Koknya Csaba – Lépcsőfokok III.
biztonsági senior menedzser
„a született Istvános”
A szülei „jogán” lett Istvános. Az iskola néhai legendás gondnokának, Sanyi bácsinak és feleségének, Sanyi néninek kisebbik fia. Nála jobban kevesen ismerhetik a Mester utcai épületet. A pénzügyek nem érintették meg, más szakmát választott. Érettségi után elvégezte a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát mikrohullámú szakon. Első munkahelye az Orion Rádió és Villamossági Vállalat volt, majd a Posta Rádió és Televízió Műszaki Igazgatóságán dolgozott. Ma a Magyar Telekom Nyrt. biztonsági senior menedzsere. Nős, két gyermeket neveltek fel.
Lukácsi Béla:
– Tőled nem azt kérdezem, hogy mikor kezdtél az Istvánba járni, hanem azt, hogy mikor kezdtél az Istvánban járni.
Koknya Csaba:
– Szerintem egyéves koromban, engem a kórházból ide hoztak haza. Nekem ez a szülőházam. Most, amikor Laki tanár úrra emlékeztünk, megszólított egy „fiatalember”, hogy megismert, és én, ugye, a Koknya Sanyi vagyok. Kiderült, hogy 1959–1963 között járt az Istvánba. Mondtam, hogy én ugyan az öccse vagyok, viszont én is ötvenkilencben kezdtem itt a Mesterben.
Lukácsi Béla:
– És mikor fejezted be az Istvánt?
Koknya Csaba:
– Huszonöt éves koromban. Akkor nősültem, a menyecskét pedig nem lehetett idehozni, mert ez egy szolgálati lakás volt. Tehát nekem kellett elköltöznöm innen. A szüleim itt maradtak, de akkor már nem voltak fiatalok, egyre nehezebben tudták ellátni a feladatokat, például a hosszú járdák hajnali felsöprését, a hólapátolást. Végül lakást cseréltek a mostani gondnokékkal. Nekik három gyerekük volt, itt jobban elfértek, a két kisöreg meg nyugodtan elvolt az újpalotai panelben. 1986-ban, harminc év után hagyták el a Mester utcát.
Lukácsi Béla:
– A szüleid mikor kerültek a Mester utcába?
Koknya Csaba:
– Úgy emlékszem, hogy pedellusi pályájukat Pesterzsébeten kezdték, itt született a bátyám is. Horváth Tamás könyvében az szerepel, hogy a pesterzsébeti Pénzügyi Technikum 1952-ben egyesült a Mester utcai iskolával, amikor az a Lónyai utcából a Bethlen térre költözött. Amikor az iskola visszatért 1956-ban a Mester utcai épületbe, szüleim már részesei voltak ennek.
Lukácsi Béla:
– A szüleidet mindenki Sanyi bácsinak és Sanyi néninek szólította. Nem tudod, ki találta ki a „Sanyi néni”-t?
Koknya Csaba:
– Nem, de biztos, hogy a diákok közül valaki. ki az a néni, aki a Sanyi bácsi felesége? Hát a Sanyi néni. Ez teljesen logikus.
Lukácsi Béla:
– Gondolom, ezt édesanyád se vette rossznéven.
Koknya Csaba:
– Bizony nem, sőt! A tanárok, az igazgató is így hívták már kezdettől fogva. Talán Győrffy tanár úr volt a kivétel. Megtiszteltetés volt számomra, hogy nyugdíjas találkozóra, Istvános napokra hozhattam-vihettem őt és feleségét autóval a Mester utcába. Anno a szüleimmel tartott bensőséges kapcsolatuk alapján ez nekem nem is volt kérdés, pláne, hogy a tanár úr egy stroke után nehezen mozgott, és már a kilencvenes éveiben volt.
Szóval, ő mindig büszkén emlegette, hogy Csabikám, egyedül én voltam, aki nem Sanyi néninek hívta az anyukádat, hanem Irénkének.
Lukácsi Béla:
– Mit meg nem tud az ember ötven év után?!
Koknya Csaba:
– Ezt senki nem tudja, és ennek ez a bája. Úgyhogy maradjon meg a Sanyi néni név az emlékekben, ne is leplezzük le ezt a misztikumot.
Lukácsi Béla:
– Mi azt az iskolát ismertük, ahová reggel bejöttünk, jöttek a tanárok is, hallgattuk az órákat, ahol be- és kicsöngettek, a szünetekben nyüzsögtünk, ebédeltünk, tanulószobáztunk, majd hazamentünk. Ami ezen túl vagy kívül esett, azt már nem ismertük. Te viszont azt láthattad, amit mi nem. Hogy mást ne mondjak, volt itt egy kollégium is. Történtek titkos, izgalmas dolgok?
Koknya Csaba:
– Délelőtt én is iskolában voltam, a későbbi években meg dolgoztam, tehát nekem a délutánnal kezdődött az iskola. Hogy mennyire volt más a délutáni iskolai környezet? Voltak itt esti tagozatosok, ezért ugyanúgy szólt a csengő is este tízig.
Amihez egyébként hozzá lehetett szokni, mint ahogy az utcai villamos zajához is. A második emeleten a kerengőben volt egy pingpongasztal, ott a kollégisták is pingpongoztak meg én is. Ez egyébként nem nagyon tetszett az óraadó tanároknak. Amikor kicsengettek, akkor kijöttek a felnőtt estisek, hogy kicsit ők is ütögetnének. Másban nem nagyon volt különbség a hétköznapokban. De a kollégiumi élet, az nagyon színes volt. Mikulás-ünnepség, farsangi bál és a többi. Emellett néhány osztálybulin a mi magnónkról szólt a zene, és a rádiónk volt az erősítő.
Lukácsi Béla:
– A szüleid számára biztosan nem ért véget a műszak, mondjuk, délután ötkor.
Koknya Csaba:
– Nem. Édesanyám takarított, mert az estisek után is ki kellett takarítani. Reggel már jöttek a nappalisok, nem lehetett kosz a termekben. Elég furcsa ritmusban élt, mert délután kicsit aludt, este nekiállt és végigtakarította az iskolát, ezért jó későn feküdt le. Másnap délelőtt ő is takarított a többi takarítóval, főzött, ellátta a családot, majd délután kicsit lepihent. És ez így ment minden áldott nap.
Lukácsi Béla:
– Édesapádnak meg végig kellett járnia az épületet, ellenőrizni, hogy be vannak-e csukva az ablakok, a villany le van-e kapcsolva…
Koknya Csaba:
– Igen, este le kellett kapcsolni a villanyokat, az ablakokat meg becsukni. Nehogy a szél betörje őket. Volt olyan eset az ötvenes években, hogy becsöngetett a rendőr, mert valahol égett a lámpa. szóval az volt a rend, hogy amikor már mindenki, az utolsó ember, az esti portás is elment, végig kellett menni az épületen, lekapcsolni a villanyokat, bezárni a termeket. Serdülő koromtól kezdve ezt már én csináltam. Már csukott szemmel is megtaláltam a villanykapcsolókat, de szükség is volt erre a tudásra. A hetvenes évekig, az épület felújításáig ugyanis gyakran volt áramszünet, a téli hónapokban körülbelül kéthetente. 1979-ben egyszer az egész kerületben teljes áramszünet volt. Tök sötétben kellett végigjárni az épületet, és még a lekapcsolt kapcsolókat is ellenőrizni kellett, hiszen nem lehetett tudni, melyik, milyen állásban van.
Az áramszünetek komoly problémát jelentettek, mert az épületben ott voltak az estisek is, a vaksötétben még veszélyes is volt az épületben járkálni. Ilyenkor az volt az eljárás, hogy egyikünk elment a villanyszerelőért, másikunk pedig le a pincébe a petróleumlámpákért. Meggyújtottuk őket, és vittük szét a lépcsőházakba, zsibongókba, folyosókra, tanáriba, portára.
Lukácsi Béla:
– Tehát tulajdonképpen amolyan társgondnoka voltál az iskolának. Minden zegét-zugát ismerheted.
Koknya Csaba:
– Az akkorinak. Mert ha nem is látványosan, de azért a mostani meglehetősen különbözik a az általam ismerttől. Például az alagsorban régen kazánház volt és széntároló, most meg ruhatár és tantermek. A gondnoki munkához olykor furcsa feladatok is hozzátartoztak. Az esővizet elvezető fő gyűjtőcsatorna a Haller utcában fut. Nagy eső alkalmával a Mester utcai vezetékből jövő vizet már nem bírta el, megnőtt a víznyomás, ezért a víz az alsó részeken jött fölfelé. Ilyenkor mindig elúszott az alagsor. Ez ellen úgy védekeztek, hogy ezt a kimenő szennyvízvezetéket picike gátakkal, úgynevezett Feldtmann-tolattyúkkal zárták le. Tehát amikor nagy esőzés volt, le kellett szaladni és ezeket lezárogatni, hogy ne tudjon a víz feltörni. lehettem bárhol, haza kellett rohannom a három alagsori tolattyút átállítani, hogy a lehető legkisebb legyen a kár.
A „zászlózás” már kellemesebb feladat volt. Voltak az egyszerű rudas zászlók, és voltak a hosszú lobogók, amiket a harmadik emeletről kellett kilógatni, és az elsőn megkötni a végüket. Ez azért volt jó, mert a lánykollégiumból kellett leengedni őket. Az meg külön történet, hogy a liftjavítások idején hogyan közlekedtem a lánykollégiumban.
Lukácsi Béla:
– Úgy látszik, a lánykollégium megkerülhetetlen tényező volt a gondnoki munkában is…
Koknya Csaba:
– Igen, mert a padlásfeljáró a lánykollégiumból nyílt, a padlásra meg a lift miatt gyakran fel kellett járni. Ha elakadt valaki a liftben, csöngetett, akkor fel kellett menni a lift gépházába és kézzel kellett lehozni a fülkét. De én rendes gyerek voltam. Előbb bekopogtam, kijött egy lány, mondtam neki, szóljon be, hátha valaki éppen vetkőzik. Ha igen, akkor az menjen be a szobájába, vagy szóljon, ha befejezte, én addig kint várok. A kulcscsomón volt egy síp is, azt is megfújtam, hogy jövök. Ez egy régi nevelőtől, Hortobágyi tanár úrtól átvett hagyomány, mert ő is mindig síppal járt a lánykollégiumban. Évekkel később tudtam meg, hogy volt, aki direkt a sípszóra jött ki. De én szemellenzősen csak a dolgomat végeztem.
Lukácsi Béla:
– A szüleid tisztaszívű, gyerekszerető emberek voltak. Mindig kedvesen mosolyogtak, segítettek. Nekem még az érettségi után is volt velük kapcsolatom, mert ide jártunk focizni. Egy időszakban reggel hat órára, tehát édesanyádék engedtek be bennünket, később éveken át este tízre. Akkor meg ők engedtek ki bennünket. Néha még te is. Szóval, reggel-este zaklattuk őket, de nem volt egy rossz szavuk se.
Koknya Csaba:
– Ők mindenkit szerettek, az idősekkel is úgy bántak, mint a gyerekekkel, ez nekik természetes volt.
Lukácsi Béla:
– A tanárok is úgy szerették őket, mint a diákok?
Koknya Csaba:
– Biztosan. Legalábbis apró mozaikokból ez rakható ki. Minden évben voltak autóbuszos kirándulások, amikor az egész iskola nekiindult. Az osztályfőnökök mellé kísérőtanárokat is beosztottak. Egyszer édesapámat is elhívták kísérőnek, ő meg magával vitt engem is. Mondták a tanárok, hogy jaj, Sanyi bácsi, ő még kisgyerek, alsó tagozatos, csak a nyűg lesz vele. Eltelt a három nap, visszaérkeztünk, de akkor már azt mondták, hogy Sanyi bácsi, jövőre én is hozom a gyerekemet.
Ezeken a kirándulásokon kellett a felnőtt kísérő. Mert miről szól egy ilyen buszkirándulás a fiatal srácok számára? Hogy egy kicsit szabadabban veszik magukhoz a bódítószereket. Az apukám falazott nekik. Mondta, hogy gyerekek, bűzlik rólatok a szeszszag, beszéljetek jó sokat, hogy kicsit szellőzzön a szájatok.
Lukácsi Béla:
– Gyerekként neked óriási birodalmad volt itt. Mik az első élményeid a szülőházadról?
Koknya Csaba:
– Volt egy háromkerekű biciklim, azzal kavartam a hatvan méter hosszú folyosón. De nemcsak a folyosó volt az enyém, hanem bementem a tantermekbe is – az órák alatt. Ha a hátsó kerék beleakadt a padokba, hátranéztem és tolattam vissza a kis lábammal. Erre emlékszem is, de apukám is mesélte. De van egy másik sztori is. Hároméves a gyerek, nagyon aranyos, beszél, és a tanárok a nagyszünetben bevitték a tanáriba. felültették az asztalra, és kérték tőle a betanult szöveget.
Mit mond Arany Béla tanár úr? Én meg válaszoltam, hogy „csirkecsontot raknak a zsebembe, és azt hiszik, hogy én vagyok a Mikulás”. Ez volt az egyik aranyköpése. Hát Kirner tanár úr mit mond? „figyelik a hülyét, reklámozza magát?!” Laki tanár urat hogy hívják? „Laki szaki”. A tanárok nagyon élvezték. Laki tanár úr viszont nagyon haragudott, nemrég emlékeztünk rá, szegényre. Amikor három évvel ezelőtt itt volt egy emléktábla-avatáson, finoman a szememre is hányta: tudjátok, hogy hívott ő engem? Laki Szakinak!
Lukácsi Béla:
– Pedig tényleg szaki is volt.
Koknya Csaba:
– Ezermester, sőt polihisztor volt. Csinált barkácsszakkört is. Biztosan emlékszel, volt a főaulában egy lábakon álló fadoboz, belül világított, kis kerek tárcsa volt előtte, lehetett kattintgatni és két lencsén át belenézni. Tulajdonképpen egy térhatású dianéző volt. Azt hiszem, talán Budapestről lehetett valami diafilmet nézni.
Lukácsi Béla:
– Egyébként isteni helyen laktatok, egy palotában, és minden közel volt hozzátok.
Koknya Csaba:
– Igen, közlekedési szempontból is, arról nem beszélve, hogy én voltam az a gyerek, akinek a legnagyobb játszótere, a legtöbb barátja volt. Nem azt mondom, hogy a kollégistákkal állandóan bandáztam, de állandóan ott voltam közöttük.
Akkoriban az osztályokban nem olyan asztalok és székek voltak, mint most. A padok egymáshoz voltak csavarozva, így alkottak padsort. Amikor nyáron festették az iskolát, akkor ezeket szétszedték, kitolták a termekből a kerengőkre és egymásra rakták. Egy csővázas labirintus volt, a kiskölyöknek ez lett a mászókája. Mindenki fogta a fejét, hogy úristen, ha ez megmozdul, Csabikám, akkor rád zuhan. később édesapámmal már én csavarozgattam össze a padokat.
Lukácsi Béla:
– Eleven gyerek voltál?
Koknya Csaba:
– Nem, a bátyám, Sanyi volt az eleven gyerek. Ő volt az, aki a folyosón focizott és beletenyerelt az ablakba. Fociztak a tornateremben is. ott nagy rácsok védték az ablakokat, de akkor valamiért le voltak szedve. kérdezte édesanyánkat, hogy lemehet-e focizni. Nem, gyermekem, úgyse fogod megérteni, nem hülyéknek való. Apu, lemehetek focizni? Persze, lemehetsz. Rá is borult a rács, és felszakította a lábát, ahogy kell.
Lukácsi Béla:
– Anyukád volt a keményebb, szigorúbb?
Koknya Csaba:
– Ő hordta a nadrágot a családban. De van egy másik tornatermi történet is. A bátyám egyszer lement a barátjával egyérintőzni. Faltól falig rúgták a labdát, a svédszekrényt pedig betették a gyűrű alá. én felmásztam rá, onnan elértem a gyűrűt, és elkezdtem hintázni. Amikor a svédszekrény fölé értem, mindig lódítottam egyet magamon. és sikerült egy jó nagy rúgásba „belearcolnom”. Magyarán szólva lerúgtak a gyűrűről. Hanyatt estem, nem kaptam levegőt, húztak-vontak, hogy jaj, most mi lesz ezzel a gyerekkel.
Lukácsi Béla:
– Gondolom, anyukádat hivatalosan nem tájékoztattátok erről az fejleményről.
Koknya Csaba:
– Akkor hirtelen nem.
Lukácsi Béla:
– Próbálom elképzelni, milyen érzés lehetett itt lakni…
Koknya Csaba:
– Nagyon különleges. Nyáron kiürült az épület, megállt az élet. Akkor jöttek a festők, büdös, festékszagú volt minden. A gyereket ki kellett innen paterolni, ezek a mérgező festékek nem tettek volna jót neki. Mindig evakuálva voltam valami szakszervezeti gyereküdülőbe, vagy vidékre a rokonokhoz. Csányi Sanyi, Jakab Erzsi viszont itt laktak bent. De eljöttek hozzájuk a szüleik, rokonaik is. És akkor már Sanyi néniékhez mindenképpen le kellett menni. Próbálkoztak azzal, hogy elmennek ebédelni valahová. Nem mentek sehová, ide hozzánk! Mindenki ott volt a nagy asztalnál. Volt itt levelező tagozat is, és némelyik levelezős nem tudta megoldani a szállását. Jött hát Sanyi néniékhez, és ott lakott nálunk egy-két éjszakára. olyan levelezős is volt, akinek az apukám volt az esküvői tanúja.
Lukácsi Béla:
– A szüleid hová valósiak?
Koknya Csaba:
– Édesanyám Bács-kiskun megyéből származik, édesapám a Duna-kanyarból. A közös pont az életükben a Batthyány-tér. Édesanyám cselédlány volt, egy műköszörűs család háztartási kisegítő munkáit végezte, édesapám pedig csapos volt az egyik italmérésben. És amikor az úrnak kellett egy kis bor, szólt, hogy lányom, szaladjál ki. Így jöttek össze. Rendesek voltak a szüleimmel, mert amikor édesapám csontsoványan, legyengülve visszajött az orosz hadifogságból, befogadták, táplálták. De amikor már az esküvőre került a sor, akkor már saját lábukra kellett állni. Ekkor jött az iskola.
Lukácsi Béla:
– Hogy lehet az, hogy te nem az Istvánban tanultál? Ez fel se merült?
Koknya Csaba:
– Ennek ezer oka van, melyiket is mondjam? Megpróbálom példákkal megvilágítani. Mondjuk, Katinka néni felszólít, hogy Csabikám, én felállok, mire az egész osztály mindjárt arra gondol, hogy na, itt van ez a nyaligép. Ha pedig rosszul felelek, akkor megkaptam volna, hogy én téged ilyen kiskorod óta ismerlek, dédelgettelek, és te mégis… Vagy, mondjuk, kapsz egy kettest. Hazamész, kérdik tőled, hogy mi volt az iskolában. Á, semmi. Nálam ez nem ment volna, a szüleim hamarabb megtudták volna, mint ahogy kicsengetnek. Sanyi néni, a gyerek már megint nem tanult! Mondok azért egy pozitívumot is. Jaj, otthon felejtettem a vonalzómat, egyest fogok kapni! Én megtehettem volna, hogy a szünetben hazamegyek érte. Biztosan lettek volna még más előnyök is, de szerintem inkább a hátrányokból lett volna több.
Lukácsi Béla:
– Talán túl közel voltál az iskolához. Ez a te döntésed volt?
Koknya Csaba:
– Az enyém. A pénzügyi szakma nagyon-nagyon messze áll tőlem, én műszaki ember vagyok. Ha megkérdezik, hogy mennyi két méter meg három méter, mondom, hogy öt. Két kiló meg három kiló? Az öt kiló. Két forint meg három forint? Nem tudom. Nem tudom, hogy jelen értékben, nominál értékben, nem tudom a kamatozást, és így tovább. Lehet, hogy a helyes válasz az egy–tíz között.
Lukácsi Béla:
– Ide mentél a szomszédba, a Fáy Gimnáziumba?
Koknya Csaba:
– Nem, oda a Sanyi bátyám ment. Neki segített, vagy talán kényszerítette az a tény, hogy édesapám és a szomszéd iskola gondnoka nagyon jól megértették egymást. Innen volt a pályaorientáció. Én a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba jelentkeztem. Annyi protekcióm volt, hogy az itteni iskolaorvos ott is rendelt. És min buktam el? Az orvosi alkalmasságin. Elém raktak egy kábelt, amiben rengeteg színes vezeték volt. Na, válaszd ki belőle a pirosat! Mondtam, hogy ez a rózsaszín, ez a piros, az a vörös. Jó, akkor most válaszd ki a kéket! Ez a világoskék, ez az égszínkék… színtévesztés!
Ennyi volt. Miután nem maradhatott így a dolog, elmentünk Mátyásföldre, a Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolába, ahol egyébként már megtörténtek a felvételik. Na, mutassa az ellenőrzőjét! A reáltárgyakból ötösök, négyesek, lapozás hátra, van intő is. Jól van, nem nyámnyila a gyerek, jó fejű, életrevaló. és mikor lesz a felvételi, igazgató úr? Fel van véve a gyerek, de menjen el még orvosi alkalmasságira a kertész utcába. Minden rendben van, mondja ott az orvos. A színtévesztést nézzük, ne nézzük? Nézzük! Hát, én ott kis híján magam alá csináltam. Jött azokkal a színes foltokkal, hogy milyen ábrát látok belőlük kirajzolódni. De simán ment.
Lukácsi Béla:
– Lehet, hogy nem vagy mindig színtévesztő?
Koknya Csaba:
– A magyarázat az, hogy a puskás Tivadarba csak a postásoknak a gyerekeit vették fel. én meg egy iskolagondnoknak a gyereke voltam, nem volt semmilyen postai kötődésem. Akkoriban az egy belterjes világ volt a postán belül.
Abban, hogy én műszaki pályára kerültem, döntő szerepe volt egy borzasztóan szimpatikus, nagyon jólelkű fiatalembernek, aki éjszakás nevelő volt a fiúkollégiumban, és a Kandóba járt. Mindig forrasztgatott, megjavította a rádiónkat is. Egyszer csináltak egy Magyarország-tablót április negyedikére. A térképen bejelölték azokat a helyeket, ahonnan a kollégisták származnak. És ahogy közeledtünk április negyedikéhez, sorba gyulladtak ki a lámpák, aszerint, hogy melyik település mikor szabadult fel. Nekem akkor ő volt a példaképem. Mondta nekem, hogy Csabi, egy gépésznek egyszerű a dolga.
Ha valami nem jó, kibontja és látja, hogy szorul a fogaskerék, azért csikorog. Megolajozza, és most már jó. De szedjél szét egy rádiót! Belenézel, nem mozog abban semmi. Neked tudnod kell, hogy hová kell nyúlni. Ez egy kicsit misztikus volt.
Lukácsi Béla:
– Te is rádió-amatőrködtél otthon, gyártottad a kütyüket?
Koknya Csaba:
– Ennek a korosztálynak ismerős a fényorgona. Megy a zene, villog a fény. A mély hangokra mélyebb fények, mint a piros, a magasra meg a kék. csináltam egy ilyet. Voltak itt különféle zenés megmozdulások, táncos bulik, és mindig szóltak, hogy Csabi, gyere, hozzad. Akkor ez volt a háttérfény. Az alagsorban a konyha előtt volt egy KISZ-klub, műbőr székekkel, a falon végig fáklyaszerű hangulatlámpákkal. Ezeknek a lámpáknak kiszedtem a biztosítékát és annak a helyére tettem be a fényorgonát. Ahogy szólt a zene, úgy villogtak a lámpák. Ha megállt a zene, akkor tök sötét volt. Ezt a pár másodperces szünetet szerintem a fiúk-lányok közül többen is örömmel vették.
Lukácsi Béla:
– Volt egy kis műhelyed itt a lakásban?
Koknya Csaba:
– Volt, de nem a lakásban. A kis műhelyem a konyhabejárónál, a lépcső alatti kis raktárszerűség volt, ott forrasztgattam. Később a sokszorosítógép, illetve a kis nyomda működött ott. A szüleim nagyon nem örültek ennek, mert légzésileg nem vagyok nagyon jól eleresztve. édesapám asztmás volt, többek között ezt is örököltem tőle. Amikor forrasztasz, akkor száll a füst, levegőtlen a hely, mondták, hogy inkább legyek a levegőn és mozogjak. De akkor én meg voltam őrülve az elektronikától.
Lukácsi Béla:
– Érettségi után továbbtanultál, és ezzel együtt, gondolom, a kötődésed is fokozatosan lazult az Istvánhoz.
Koknya Csaba:
– A Kandó Kálmán főiskolára mentem, s csak az volt a kötődésem, hogy itt laktam, ide jártam haza. Illetve annyi plusz kötődésem mégis csak volt, hogy miután az éjszakás nevelőknél akkor már nagy volt a fluktuáció, az üresedés, beugrottam kisegíteni. Az este tízórai villanyoltás után végigmentem a hálókon, kértem a gyerekeket, hogy szépen maradjanak nyugton, és ha bármi gond van, akkor jöjjenek le, keltsenek fel. szerencsére soha nem volt semmi baj. De ez mindössze másfél hónapig tartott. A főiskola után jött a munka, a nősülés, és ezzel vége is lett ennek az Istvános „pályafutásnak”.
Lukácsi Béla:
– Hol kezdtél dolgozni?
Koknya Csaba:
– Az Orion Rádió és Villamossági Vállalatnál. A főiskolán a mikrohullámú szakot végeztem, a vállalatnál a vezeték nélküli átvitelhez mikrohullámú berendezéseket gyártottunk és telepítettünk. Ezeknek a nagy, piros-fehér tornyokon levő parabolaantennáknak és a hozzá tartozó eszközöknek a telepítési tervét csináltuk. A cég kitalálta, hogy komplett megoldásokat szállít, tehát nem kell egy adóházat felépíteni, mellé tornyot húzni, hanem a toronyhoz egy konténerbe építünk bele mindent. Ezeket a konténereket terveztem én. Megrendelőnk volt a Honvédség is, ami az országos hálózatát kezdte kiépíteni, illetve lecserélni, és ebbe hivatalból belefolytam én is. A rendszert a posta Rádió és Televízió Műszaki Igazgatósága üzemeltette. kérdezték, hogy nem akarok-e átmenni hozzájuk. De! Így lettem postás. A puskásba nem vettek fel, de mégis postás lettem.
Épült tovább a hálózat, a terveket a postán belül egy tervező intézet csinálta. Az egyeztetésekre, az üzemeltető képviseletében hivatalból eljártam, átnéztem a terveket. Egyszer azt mondják nekem, hogy miután nagyon alapos vagyok, nem akarnék-e náluk a tervezőknél dolgozni. De! És akkor a postán belül átmentem a tervező irodába. Tehát posta, Matáv, Magyar Telekom, és még mindig itt dolgozom.
Lukácsi Béla:
– Most konkrétan mivel foglalkozol?
Koknya Csaba:
– A Magyar Telekom biztonsági területén dolgozom. Most éppen új főnököm van, össze kellett írni, hogy ki mivel foglalkozik. Csak tőmondatokban fogalmazva is két oldalt tett ki a tevékenységi jegyzékem. Például az ügyfeleink kárára elkövetett kiugró forgalom generálásának felismerése és az intézkedés automatizmusa, vagy a technikai, személyi és adminisztratív feltételek folyamatos biztosítása ahhoz, hogy minősített, akár szigorúan titkos adatokat is kezelhessen a Magyar Telekom. érdekes, izgalmas, kreatív dolgok.
Lukácsi Béla:
– Feleséged szakmabeli?
Koknya Csaba:
– Nem. Ő az ÁNTSZ-nél kezdte a pályafutását. Hol munkavédelmi, hol közegészségügyi területen dolgozott, most az országos Vérellátó szolgálatnál munkavédelmi vezető.
Lukácsi Béla:
– Gyerekek?
Koknya Csaba:
– Két gyerekünk van, a lányom harmincéves, a fiam pedig huszonkilenc.
Lukácsi Béla:
– Nem pénzügyekkel foglalkoznak véletlenül?
Koknya Csaba:
– Érintetlenek vagyunk ezen a területen.
Lukácsi Béla:
– Köszönöm a beszélgetést.
Készült 2016 februárjában
