kicsit akart ott frissíteni. A cikkeimet ismerte, engem is a csapatból. Azóta is ő a főnököm. Így kerültem 1996 májusában a Nemzeti sporthoz.

Béki Gabriella:

– Később közben volt egy kitérő a Képes Sportnál is.

Somogyi Zsolt:

– Azt mondják, hogy hétévente váltani kell. Napilapot készíteni remek dolog, de nincs benne szünet. A meccsek hétvégén vannak, nem igazán családbarát az időbeosztás, sokszor éjfélre érsz haza egy esti debreceni, vagy szombathelyi tudósítás után, darálod a munkát, és mintha közben elfelejtenéd, hogy ezt olvasóknak csináljuk, akiket szórakoztatni, vagy meglepni kéne, újdonságot, érdekességet adni. De annyira benne vagy a robotban, hogy néha elfelejtesz arra gondolni, hogy – tudom hülyén hangzik – el is olvassák.

Volt olyan, hogy felhívtak telefonon, hogy írtál egy oldalas cikket, és egy mondat nem stimmel benne. Ezer mondatból egy! De lehet, hogy az az egy, amelyet oly könnyen leírtál, valakinek nagyon fáj. Elolvasta valaki. Azt is mindig mondom, hogy nézzük már milyen képaláírások vannak. Azt az érzést kell kelteni, hogy te gondolkozol. Többet tudsz, mint az olvasó. Ha megnézed a HVG-képaláírásokat, tudod miről beszélek. Ebbe muszáj energiát fektetni, de erre napilapnál nincs mindig idő. Az újságírás a szenvedélyem, van bennem újító, jobbító szándék, és ez mind benne volt abban, hogy hét év után váltottam.

Béki Gabriella:

– Adott valami újat a Képes Sport?

Somogyi Zsolt:

– Új kihívásra vágytam, ráadásul házon, vagyis lapkiadón belül maradtam. A képes sportot annak idején imádtam, mert színes volt, tele jó képpel, minőségi újság volt. Aztán a rendszerváltáskor megszűnt, majd kitalálta a kiadóm, hogy újraindítja.

Profi háttérrel, kitűnő képekkel, tényleg nagyon jó újságot terveztek. A sporttól el kellett jönnöm, de házon belül maradtam, ez megnyugtató volt. Teljesen mást csinálhattam, mint a napilapos robot. Talán látták, hogy van bennem ambíció, ha valami nem tetszett, jobbító szándékkal szóvá tettem. Napilapnál nem lettem volna szerkesztő, de ez más volt. Érdekes kaland lett. Azonban hamar kiderült, hogy gazdaságilag nem hozza azt, amit vártak. Az volt az induló elképzelés, hogy ötvenezer példányt eladunk minden héten. De csak húsz–harminc között ment el. Próbáltak változtatni, de esett a példányszám. Aztán már azt mondták legyen csak húszezer, és jött egy teljes arculatváltás. Ifjúsági lap lett, matricákkal, rejtvényekkel, de különben sportújság. Akkor mondtam, hogy én nem ezért jöttem, nem erről volt szó. Hatan csináltuk, és abból öten el is jöttünk.

Béki Gabriella:

– Akkor visszamentél a Nemzeti Sporthoz?

Somogyi Zsolt:

– Igen, mondtam a régi rovatvezetőmnek, hogy visszajönnék. Aztán szólt, hogy most van egy lehetőség.

Béki Gabriella:

– Időközben megérett egy szakmai elismerés is.

Somogyi Zsolt:

– A világnapi elismerésre gondolsz? Még a képes sportnál voltam, amikor azt megkaptam. Azóta kaptam az MLSZ-től 2006-ban egy szép plakettet. Aztán volt a sportújságírók Világnapján egy pályázat is, ahol második lettem. Nekem ez a szenvedélyem, a nyomtatott sportújságírás. A világon a legnagyobb szerencse, ha az ember azzal foglalkozhat, amit legjobban szeret. Nekem a foci az életem volt, és kiderült, hogy az újságíráshoz van érzékem. Ezt a kettőt ötvözni ez az, ami én vagyok. Ez a világon a második legjobb foglalkozás. Az első az, ha te vagy a futballista, és milliomos vagy belőle, mert olyan jó vagy. Dzsudzsák Balázsnak, és a többi válogatottnak szoktam mondani: a tiéd az első legjobb, de azt csak tíz évig csinálhatod. A másodikat én csinálhatom hetvenévesen is.

Béki Gabriella:

– Mire vagy a legbüszkébb, mi volt neked a legfontosabb eredmény az elmúlt húsz évben?

Somogyi Zsolt:

– A legkomolyabb szakmai elismerés talán az volt, hogy 2006-ban a németországi labdarúgó-világbajnokságon kiküldött tudósítóként tájékoztathattam az NS olvasóit. Ez a világ legnézettebb sporteseménye, megelőzi az olimpiát, és ott lehettem élőben a nyitómeccsen, az elődöntőkön, a döntőn. Mások milliókat fizettek volna azért, hogy egy meccset megnézhessenek élőben, én meg egy hónapig jártam egyik stadionból a másikba, és még nekem fizettek érte. Hihetetlen élmény volt a vébé. A magyar válogatottról is sokat írhattam.

Bejártam egész Európát, Bakutól portóig, Londontól Athénig, Stockholmtól Nicosiáig rengeteg városból tudósíthattam. Tizennyolc éve az NB I.-es meccsek állandó szakírója vagyok, gyakran a sporttelevíziókba is meghívnak szakértőnek. Ez talán fellengzősen hangzik, hiszen én csak szeretem a futballt. A legnagyobb öröm számomra mégis az, hogy olyan – a gyerekkoromban csodálattal figyelt – sztárok, mint Nyilasi Tibor, Détári Lajos, Mezey György partnerként, egyenrangú félként kezelt. Szegedi kisdiákként nem is álmodtam arról, hogy valaha beszélgethetek puskással, Hidegkútival, Beckenbauerrel, és lesz idő, amikor Albert Flórián szeretettel köszönt, és nevemen szólít, ha a Fradi-klubházban meglát. Hihetetlen ugye?

A mai generációt végigkísértem, a szurkolók jól ismerik Dárdai Pál, Király Gábor, Szabics Imre nevét. Azt hiszem jó néhányan a barátjuknak tekintenek. Ez talán annak is köszönhető, hogy ha kritizáltam is, mert néha az indokolt, a teljesítményt értékeltem, nem az embert minősítettem. Ha van egy nagyon fontos meccs, és kikapunk, akkor az újságírók hajlamosak nagyon kritikusak, lenni az emberrel. én meg ilyenkor nem az emberrel vagyok kritikus, hanem csak a teljesítményével. Indokolatlanul soha senkit nem bántottam meg, és ezért jobban elfogadják a kritikát. Nyilván van, aki nem kedvel engem, de azért a többség elfogad.

Béki Gabriella:

– Jó téged hallgatni, boldog embernek tűnsz.

Somogyi Zsolt:

– Két szenvedélyem van. Egyik a foci, másik a sportújságírás. Abszolút nekem való, amit csinálok, és nagyon nagy szerencse, hogy megtaláltam. A harmadik talán a zene, de ahhoz nem értek annyira. csak szeretem nagyon. Luciano Pavarotti fellépett az 1994-es foci vébén az USA-ban, és azzal kezdte a koncertjét: két fontos dolog van az életben, a futball és a zene – mélységesen egyetértettem vele. Nekem a sportújságírás munka és szenvedély egyszerre. A világ legszerencsésebb embere vagyok, mert ha most például azt mondanák nekem, hogy nem tudnak tovább foglalkoztatni, az persze nagyon rossz lenne, de azt gondolnám, hogy az a pénz, amit 1993 óta ezért kaptam, nekem ajándék volt, mert azt csináltam, amit legjobban szerettem.

Mondok még egy példát. Néha untam magam, ha hideg volt egy Fradi-meccsen, akkor mindig odanéztem a régi stadionban, ahol egykor álltam gyerekként. Eszembe jutott, hogy 1991-ben, amikor kiderült, hogy száz forint egy jegy, mennyire féltem, hogy nem tudok annyit összeszedni a legfontosabb meccsre. Emlékeztetem magam arra, hogy az egész gyerekszobámat pénzzé tettem volna, csakhogy azt a jegyet megvegyem, akkor most, hogy fizetnek érte, hogy itt üljek, akkor ne panaszkodjak már azért, hogy hideg van.

Béki Gabriella:

– Nemrég jelent meg egy könyved, amit Torghelle Sándorról írtál. Ez hogy született?

Somogyi Zsolt:

– Könyvet akartam írni, és erre kaptam felkérést az Ulpius-háztól. Érdekes kirándulás volt. Márciusban kezdtük, és nyáron már megjelent A levegő ura című könyv.

Béki Gabriella:

– Végig egyes szám első személyben beszél. Felvetted amit mond, leírtad és megszerkesztetted?

Somogyi Zsolt:

– Egyáltalán nem használtam diktafont. Kikészítettem egy füzetet, de csak egy pár oldal telt meg. Egy-egy szót írtam fel, amikről eszembe jutott az egész történet. Tudod, vannak tipikus kifejezések, szófordulatok, amik, ha benne vannak, olyan mintha ő beszélne. Az a tapasztalatom, ha úgy csinálod az interjút, hogy odafigyelsz, vissza tudod adni. kíváncsinak kell lenni, ahogy említettem. Egész életemben fociztam, és azt hiszem értem a focisták lelkét. Ismerem a lelkivilágukat. Úgy tartják, a futball lábbal játszott fejjáték, és ez igaz is, de hozzáteszem: a léleknek is fontos szerepe van. Tudom milyen fontos a játékban a lélek. Amikor ők mondanak valamit, nemcsak értem, hanem érzem is, hogy mit akarnak, és talán ezért tudom jól visszaadni. Általában tök jó a visszajelzés. Torghelle Sanyi is mondta: „Nem is jegyzeteltél, de szóról szóra visszaadtad, amit mondtam”.

Béki Gabriella:

– Maradt élő kapcsolatod az Istvánnal?

Somogyi Zsolt:

– Amióta egykori igazgatónőm dr. Szabó Balázsné, Gizi néni és Jakab Böbe néni aktívan szervezik a Baráti kör életét felelevenedett a kapcsolat, és egyre intenzívebb. Dolgoztam a Patonyi Lászlóról készült emlékkönyvben, ott voltam a róla elnevezett sportcsarnok avatásán. A Lépcsőfokok első kiadásába is írtam interjúkat. Nagyon örülök ennek. Jó bármikor visszatérni az épületbe. És persze sok korábbi csapattárssal ma is baráti kapcsolatban vagyunk, több mint húsz évvel a ballagás után. Gyakran találkozunk, a Mester utcában eltöltött kamaszévek összekötnek bennünket.

Béki Gabriella:

– Végül még egy személyes kérdés. A boldogsághoz hozzá tartozik egy boldog párkapcsolat is. Megvan?

Somogyi Zsolt:

– Megvan. Nyolc éve vagyunk együtt. Egy dolog hiányzik az életemből: a gyerek. A szüleimnek huszonhárom évesen már volt két gyereke. Gyerekként azt gondoltam, hogy nekem is fiatalon lesznek gyerekeim. Ez már nem jön össze, de remélem, egyszer apa leszek én is.

Készült 2014 novemberében

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.