Pertl Gábor – Lépcsőfokok III.
Érettségi éve: 1979
közgazdász, oktatási szakértő
„a nyakkendős koldus”
Nincs túl sok olyan tanára az iskolának, aki diákként is megélte itt az iskolai éveket. 1975 és 1979 között az iskola diákja, 1985-től 1990-ig az iskola tanára. 1990-től egy új alapítványi középiskola egyik „iskolacsinálója”, majd 1998-tól az oktatásirányításban is kamatoztatta az iskolákban eltöltött időt. Pénzügy szakon végezte el a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet. Idén töltötte be az ötvenötödik életévét, de még mindig normálisnak tartja, ha egy pedagógus rózsaszín köpenyben jelenik meg az óráján. Nős, egy lánya van, Sára.
Kovács Péter:
– Te mit szólnál ahhoz, ha meglátnád a nyolcéves gyereked tanár bácsiját rózsaszín, összefirkált köpenyben? Bíznál abban, hogy megtanítja mindarra, amire az iskolában kell?
Pertl Gábor:
– Azért alsóban még mást, és máshogyan jelent a példamutatás, mint egy középiskolában. De nem hiszem, hogy a köpeny színén múlna, hogy a tanár ért-e a mesterségéhez, vagy sem. Tudom, hogy miért kérdezed ezt tőlem. évekig jártam abszurd köpenyekben. Akkor még a diákoknak kötelező volt a köpeny, mondhatnám, hogy ezzel is kifejeztem szolidaritásomat. És nem is volt értelmetlen, naponta harmincszor teleírtam hatméternyi táblát, mindig fülig krétás voltam. Az első szürke szakiköpeny volt, apámtól örököltem, ő is ezt használta vagy húsz évig a munkahelyén. Jó érzés volt, hogy közös a munkaruhánk. Aztán jött egy kanárisárga, azt már a munkaruházatiban vettem.
Kovács Péter:
– Én határozottan arra emlékszem, hogy pink volt a suli-divat nálad, nem sárga.
Pertl Gábor:
– Az lépte át az ingerküszöbödet. A IV. c-s Maizl Erika volt a „bűnös”. Egy órán ki szerette volna próbálni a töltőtollát (ismerik ezt a típust még a mai gyerekek?). A patroncsere úgy sikerült, hogy annak tartalma a hófehér köpenyem hátán landolt. Erika megígérte, hogy kimossa a köpenyt. A tinta nem jött ki. Így inkább befestette, „véletlenül” rózsaszínűre.
Kovács Péter:
– Mit szóltak a kollégák, amikor megjelentél a tanáriban ebben az érdekes színösszeállításban?
Pertl Gábor:
– Akkor már semmit! Persze, biztosan volt, akiben bent akadt a levegő. Mások azt gondolták, nem vagyok épelméjű – de ez se csak a köpenytől volt. De azok, akiknek adtam a véleményére, tudták, nem ezen fog múlni a gyerekek előtt a „tekintély”-em (ami nem tudom, volt-e egyáltalán; a klasszikus értelemben biztosan nem), nem ezen fog múlni, megtanulják-e azt, amit kell.
Kovács Péter:
– És mit szóltak a diákok?
Pertl Gábor:
– Volt, akinek kimondottan tetszett. Tudod, akkor meglehetősen „rózsás” volt a hangulat az Istvánban. Ez volt az a hely, ahol az átlagnál jobban érezhették magukat a gyerekek. olyan reformfolyamatok indultak el az iskolában, amitől az átlagnál önállóbb, a világra nyitottabb, véleményüket is vállaló felnőttek válhattak a diákokból.
Kovács Péter:
– Szerinted, ha Patonyi Laci tudta volna, hogy egyszer majd rózsaszín köpenyben fogsz tanítani az iskolában, akkor felvett volna az Istvánba tizennégy évesen?
Pertl Gábor:
– Ez jó…, nem biztos. Bár volt egy plusz pontom is. Általános iskolás koromban nagyon sokat dolgoztam a Magyar Rádióban.
Gyerekműsorokban, hangjátékokban szerepeltem. Amikor bementem beiratkozásra, Patonyi tanár úr megkérdezte, én vagyok-e, akit a múlt héten hallott a rádióban. Anyámmal együtt majd’ elájultunk. Nem gondoltam, hogy van olyan ember, aki megjegyzi egy gyerekhang ismeretlen gazdájának nevét. Ő megjegyezte. Hihetetlenül jólesett, hogy megtisztelt memóriájával, figyelmével. Jó tanuló fiúként persze fölvettek, és nyilván nem volt véletlen, hogy Patonyi Laci osztályába kerültem.
Kovács Péter:
– Nem akartál inkább színész lenni?
Pertl Gábor:
– A rádióban az egyik fiatal rendezőtitán azt mondta, hogy sose lehetek színész ilyen kapafogakkal, ilyen pösze kiejtéssel. Tizennégy évesen ez elég volt ahhoz, hogy soha többet ne vágyjak a világot jelentő deszkákra.
Kovács Péter:
– Miért jöttél inkább egy közgazdasági iskolába?
Pertl Gábor:
– Keresztanyám egy könyvelőirodában dolgozott, és apám hajdan Istvános unokatestvére, Arláth Péter pedig egy biztosítónál volt fiókvezető – és neki volt a családban egyedül nyugati(!) autója. Ez abban a miliőben, ahol én nőttem fel, nagyon komoly státusnak számított. Ráadásul a számok világában jól eligazodtam. És bár a Madách gimnáziummal, biológiakémia tagozattal kacérkodtam (kerületi kémiaversenyt nyertem hetedikben), valahogy nyolcadikra inkább az egyszerűbb, kényelmesebb megoldás, az István került előtérbe: akkor még a Drégely utcában laktunk, két percre az István kapujától. Ja, és angol nyelvtanfolyamon megismerkedtem Krajcsik Erzsivel, aki akkor már Istvános volt; nagyon jókat mesélt a suliról, sőt gyakran kibringáztam a Húsos-pályára, ahol mindig voltak szurkolók is az Istvánosok focimeccsein.
Kovács Péter:
– De ugye az Istvánban se lettél nagy focista?
Pertl Gábor:
– Sose tudtam egy egyenest rúgni a labdába, vézna, szemüveges kissrác voltam. Inkább a humán dolgok érdekeltek. Patonyi Laci ünnepségein persze mindig szerepeltem, később Mogyorósi Erika, az iskolatitkár egész jó kis színházat szervezett, Hoppá színpad néven. Oda jártam. Még az országos Diák Napokra is eljutottunk. De a harmadik tanév végén kiszálltam innen is. Gyakorlatilag csak az egyetemi felvételimre koncentráltam. Tudod, akkor egészen nehéz volt bejutni a felsőoktatásba. Kemény volt a felvételi.
Kovács Péter:
– Miért pont a közgáz?
Pertl Gábor:
– Tudható volt, hogy ide, meg a pénzügyi főiskolára tudtunk jó eséllyel felkészülni az Istvánban. Egyértelmű volt, hogy hova felvételizem.
Kovács Péter:
– De nem is kellett felvételizned…
Pertl Gábor:
– Csak félig… Harmadik helyezett lettem politikai gazdaságtan OKTV-n (országos középiskolai Tanulmányi Versenyen). Aki benne volt az első tízben, Pégéből megkapta a maximális pontszámot. Emellé matekból is brillíroztam, így a maximális száz ponttal kerültem a közgázra.
Kovács Péter:
– Sok évfolyamtársad ment egyetemre?
Pertl Gábor:
– A politikai gazdaságtan verseny első tízében hárman voltunk az osztályból (az első helyezett Gódor Sanyi, Szakolczai Szilvia és én) és mentünk a közgázra. Többen meg tanárképzőkbe jelentkeztek. Ez elsősorban osztályfőnökünk, Horn György hatása volt. De valóban, akkoriban inkább azt szerették a szülők, ha a gyerek biztos szakmát tanul, aztán tizennyolc évesen elkezd dolgozni. Mára ez persze megváltozott. A többség huszonhárom évesen sem tudja, mi szeretne igazán lenni. Szerencsére ma már szinte mindenki járhat főiskolára-egyetemre, aki akar.
Kovács Péter:
– Kimaradtak a gondtalan diákévek?
Pertl Gábor:
– Á, dehogy! Alapvető volt az osztály közösségi élete. Horn Gyurival sokat osztálykirándultunk, ehhez kellett pénzt gyűjteni, ha az őszi mezőgazdasági munkán nem kerestünk eleget, mentünk a konzervgyárba. Ez mind jó buli volt. Meg a nyári nomádtáborok, ahol szintén ott volt a fél osztály. Irodalmi színpad, iskolarádió, Fillér Újság. szurkolás a Fradi pályán (sokszor ügyvitelóra alatt, helyett, szegény jó Szalay tanár urat átverve). Kollégista, osztálytárs kedves. Csoncsi-diszkó. Később iskolán kívüli koncertek – „csöves” zenék, Beatrice, Mobil, korál, Hobo, Mini és LGT.
Kovács Péter:
– Egyből tanár szerettél volna lenni?
Pertl Gábor:
– Háááát, bennem ez föl se merült. Pedig voltak meggyőző tanáraink, nyilván ennek is köszönhető, hogy töritanár, tesitanár és óvó bácsi is lett az osztálytársaimból. Horn Gyuri volt az osztályfőnököm (Patonyi még első félévében leadott minket, igazgatóhelyettes lett), Agócs Laci meg a matektanárom. kakuk Zsóka elviselhetővé tette a megszámlálhatatlanul sok pénzügyórát. Mind a hárman nagy hatással voltak rám. Noha más-más a stílusuk, a gyerekközpontú szemléletük rendkívül inspiráló tudott lenni…
Kovács Péter:
– És Böbe néni (Jakab Erzsébet), aki a legenda szerint egyszer meg is pofozott?
Pertl Gábor:
– Igen, Böbe is! Már akkor is következetes, egyenes, munkafegyelmet sugárzó jó tanár volt. Úgyhogy ilyesmi nem történhetett meg. (különben pedig meg se érdemeltem… )
Kovács Péter:
– És a többi tanár?
Pertl Gábor:
– Gizi néni (Szabó Balázsné) volt az igazgató. aki már akkor is mindenkit ismert, mindenkit név szerint szólított. Hihetetlen jó érzékkel válogatta össze a tanári gárdát. Az akkori oktatási érában nagy bátorság kellett, hogy mondjuk Horn Gyurinak osztályt adjon. Térdig ért a pulóvere, lobogott a haja. Szőrös volt. Inkább egy hippihez, csavargóhoz hasonlított, nem egy középiskolai tanárhoz. A legtöbb pedagógusnak és szülőnek furcsa volt, hogy partnerként kezeli a gyerekeket, nem pedig valami alá- és fölérendelt viszonyban képzeli el az iskolai munkát. Aztán bővült a kör a már megnevezettekkel. Persze voltak borzalmas, alig elviselhető, kínos tanáraink is, de róluk itt ne essék szó.
Kovács Péter:
– Miben voltak mások az ő óráik?
Pertl Gábor:
– Horn tanár úrnál, kakuknál gondolkodni kellett, nem csak bevágni a tananyagot. Gyuri rengeteg feladatot szervezett csoportban – nem csak a tanórait, a tanórán kívüli osztálymunkát is. Meg rengeteg nem szokványos feladatot talált ki. például verset kellett írnunk az értéktörvényről. De amúgy is bármit elért nálunk, amit akart. Egyszer még arra is rávett néhányunkat, hogy mentve az osztály becsületét, induljunk a ki tud többet a szovjetunióról? Iskolai vetélkedőn, ami azért már akkor is igen ciki, de minden osztálytól elvárt feladat volt. kaptunk három órát, hogy felkészüljünk. Kocsor Tibor, Dominik Misi, Máthé Jancsi, talán Garamszegi Feri meg én.
Ennyi idő alatt végiglapozni is alig lehetett az egy évnyi lapszámot, így néhány rövid hírt, találomra – kimondhatatlan nevekkel és helyszínekkel – bemagoltunk, és ezeket mind elsütöttük a versenyen. És (szégyenszemre?) nyertünk. Tibor és Misi a mai napig fújják ezeket a negyvenéves propagandahíreket. Aztán a kerületi versenyen persze már leégtünk, ahogy kell… Visszatérve még a tanárokhoz: Agócs Laci csak szakkörön, előkészítőn foglalkozott velünk, de számtalanszor előfordult, hogy az órán az alaptananyag adott részéből egy halvány mukkot se értettünk, Laci meg a szünetben két mondattal világossá tett mindent.
Kovács Péter:
– Te is ilyen tanár akartál lenni?
Pertl Gábor:
– Mondom, én egyáltalán nem akartam tanítani. A közgázon pénzügy szakon végeztem, a pénzügyminisztériumban szakmai gyakorlatoztam, makropénzügyekkel, gazdaságpolitikával foglalkoztam. csak 2002-ben végeztem el egy közoktatási vezetőképző posztgraduális pedagógiai szakot a BMGE-n (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen). Az egyetem után 1984 őszétől az Állami fejlesztési Bankban dolgoztam, illetve inkább csak üldögéltem. A világbanki energiaracionalizálási programirodában kaptam állást – a mi irodánkban már volt számítógép – commodore 64! Rajtunk kívül csak a főosztályvezetőnek volt. De valahogy nem tudtam megszokni a blokkolóórát. főként azt nem, hogy a napinyolcórás munkaidőben elég volt csak heti két órát dolgozni.
Kovács Péter:
– Szóval munka helyett mindig az Istvánban lógtál?
Pertl Gábor:
– Tényleg sokat jártam be. Egyetemista koromban is visszajártam minden táborba. Sőt, volt olyan év, hogy az egész nyarat táborban töltöttem. Voltam az Istvános, a Rákóczis és a Rónais táborban is.
Kovács Péter:
– Ez azért kevés ahhoz, hogy tanár akarj lenni…
Pertl Gábor:
– Gizi néni tehet erről is! Egyszer megjegyezte: Gáborkám, annyit vagy itt, hogy akár idejöhetnél tanítani szakmai tárgyakat, főként pénzügyi ismereteket! (pénzügyi tanárképzés nem volt a közgázon, csak politikai gazdaságtan és könyvvitelstatisztika. Így vagy szakos nem-tanár, vagy nem-szakos tanár tanította a többi szakmai tárgyat a közgazdasági szakközépiskolákban.) Először azt gondoltam, viccel. Adott néhány hét gondolkodási időt. Végiggondoltam: az egyetemen három évig instruktor voltam – egy idősebb diák, aki egy gólyacsoportot megpróbál bevezetni az egyetemi életbe. Meg a táborok, ami nem csak móka meg munka, szívás és szívatás, hanem pedagógiai helyzetek tömkelege. és mindenhová hívtak (a Rákócziba a már ott igazgató Horn Gyuri, az Istvánba vissza Horn Gábor), nem én erőszakoskodtam, hogy ott legyek.
Tulajdonképpen én eddig is ebben éltem, ebben a szerepkörben éreztem jól magam. Így belevágtam. Botcsinálta amatőr pedagógus voltam, nem volt pedagógiai végzettségem. Gizi néni már júniustól fölvett, volt három hónapom, hogy felkészüljek a kihívásokra és persze a tananyagra. (Ha ma kezdenék, nem lenne ilyen jó dolgom. csak szeptember elsejével vennének fel, költségracionalizálási szempontok miatt. Ja, nem… pedagógiai végzettség nélkül föl se vennének.)
Kovács Péter:
– 1985. szeptember elsején beléptél megint az iskola kapuján. Emlékszel, hol volt az első órád? Milyen volt?
Pertl Gábor:
– Hogyne emlékeznék. Pénzügy, II. c., a 217-ben. Negyvenkét csicsergő lány leskelődött a lépcsőházban, na ki az a Pégének hívott új tanár, akit a táborosok már beharangoztak… Túléltem, sőt, nyertem, azt gondolom. A társaság zöme sikeresen leérettségizett. Az első órán, az első percekben nagyon sok minden eldől, meghatározza a következő hetek, hónapok, akár évek munkáját. Ha elrontod, hosszú hetek verejtékével tudod csak helyrehozni. Tudom, mert azért sajnos olyan is volt…
Kovács Péter:
– Segítettek a kollégáid – a volt tanáraid – a „túlélés”-ben?
Pertl Gábor:
– A táboros élcsapat (Horn Gábor, Böbe, Jakab Judit, Vadász András, Ferencz Ildi, Varga Zsuzsa, Mitró Magdi) maradéktalanul. De Gizi néni „intézményesen” is: a kötelező óraszámomból heti két órát hospitálásra írt be – nézz órákat, tanulj a kollégáktól, ismerkedj a módszereikkel! Mindegy, kihez, csak menj be valakinek az órájára. Sokat jártam Böbe óráira. Sőt, még osztályfőnök-helyettes is voltam, és rendszeresen „esetmegbeszéltünk” Böbével. Éppen nálatok, ha nem emlékeznél rá!
Kovács Péter:
– Hogyne emlékeznék, az osztály fele imádott, a másik fele meg falra tudott mászni tőled, mert nem szó szerint kérdezted ki a tananyagot. Kíváncsi voltál a véleményünkre. Sokan ezt nem szokták meg se otthon, se az általános iskolában. Hol tanulj meg gondolkodni, véleményt formálni, érvelni, ha nem a középiskolában? Oscar Wilde szerint: a komolyság a felületesség utolsó mentsvára; én értem, miért csináltál viccet ezekből az órákból…
Pertl Gábor:
– Szerintem viccet sose csináltam, csak megpróbáltam emészthető feladatokat adni. Még az elsős ügyviteltechnikába is próbáltam valami értelmet vinni, pedig a PTK 1050-es programozható zsebszámológépek – amik már akkor is inkább ipari műemléknek számítottak – mindannyiunknak nagy kihívást jelentettek. De az biztos, a tananyagot magát – ami egy tizennégy-tizenhat éves kölyöknek méltán tűnik értelmetlennek, értelmezhetetlennek – sose vettem komolyan. Nem azért kell megtanulni az intézményi költségvetés tervezését, vagy a földadó kiszámítását az aranykorona-kataszter alapján, mert az maga fontos. Tanulni: tervezni, strukturáltan gondolkodni, számításokat végezni, tanulni segít. A tananyag maga csupán eszköz – és mellette lehet viccelni az egyes anyagrészek bornírtságán. persze – ma már tudom – a srácok egy része nem értette, hogy lehet valami egyszerre fontos is meg tréfa tárgya is. De azért, ugye, egész sokan megértettétek és sokatokkal készültünk együtt versenyekre, felvételikre.
Kovács Péter:
– Nézd, a legtöbb osztálytársamból egész normális ember lett. Biztos vagyok abban, hogy ebben neked is elég nagy részed van… De nem csak a tanítás miatt szerettünk. Gyakorlatilag az iskolai, tanórán kívüli élet megszervezésében is jelentős szereped van. Kimondottan sokat cenzúráztad például az iskolai rádióban a műsoraimat!
Pertl Gábor:
– Ugyan már, Péter! Jó, egyszer tényleg lekevertem az adást akkor, amikor az Európa Kiadó Igazi hős című számát adtátok. De csak akkor vettem le a hangot – addig be se mentem a rádiósba –, amikor jött „a kurva életbe, egy igazi hős” szöveg, ugye ordítva… Ez lehet, hogy kiverte volna a biztosítékot, és másnap tán bezárták volna az egész rádiót.
Kovács Péter:
– Ez igaz, neked köszönhetjük, hogy beindult valamilyen rádiósélet az iskolában. Néha mi túllőttünk a célon…
Pertl Gábor:
– Már diákként is rádióztam, és értelmes közízlésformáló eszköznek gondoltam. De azt hiszem, a kulturális nevelésetekből másképpen is kivettem a részemet. én voltam azoknak a tanároknak az egyike (és Jakab Judit volt a másik), akik elvittek titeket olyan alternatív koncertekre, kiállításokra, happeningekre, amelyek addig ismeretlenek voltak számotokra. Wahorn, Ef Zámbó, Sziámi nektek otthonosan cseng, másoknak ez még mindig kínai.
Kovács Péter:
– Anyám nem is örült, amikor megtudta, hogy a Fekete Lyukba, Tilos az Á-ba járok veletek…
Pertl Gábor:
– Akkoriban már inkább a megtűrt, látogatható kategóriába tartoztak ezek. De valószínűleg ettől is vagytok ennyire nyitottak a világ dolgaira a mai napig is.
Kovács Péter:
– A tanári karban normálisnak tartották, hogy ilyen a kapcsolatod a diákokkal?
Pertl Gábor:
– Hááát, még a legelején egyszer egy tantestületi értekezlet témája volt, hogy én tegeződőm a diákokkal.
Kovács Péter:
– A Te tegeződésed volt egy értekezlet témája?
Pertl Gábor:
– Igen, de a tanári kar egyik („táboros”) fele már akkor is asztal alá röhögte magát, hogy ilyen dolgok vita tárgyát képezhetik. Végül belátták, hogy az volna az igazán kínos, ha másnap bemennék órára és közölném, magázódnunk kell, mert így döntött a tantestület. Tegyük hozzá, Gizi néni, Böbe azt mondták, ez a te dolgod, majd meglátod, működik-e.
Kovács Péter:
– Tanárként végig megtartottad a tegeződést?
Pertl Gábor:
– Nem, amikor osztályfőnök lettem, váltottam – egyrészt öregedtem, másrészt nem akartam a szülőkkel ugyanezt a meccset lejátszani. Viszont kölcsönös magázódásra váltottam; az fontos volt, hogy sose „csendőrpertu” legyen a kommunikáció formája. Ettől meg persze a tizennégy éves kislányok borultak ki, „jaj, ne magázzon már minket, Pégé…”
Kovács Péter:
– Máskor nem kerültél összetűzésbe a konzervatív tanárokkal?
Pertl Gábor:
– Nyílt, személyes konfliktusba nem, fontosabb volt, hogy holnap is együtt kell dolgozni. De a gyerekekről, adott pedagógiai szituációkról szóló beszélgetéseken gyakran kettészakadt a tanári. Még egy érdekesebb vitára emlékszem, 1989. október 23. volt, munkanap, tanítási nap. Elég későn vált nyilvánossá, hogy Szűrös Mátyás akkori köztársasági elnök aznap kikiáltja a köztársaságot. Én szerettem volna, ha a gyerekek is részesei ennek a változásnak. Ez van olyan fontos, mint két-három októberi tanóra, menjünk ki mi is a Kossuth térre. Ha jól emlékszem, mindössze három osztályfőnök volt, aki fel merte ezt vállalni. De legalább meggyőztük a többieket, hogy ne akadályozzák meg.
Kovács Péter:
– Mit szóltak a szülők?
Pertl Gábor:
– Pozitívan álltak az ügyhöz. Emlékszem, volt egy tolókocsis fiú, Norbi az osztályomban. Akkora tömeg volt, hogy a fiút a vállamra kellett vennem. Néhány héttel később édesapja szinte könnyes szemmel köszönte meg, hogy az ő fiát is elvitte az osztály erre a történelmi eseményre.
Kovács Péter:
– Egyszer elvittetek Orbán Viktorhoz is…
Pertl Gábor:
– Pontosabban őt hoztuk hozzátok. Pörgős, már tizenhat-tizennyolc évesen is igen izgalmas időszak volt, és az orrunk előtt, vagy épp velünk együtt történt. Vagy kétszáz Istvánossal építőtáboroztunk szárszón, miközben mellettünk zajlott a szárszó ’88 konferencia, az egyetemi szakkollégiumok és klubok társadalompolitikai tábora, lényegében a Fidesz első nagy nyilvános rendezvénye. De az iskolában is igyekeztünk olyan programokat kínálni nektek, amelyek segítenek megérteni a világot épp gyökeresen átalakító folyamatokat. Egyszer tényleg meghívtuk az iskolába a jelenlegi miniszterelnököt is -– szembejött a Mester utcán, Gábor megszólította – és Deutsch Tamással együtt tartott is nektek előadást.
Kovács Péter:
– De más hírességek is megfordultak az Istvánban.
Pertl Gábor:
– Az Istvános napoknak és azon belül a nyílt napnak akkor már komoly hagyománya volt. és évről évre rádobtunk egy lapáttal. Iszonyú sokat kellett ahhoz telefonálgatni (ezek még mobil előtti idők!), hogy ötven-hatvan vendégelőadót beszervezz egy napra. Ezt zömében öten-hatan csináltuk. Az 1987-es százéves évfordulós nyílt napon „fellépők” között Matolcsy György, Járai Zsigmond, Sárközy Tamás, Botos Katalin, Herczog Mária, Hack Péter, Hobo, Fiala János, Réz András, Lux Elvira, Lakatos Menyhért is ott volt többek között. és az előző meg a következő évek se voltak gyengébbek, csak azok a névsorok nem maradtak meg.
Kovács Péter:
– Tényleg impozáns a lista. De az Istvános napok mellett is mindig nyüzsögtél valamivel…
Pertl Gábor:
– Tábortól táborig tartott a tanév, és év közben is a táborosokkal való együttműködés jelentette az iskolai élet alapjait. Én voltam évekig a diákmozgalmat segítő tanár is, és a diákközéletben is főként a TASZ-osokra (Társaság a Szabadságjogokért) tudtam támaszkodni. Hogy legyen valami kis csekély pénzünk – rendezvényekre, kirándulásokra –, sulibulikat szerveztünk. Volt, hogy a suli három helyszínén három különféle stílus szólt. Istvános srácok és haverok zenekarainak részvételével koncertnapot rendeztünk – ez volt az Etelka ’87 (vagy ’88?) hanggyakorlat (és tudtommal senki se szólt „le”, vagy „be” a picit provokatív antimilitarista névért). És ezeket lenyomtuk komoly botrány nélkül – bár volt, hogy Gulyás Évával és néhány Kolis Csajjal hígítóval, négykézláb mostuk fel éjféltájt a frissen lakkozott tornatermet, amit valami eszetlen banda lakkfilccel összerajzolt.
De valamilyen táboros körből kinőtt egy iskolai beszélgetőkör is, ahol olvastunk valami érdekeset, elmentünk kiállításra, vagy csak dumáltunk. Aztán ebből meg kinőtte magát egy alternatív iskolaújság-féle, egy egylapos heti falragasz – talán az volt a neve, hogy „a MIÚJSÁG-unk”? A hivatalos, alig egzisztáló Fillér mellett ez valami gyorsreagálású kommunikációs forma volt. Ehhez persze ti is kellettetek, Bombi (Dudás Rita), Magdi (Ferenczi Móni), Fekete Vali, Kerek Pityu, Manyi (Németh Mariann), Te, Tonó (Tomik Zoltán), Józsa Erika, ha jól emlékszem. No meg olyan iskola, ahol van már fénymásoló gép és azt szabad is használni.
Kovács Péter:
– A tábor minden történetben előkerül. Ennyire szeretted?
Pertl Gábor:
– Mindent, ami nem könyvekből tanulható, a nomádtáborokban tanultam meg. A favágástól a főzésig, a baromkodástól a másokra való figyelésig. Azt gondolom, ez a fajta együttlét majd mindenkinek csak jót tesz. Azt hiszem, Horn Gábor után én voltam a legtöbb Istvános táborban – talán ifjabb Csoncsival holtversenyben. A táboros anekdotákkal egy külön kötetet meg lehetne tölteni! Annak, hogy „táboros”, a suliban is csak pozitív csengése volt.
Kovács Péter:
– Nem mellesleg tanítottál is.
Pertl Gábor:
– No, persze, azért ez mégis csak egy iskola. Hogyne, az első évet leszámítva mindig sok órám is volt. sose szégyenkeztem az érettségi eredmények miatt. és tudom, jó néhány fiatalt én beszéltem rá, hogy felvételizzen, én ébresztettem rá, hogy képes erre.
Kovács Péter:
– Azért heti hét pénzügyóra rengeteg…
Pertl Gábor:
– Amikor lehetett, a tananyagot is az aktuális történésekhez igyekeztünk igazítani – erre részben lehetőséget adott az a szakmai oktatási kísérleti program, ami 1984-től az iskolában zajlott Gizi néni, Horn Gábor vezetésével. És az általános szakmai képzés is kezdett tempót váltani. 1988-ban jelentek meg az új adók – SZJA, ÁFA – és ezek egyből bekerültek a tananyagba. Persze könnyű volt akkor fejből tudni a SZJA mentességeit, mert tizenkét pont volt összesen. Ma meg tizenkét oldal két hasábon… De sokkal több dolgot szerettünk volna megmutatni, ami egy kicsit közelebb áll a való élethez.
Kovács Péter:
– Gondolom, ezért kellett egy új iskolát is szervezni. A keretekbe már nem fért bele, amit ti szeretettetek volna?
Pertl Gábor:
– Az új szelek az iskola világát is elérték. Elsőként Horn Gyuri, aki akkor a Rákóczi igazgatója volt, kezdett el egy egészen új iskolamodellben gondolkodni. Rendszeres pedagógiai műhelyt vezetett, aminek az volt a kifutása, hogy létrehoz egy saját, új iskolát. Ez lett az AKG (Alternatív Közgazdasági Gimnázium).
Kovács Péter:
– Téged nem hívott oda?
Pertl Gábor:
– Dehogynem. És komoly vívódás is volt. Tudok-e Horn Gyurival, a „félistenként” szeretett-tisztelt hajdani ofőmmel együtt dolgozni, sőt ha kell, ellentmondani? Vívódásomat Gábor is nagyon jól tudta (heti körülbelül száz órát töltöttünk együtt). Így aztán – micsoda véletlen – a Gyurinak adandó válasz határideje előtt pár nappal Gizi néni és Böbe behívtak: Gábor, úgy gondoltuk, szeptembertől osztályfőnök leszel. Nem kellett, nem lehetett már az AKG-n töprengeni. Még két évig voltam az Istvánban.
Kovács Péter:
– Aztán Te is váltottál…
Pertl Gábor:
– Egyre több konfliktusunk volt a tanáriban, és mintha az iskola vezetésében is fogyott volna a támogatás. Valamikor 1989 végén vagy kilencven elején együtt autóztunk valahová Horn Gáborral és Kajos Lászlóval, a KISZ kB közel sem párt – bürokrata középiskolai osztályvezetőjével – neki köszönhettük az első pc-s számítógéptermet, amit munkáért: a nyolcvannyolcas nyári Gyöngy-tábor és az augusztusi szárszói építőtábor munkájáért kaptunk. Beszélgettünk az Istvánról, az AKG-ról. Talán panaszkodtunk, nyavalyogtunk is. Erre Kajos megkérdezte: miért nem csináltok saját sulit? Jó, de miből – kérdeztük. Majd én megfinanszírozom – mondta Kajos.
Kovács Péter:
– Ez ilyen egyszerűen ment akkoriban?
Pertl Gábor:
– Dehogy! De ez volt a rendszerváltás hajnala, látszott, hogy érdemes kockáztatni.
Kovács Péter:
– Hogy élték meg ezt az Istvánban? Mit szólt ehhez Gizi néni?
Pertl Gábor:
– Az alapcsapat persze Istvános volt: Gábor, Jakab Judit, Kalina Yvette és én. Nem volt könnyű, de igyekeztünk időben bejelenteni a távozásunkat, hogy a vezetőség fel tudjon készülni a következő évre. A baj az volt, hogy bár a politechnikumban akkor csak mi négyen mentünk, megindítottuk a lavinát: Tizenegy, az aktívabbak, fiatalabbak közül való tanerő távozott akkor a negyvenegynéhány fős nevelőtestületből. Ezt Gizi néniék a mi nyakunkba varrták. Pár évig nem is beszélt se Gáborral, se velem Gizi néni. Egyszer aztán összetalálkoztunk a balatonfüredi strandon, akkor már átmentek Böbével a MIOK (Magyar Iparszövetség Oktatási Központja) középiskolájába – feledésbe merült a régi vélt sérelem. Azóta legalább havonta biztosan beszélünk telefonon.
Kovács Péter:
– Vagyis 1990 őszén fölállt a Közgazdasági Politechnikum, két sarokra az Istvántól, a Vendel utcában.
Pertl Gábor:
– Kajostól – nem a KISZ-től, hanem egy általa is támogatott alapítványtól – kaptunk egy évet, hogy fölálljon a csapat, megkeressük az épületünket, kitaláljuk a programunkat. Iskola – diákok nélkül! Ideális állapot! De keményen dolgoztunk. Aztán hamar kiderült, hogy Kajos se tudja állni a szavát. Az alapítvány fél évig tudta csak fizetni az induló csapat bérét, de ez elég volt ahhoz, hogy már ne lehessen visszalépni. És mindannyian folytatni akarjuk, saját lábra álljunk. Horn Gábornak kiváló kapcsolatai voltak már akkor is. Ő hozta a támogatók nagy részét. 1991 tavaszától már az általunk életre hívott Politechnikum Alapítvány volt a munkaadónk. Kiváló csapat jött össze, volt, akit Gábor még az SG (Stúdium Generálé)-ből hozott, Gyuritól a Rákócziból jött Papi Attila, másokat a PDSZ (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete)-ből ismertünk meg (ahol szintén alapító aktivisták voltunk). A PDSZ alakuló kongresszusa az István dísztermében volt.
Később újabb Istvánosokkal is erősítettünk, jött Gulyás Éva, Lendvai Györgyi és Csoncsi (Anda Tamás). A helyszín teljesen véletlen, nem törekedtünk az István közelségére. De Istvános szál itt is van, Mosonyi Andris anyja dolgozott az épületben, a SZTÁV (Szakmai Továbbképző és Átképző Vállalat)-nál, és ő hívott fel, hogy Gábor, úgy tudom, maguk iskolát csinálnak és épületet keresnek, itt van egy…
Kovács Péter:
– Nekem ez akkortájt úgy tűnt, hogy Hornnal ketten gründoltátok az iskolát.
Pertl Gábor:
– Mondom, volt egy okos, gyermekbarát, elhivatott pedagóguscsapat, sokféle területről ismert nyüzsi ember. formáltuk az iskolát, a szakmai programokat, közben Horn, Molnár Lajos, Puskás Aurél, Papi aktívan politizáltak a PDSZ-ben és a ligában. Az iskola napi ügyeinek intézése, operatív menedzselése az én feladatommá vált. Nem volt ez idegen szerep, az Istvánban Gábor mellett – táborokban, nyílt napok szervezésekor, a PDSZ-ben – folyamatosan én töltöttem be a „szürke eminenciás” háttérmunkás szerepét. Nem zavar, ha én vagyok előtérben, de nem is ragaszkodom hozzá. Az első felvételinkre ezerkétszáz nyolcadikos jelentkezett. Ennek a logisztikai lebonyolítását lényegében ketten oldottuk meg az akkorra már munkatárssá vált egykori köpenyfestős tanítvánnyal, Maizl Erikával, amiért a legnagyobb dicséretet egy egyetemi oktató szülőtől kaptuk: ilyen profi szervezést, kulturált levelezést ő még az egyetemén se látott.
Kovács Péter:
– A jó toborzáson múlt minden?
Pertl Gábor:
– Jórészt. Persze nem csak személyeken múlt, hogy sikerült csinálni egy korszerűbb, gyermekbarátabb iskolát. Több szervezet is segített, a British Council támogatásával angolszász vállalkozásoktatási példákat láthattunk, amelyek itthon meglehetősen testidegenek voltak a magyar oktatástól. Élőben tanulmányozhattuk a német tanulóirodák működését is. Angol példára vezettünk be döntési játékot, a diákvállalkozás-oktatási programot is angol mintára hoztuk létre – megint egy volt Istvános diák, Mlynarik Miklós vezetésével – inkubátorházunkat fiatal vállalkozók támogatására, útnak indítására. De maga a politechnikum elnevezés meg az én iskolamenedzser titulusom is angol „import”.
Kovács Péter:
– A Young Enterprise program is hozzád fűződik.
Pertl Gábor:
– Ez egy Európa-szerte ismert vállalkozási játék. Nyugat-Európában 1963 óta tanítják ezen keresztül a tizenkettő–húsz éves fiataloknak a vállalkozást. (Innen az aktív tanulás jelmondata: learning by doing). Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Emiatt tanultam meg végre angolul. Az angolok meghívtak Hann Péter kollégámmal, hogy három héten keresztül nézzük meg a Young Enterprise program minden mozzanatát. Itthon a programnak kereteket adó alapítvány létrehozása, a magyar nyelvű segédanyagok összeállítása, az iskolák toborzása, a patronáló tanárok, tanácsadók felkészítése, vagyis a program működtetése alapvetően az én munkám eredménye volt. fénykorában hatvan-hetven diákvállalkozás is működött egy tanévben; összesen vagy száz iskola kipróbálta a programot. Mára – nem köszönhetően a szigorú tantervi kereteknek – sajnos már csak három suliban működik, és még azt se mondhatnánk, hogy van helyette más, korszerűbb, életszerűbb. Nincs.
Kovács Péter:
– De ugye nem csak a gazdasági oktatás volt reformértékű a Poliban?
Pertl Gábor:
– Közel sem – bár mi mindig valóban közgazdasági iskola akartunk lenni, így kidolgoztunk egy saját – közgazdaságtan és a vállalkozási ismeretek – tananyagot. De lett itt komplex természetismeret, komplex művészet; kommunikáció, mindennapos testnevelés. év elején előre kiadott, negyedévekre lebontott követelményrendszer. Nos, ilyen például akkor még szintén nem volt semelyik főiskolán, egyetemen.
Kovács Péter:
– A Politechnikum és a Young Enterprise – mintha a saját édes gyermekeid lennének. Miért hagytad ott mégis a Polit?
Pertl Gábor:
– Nyolc év után kezdett sok, fárasztó lenni – bár változatos volt, hiszen a közgazdaságtan tananyagírásától a teherkapu olajzárának áramszüneti kikapcsolásáig ezerféle feladatom volt. De alapvetően iskolamenedzser (=nyakkendős koldus) voltam, és a tanításra, az órákra jutott a legkevesebb energia. Ez egy demokratikus elvek szerinti iskola volt, ahol minden lényegi kérdésről a teljes nevelőtestület, a csütörtök esténként éjszakákba ülésező „Huhogás” döntött. Egyszer valamin nagyon berágtam, hogy miközben nekem hány órámba, levelembe, telefonomba, tárgyalásomba kerül előteremteni a működéshez szükséges X forintot, annak elköltése során mennyire nem voltak kíváncsiak az én véleményemre, álláspontomra és valami értelmetlen érzelmi érvrendszer mentén két beruházási ajánlat közül a drágábbat választották. De a hatosztályos sulivá válás szakmai előkészítésével se értettem egyet. Ki is vonultam az iskolavezetőségből, egy fél évig még ötödéveket szerveztem és új állást keresgéltem.
Kovács Péter:
– Mikortól kezdtél pedagógusokkal is foglalkozni?
Pertl Gábor:
– A poliban működött a Magániskolák Egyesülete, ahol beindult egyfajta önképző pedagógiai műhely. Bár kevésszer tudtam részt venni, itt fogott meg, hogy mennyi mindent tudunk egymástól tanulni. közben a Young Enterprise angol kapcsolatai bevontak egy PHARE programba, ami a játékos vállalkozásoktatás módszereiről szólt. A pilot után már mi szerveztük és vezettük a képzéseket Darázs Dorkával. Megismerkedtünk a soros Alapítvány Önfejlesztő Iskola programjával, ami szintén egyfajta továbbképzési, tanulási hálózat volt. 1997-ben megjelent az első jogszabály a kötelező pedagógus-továbbképzésről. Horn Gábor akkor már nyakig benne volt az oktatáspolitikában. Az ő ajánlására vállaltam el egy vadonatúj intézmény, a pedagógus-továbbképzési Módszertani és Információs központ (PTMIK) kialakításában, felállításában való közreműködést. 1998 májusában nyílt a központ – itt a továbbképzések engedélyeztetési eljárása, nyilvántartása is zajlott, emellett komoly képzésfejlesztő műhelyek is dolgoztak:
Vekerdy Tamás alternatív továbbképzési irodája, a sulinetesek informatikai képzési irodája. Valamint előadótermeink, tantermeink is voltak, negyven férőhelyes kis szállodánk étteremmel. kezdetben én voltam a kht. második embere, mint vállalkozási igazgató, bő egy év után pedig megbíztak az ügyvezetéssel. Aztán újabb másfél év után kirúgtak – ez a politikához túl közel meg-megesik az emberrel. Akkor kezdtem el önálló szakértői munkákat végezni – tanácsadásokat, átvilágításokat, tréningszervezést. Trénerkedtem a soros Alapítvány roma önfejlesztő iskolai programjában, ott nagyon sokat tanultam a cigányságról, a hátrányos helyzetűek neveléséről. Hobbiból összeraktunk és kiadtunk egy Iskolakép című szigetes kiadványt, éppen Veled és egy nyomdász barátunkkal. szóval sose lazítottam. 2001 nyarán Horn György, mint a Magániskolák Egyesületének elnöke megalakította annak önálló intézetét, a Független Pedagógiai Intézetet, és rám bízta az ügyvezetést, a működés kialakítását. 2002 tavaszán visszaszippantott az állam, a kormányváltás után ismét felkértek a PTMIK vezetésére.
Bár először gondolkodási időt kértem, még aznap éjjel felskicceltem egy többoldalas programvázlatot, így mentem beszélgetni a Miniszterelnöki Hivatalba. Roppant sok fontos és szép feladatot kaptunk. Mi lettünk a közoktatás megkerülhetetlen fejlesztő központja. PTMIK-ből SuliNova, pilisborosjenői otthonos kis székhelyből Váci úti irodaház lett, két év alatt a munkatársak száma hetvenről kétszázötvenre nőtt, a költségvetés kétszázmillióról hétmilliárdra. Olyan munkatársak voltak ott, mint Loránd Ferenc, Vekerdy Tamás, Radó Péter és még sorolhatnám…
Kovács Péter:
– Ez igazi sikertörténetnek hangzik.
Pertl Gábor:
– Eddig. Azonban az államigazgatási logika másként formálta. Az állam már akkor is nyughatatlan volt, folyamatos volt a szervezeti egységek ki-, be- és átszervezése (és ezzel együtt adott szakterületek „kiskirályainak” érdeksérelme); két hónapunk nem volt, hogy azonos szervezeti struktúrában tudtunk volna működni. és mindig másfél-kétszer annyi feladatot kaptunk, mint forrást. Átvetettek velem megszűnő minisztériumi háttérintézménytől két országos mérésekkel foglalkozó központot, vagy harminc munkatársat és természetesen a kötelező feladataikat. De a működési forrásaikat már nem csoportosították át. Tervezhetetlen volt. Nem erre szerződtem… A minisztériumi döntések okozta zűrzavart és költségvetési hiányt a minisztérium egy „válságmenedzser” kinevezésével akarta orvosolni, akinek az egyetlen érdemi intézkedése az én eltávolításom volt.
Kovács Péter:
– Meg is szakadt itt a kapcsolat az iskola világával?
Pertl Gábor:
– Dehogy. Az államigazgatásból sokalltam be, meg akkor egy időre a nagy szervezetekből, főnökökből és beosztottakból. De a munkáim sokáig szinte csak az iskolához kötődtek. Továbbképzési anyagokat, tananyagokat fejlesztettem, szakértői munkákat végeztem, trénerkedtem. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb „Multikulturális nevelés, interkulturális iskola” továbbképzést – vagy negyvenet – én tartottam az országban. De nyilvántartom: 1996 óta nyolcvanhét pedagógus-továbbképzést tartottam, összesen háromezer-száz órában. legalább kétezer pedagógussal találkoztam. Szakértőként, tanácsadóként, trénerként biztosan voltam legalább kétszáz településen, háromszáz iskolában Nagykállótól Söjtörig.
Kovács Péter:
– Munkamániás vagy?
Pertl Gábor:
– Ez nem jó kifejezés. Ha valamit csinálok, azt rendesen csinálom. Iskolamenedzserként, vagy suliNova-vezetőként még gyakran dolgoztam napi tizennégy-tizenhat órát. Azért, mert az én felelősségem volt, azért, mert más még lassabban végzett volna a feladattal, azért, mert mindenbe bele akartam látni. és nem (vagy nem csak) azért, mert nem tudtam feladatot delegálni. A továbbképzéseket azért szerettem, mert talán még mindig segíthet néhány kollégának, hogy a gyerekek igényeinek megfelelő, élvezetes órákat tartson. Ami a szörnyű, hogy sok módszer, ötlet, amit mi húsz éve már gyakoroltunk, sok helyütt még mindig újdonságnak számít.
Kovács Péter:
– Élnek még az Istvános kapcsolatok?
Pertl Gábor:
– Meghatározóak. Már említettem, hogy a poliban már együtt dolgoztunk Maizl Erikával, Edével (Mlynarik Miklós), akik a te korodbeli diákok voltak. A pedagógus-továbbképzési központban sokáig kakuk Zsóka volt a pénzügytanárom, és azóta is jó barátom volt az első könyvvizsgáló, aztán Gulyás Éva a második. Maizl később a SuliNova gazdasági igazgatójaként dolgozott velem, Te pedig mint a cég kommunikációs igazgatója. évek óta Fónyi Balázs rakja össze a család minden számítógépét. A házunk felújításánál Rozs Döme volt a fővállalkozó. Gulyás, Fónyi, Darázs, Te meg én közel azonos korú gyerekeinket is gyakran összeeresztjük. Az osztálytársaimmal is három-négyévente találkozunk, ünnepekkor küldünk egymásnak egy köszöntő mailt.
A diákosztályok találkozóira is igyekszem elmenni, ha tudok. Jó látni, hogy derék, sikeres felnőtté váltatok. És isteni volt 2013-ban létrehozni az Istvános Nomád táborosok facebook-oldalt, összetoborozni a díszterembe száz régi Istvános Nomád táborost, megint játszani egy kicsit, sőt aztán nyáron pár napot Kistolmácson, a még álló Nomádban együtt tölteni. Családok, gyerekek, kutyák – összességében több mint harmincan ott voltunk, ha nem is mindenki az elejétől a végéig. Néhány régi barátság ismét feléledt.
Kovács Péter:
– Manapság mivel foglalkozol?
Pertl Gábor:
– 2007 óta teljesen átalakult az identitásképem. Akkor született Sára lányunk, azóta elsősorban apa vagyok. Párom, Orsi kommunikációs szakember. 2002-ben ismerkedtünk meg, ő akkor a Sziget irodában dolgozott, ő volt a sziget.hu projektmenedzsere, én meg besegítettem neked, Péter, egy Szigetes projektedbe. 2004 óta élünk együtt. Mostanság egy saját baba-mama információs és online szolgáltató honlap fejlesztésével foglalkozik. Eddig velünk élő nagylánya, Tamara már huszonkét éves – AKG-s volt, most éppen Münchenben au pair. Mindenféle szakértői munkát végeztem, intézményértékelést, továbbképzések szervezését, írtam tananyagot, felkészítettem trénereket. Az elmúlt négy-öt évben zömében pályázatokkal foglalkoztam. Előkészítés, pénzügyi tervezés, lebonyolítás, projektmenedzsment. szerencsére többnyire megtalál a munka.
Készült 2016 februárjában
